For ​We Are Many (Bobiverse 2.) 8 csillagozás

I sat down, accepted a coffee from Jeeves.

There goes the schedule again, I guess.

Bobék ott folytatják, ahol az előző kötet végén abbahagyták. Testületileg magukba döntenek egy adag virtuális kávét – kivéve az egyetlen renitens, aki kólázik – aztán az egyik felfedez, a másik bolygót terraformál, a harmadik egy kőkori civilizációt pátyolgat, a negyedik a Földet, az ötödik egy emberi kolóniát, a hatodik fejleszt, a hetedik az élienekkel kergetőzik stb stb… Aztán újratervezik a menetrendet és kezdik elölről, vagy éppen másképp folytatják.
Annak ellenére, hogy a regénynek vannak kemény pillanatai – akár személyes, akár globális síkon – a maga módján mégis könnyed szórakozást kínál a lökött humorával és rengeteg kocka típusú utalásával.
Őszintén élveztem, és nagyon kíváncsi leszek a lezárásra.

“Ez nem Star Trek.”

A fenti mondat valószínűleg a legtöbbször elhangzó megjegyzés a Bobiverzum második részében. Pedig de, ez Star Trek, csak keményebb fizikai alapokon. A Bobcsapat (nem a jamaikai) életét olvasni kb. olyan, mint ha párhuzamosan néznénk a valaha készített összes Star Trek sorozatot. Űrutazás, felfedezés, kapcsolatfelvétel, sok lakható bolygó, nem kevés értelmes lénnyel. Csak itt a főszereplő gárda gazdaságos kiszerelésben, egyetlen színészből kijönne :)

A “Mert sokan vagyunk” nem csak címében, de történetében is közvetlen folytatása, második fele az eredetileg “Nevünk Légió” címmel futó első kötetnek. Hatalmas meglepetésre tehát nem kell számítani, összeszedettebb cselekményvezetésre azonban igen, mert a bevezető hat- vagy még többfelé ágazó története hamarosan egységes egésszé áll össze. Bobék teljes számítókapacitását a Delta őslakói, a Föld túlélői, valamint a rejtélyes Mások foglalják le. Kapcsolatokat próbálnak építeni hús-vér lényekkel, miközben saját virtuális civilizációjukat is továbbfejlesztik (családfájukat pedig már csak grafikonon lehet követni). Érdekes nyomon követni, hogyan távolodnak el fokozatosan az eredeti céljaiktól és az emberi nagyságrendektől.

Tudományos szempontból a könyv kezd egy kissé eltávolodni az eredeti, rigorózus hitelességtől: mióta a csapatnak van fénynél gyorsabb radarja és rádiója is, én kevésbé érzem elegánsnak a történet felépítését. Konkrétan az zavar, hogy az egyes klónok kalandjai akár évekkel eltolódva játszódnak, miközben a könyv felépítése egyidejűséget sugall közöttük. Amíg kommunikációjuk fénysebességű volt, ez jól működött, mivel az időbeli eltolódások pontosan megfeleltek a rádiójelek relativisztikus késésének. Most viszont a sztori kauzalitása került veszélybe, hiszen Riker 2170-ben felmerülő problémáira a 10 fényévvel odébb és 10 évvel később tevékenykedő Billnek már tudnia kellene a megoldást.

Ettől eltekintve azonban Bob még mindig szórakoztató olvasmány a közepesnél kockább sci-fi rajongónak. Könnyed, de többnyire hiteles, folytatásos űropera; nagyjából azon a színvonalon, ahol a fantasyben a Dresden aktákat találjuk.

Határozottan jobb volt, mint az első rész. Bár már az sem volt izgalmaktól mentes, de az újabb Bobok megjelenésének hála, még több rendszerrel, és még több bonyodalommal kell főhőseinknek szembenéznie. Az első részben kicsit zavart, hogy az érzelmesebb részek nincsenek jobban kidolgozva, itt szerencsére nagyobb hangsúlyt kaptak, bár még mindig elsősorban humorosnak van szánva a könyv, de legalább ezek is helyet kapnak. Tetszett, hogy ezáltal is emberibbé váltak a Bobok, kellett a fejlődésükhöz. A másik, hogy az író nagyon jól kezeli a különböző Bobokat, most már rengeteg van belőlük, és váltakoznak a szemszögek a cselekmény során, de egyszer sem éreztem, hogy össze lennék zavarodva, hogy ki-kicsoda, sikerült mindannyiuknak külön személyiséget adni. Persze segített a végén lévő függelék is, főleg az újaknál, de ettől függetlenül is nagyon jól el lettek találva, főleg ha figyelembe vesszük, hogy mindannyian ugyanabból az egy emberből indultak ki, mégis mennyire más személyiségek születtek, pusztán azzal, hogy ugyanannak a személynek más és más tulajdonságai lettek a meghatározók az egyes Bobok esetében.

Ez a kötet nagyon belemászik az ember életébe. Bár továbbra is humoros és izgalmas, továbbra is él minden, amit az első részben felhoztam mellette, azonban sokkal több szerepet kapnak a Bobok, már ha ez egyáltalán lehetséges. Bob minden iterációja továbbra is okos, jókedvű, és szociálisan csökött. Zseniális MI-k, és nagyszerű emberek. Akármelyik Bob elvesztése, akármilyen rövid ideig is ismeri az ember, szomorú dolog. spoiler Mert háború van, és nagyon nem állunk jól.

Egy körben a Csillagkapuhoz hasonlítottam a Bobiverzumot az első rész alapján, és most rá kellett jönnöm, hogy mennyire illik a hasonlat.
Azonban kicsit félretájoltam: a Mások nem egy Borg-Goa'uld hibrid faj a Bobok, mint emberek ellen, hanem inkább Borg-Replikátorok a Bobok, mint ember-Asgard hibrid ellen. Egyenesen félelmetes, mert nem igazán létezik itt deus ex machina, nem aratunk győzelmet váratlan szerencsével a galaxist bedaráló ocsmányságok ellen.

Nagyon érdekes még a Bobok evolúciója. Mindegyik emlékszik 30 év emberi létre, ami alapvetően meghatározza a személyiségüket, és a tudatukat. De minél magasabb szinten vannak a leszármazotti fában, annál több Bob múltjára emlékeznek, annál inkább válnak testetlen örökéletű lényekké. A könyv végére a Bobok 88 földi évet töltöttek mesterséges intelligenciaként. Az emberi élet elszáll mellettük, és ők képtelenek belekapaszkodni, vannak olyanok, akik már meg sem próbálják. Nehéz megmondani, hogy a magány tragikussága az aggasztóbb, vagy ahogy lesöprik magukról az emberi létet.
Bár fájdalmas néha a halandókkal töltött idő, egymást közt igenis jól szórakoznak, lényegében saját kultúrát, civilizációt építenek.

Keserédes kötet volt, meghintve rendesen epik harcokkal, tűkön ülve várom már a harmadik részt! Az augusztus nem jön elég hamar!

Az előző rész stílusát és történetét remekül folytatja. Izgalmas, érdekes, szórakoztató.
Csak éppen fantáziátlan… Hatalmas ziccert hagyott ki Taylor azzal, hogy nem tud elrugaszkodni a kora 21. századi emberiségtől. Pedig lehet ezt jól is csinálni, ott van például a Brandon Hackett-féle Xeno.
Azért a következő regényt sem hagyom ki, és nemcsak a lezáró cliffhanger miatt, nem rossz könyv ez, csak éppen nem olyan jó, mint amilyen lehetne…