A francia felvilágosodásban nincs „apolitikus”, nincs „visszahúzódó” író, kis és nagy egyéniségek egyazon lánggal lobognak a kor nagy feladataiért. Magán- és közélet oly egy, mint soha máskor, a „publicisztikus” témáktól senki sem riad vissza, nem egy remekmű született belőlük. S ez adja hosszú századok múltán is romlatlan üdeségüket. Mert ők, a franciák, amint Marx megjegyezte róluk, élettel és gráciával töltötték meg az angol materializmust. A francia felvilágosodás a forradalom előtt az utolsó és legnagyobb szabású támadás a régi rend szellemiségének minden formája ellen, s e nagy kor egyik legnagyobb, legtevékenyebb, legfüggetlenebb szelleme Diderot. A Fecsegő csecsebecsék egészen korai műve, s születésekor reneszánszi szabadszájúsága botrányt kavart, pedig az akkori olvasó éppúgy láthatta, akárcsak a mai, hogy a történet inkriminált kerete – amely egyébként régi vándormotívum – fontos politikai, társadalom-kritikai mondanivalóknak, a roppant sokoldalú érdeklődésű Diderot… (tovább)
Fecsegő csecsebecsék 27 csillagozás
A drágalátos fecsegők címmel is megjelent.
Eredeti cím: Les bijoux indiscrets
Eredeti megjelenés éve: 1747
Enciklopédia 4
Kedvencelte 1
Most olvassa 1
Várólistára tette 17
Kívánságlistára tette 5
Kölcsönkérné 1
Kiemelt értékelések
Másodjára olvasom ezt a regényt, és hát meg kell mondjam, őszinte elismerésem Diderot-nak és a bátorságának, hogy képes volt egy ilyen, a 18. században megbotránkoztató témával előrukkolnia. Még tovább nő az elismerés, hogy mindezt sikerült olyan érzékletesen, finom, pajzán humorral megírnia, hogy bizonyos helyeken jókat kacag az ember, máshol meg elgondolkodhat a tanulságokon. Tetszett.
Mit is mondhatnék?
Felháborító. Még manapság is, nemhogy az 1700-as években.
Mert Diderot egy zseni. Egy igazán merész, nyílt és gátlástalan zseni. Egyáltalán nem csodálkozom, hogy utálta az álszent nemesség és az egyház.
Teljesen elhűltem, amikor nyilvánvalóvá vált, mi is az a bizonyos „csecsebecse”. Aztán nagyon jót nevettem rajta. Az ötlet – bármilyen kiakasztó is – elismerésre méltó. Remekül bemutatja az erényeskedő arisztokrácia kétszínűségét, és az uralkodó bensőséges kapcsolatát kegyencnőjével. Merthogy maga a könyv egy behelyettesítés. Megváltoztatott nevekkel és helyszínekkel, de felismerhetően XV. Lajos és Madame de Pompadour kapcsolatát, és az udvari népség viselt dolgait vázolja fel. És hiába emlegeti folytonosan a szerző, hogy ez Kongóban játszódik, ha közben gyakran emleget franciaországi helyszíneket. Minden annyira nyilvánvaló, hogy ha nem a fejével játszik, nyugodtan az eredeti neveket is írhatta volna.
Megesett, hogy pár jelenetet szívesen átlapoztam volna, untatott, ezért a csillaglevonás, de a mondanivalója és a célja tökéletesen átjött, és amellett, hogy javarészt komolytalan, mégis rejt számtalan mély filozófiai gondolatot, ami tetszett.
Az elején nagyon érdekesnek indul, az ötlet amire a könyvet alapozza az író, hogy is mondjam csak jó értelemben bizarr és nagyon kíváncsivá is teszi az embert :)
Eleinte gyorsan haladtam vele, aztán a sok filozofikus mellékszál már erősen untatott. Még egy rész tetszett nagyon, az utazásokról szóló ironikus beszámoló, az bizony jó kis fordított tükör. Összességében megérte elolvasni a könyvet.
Olyanoknak ajánlom ezt a könyvet akik egyébként is szeretik a bulvársajtót olvasni.Mivel én nem tartozom ezen olvasótáborba,ezért ezt a művet, jó közepesnek mondanám.Ez volt az írótól a második könyv amit valaha olvastam az Ő tollából,és Őszintén szólva nekem "Az apáca"jobban bejött tőle mint ez a mű.De azon azért elgondolkodtatott a mester,hogy mi lenne,ha Nekem lenne egy ilyen varázs gyűrűm,amivel „fecsegő farkincákat” lehetne szóra bírni?Nos azt hiszem eme gondolat,sokunk fantáziáját megmozgatja…!
Hogy a Vagina monológok nem egy világraszóló, unikális újdonság, bizonyítja Diderot sikamlósnak szánt könyve, a Fecsegő csecsebecsék, amelynek története a távoli, egzotikus Kongóban játszódik, ahol unalmát elűzendő, Magogul szultán megkéri Kukufa szellemet, dobná már fel valamivel a lapos hangulatot. A szellem – roppant szellemesen – egy olyan gyűrűt ajándékoz Magogulnak, melynek köve szóra bírja a puncikat, így aztán kezdetét veheti a pikáns faggatás. Magogul egészen elképed udvara laza erkölcsein, hisz a beszédes nunák elképesztő számú kalandot sorolnak fel, sajnos, igen vázlatosan és diszkréten, olykor leszbikus légyottokról sóhajtoznak, olykor pedig egész kutyafalkákról. Magogul, aki minden tapasztalatát megosztja imádott kegyencnőjével, a felvilágosult és okos Mirzozával, végül arra vállalkozik, hogy egy erényes csecsebecsét cserkésszen be. Jellemző a férfiakra, hogy már az egész udvart végigfaggatja (ami különben tiszta multikulti, mert hiába Afrika a színhely, van ott India, Törökország, Kína, de leginkább persze Franciahon), mire rájön, hogy végig mellette volt hűséges szerelme, Mirzoza.
Diderot könyve, a frenetikus ötlet ellenére sem kötött le annyira, és most nem is az piszkált, hogy megint a nőket okolja az erkölcsök állapotáért, hanem mert az egész regény nagyon hullámzó volt és sokat akart. Volt benne egy csipet Ezeregyéjszaka, főhajtás Swiftnek (még Gulliver is szerepel benne), kora udvari szokásainak maró kritikája, Szalim csábításainak története egy az egyben Don Juan sztorijára hajazott, és amit talán a legjobban élveztem, a korabeli filozófiai viták karikírozása. Diderot beszól Descartes-nak, mikor a lélekről vitázik Magogul és Mirzoza, és Platón idealista rendszerét sem kíméli, amikor Magogul egyik álmában buborékot eregetőknek ábrázolja híveit, akiket aztán a Tapasztalat hessent szét. (Itt megint befigyel Swift, aki Hordómeséjében hasonlóképp ábrázolja a filozófusokat, csak épp máshol eregetnek…)
És ami a legjobban hiányzott ebből a könyvből, ami tükrözi is elvetemült elvárásaimat, a sikamlós jelenetek, erotikus aktusok, szóval valami bizsergető és megbotránkoztató, könnyed testi sértés, …-ok nélkül.
Az iskolában nem szokás emlegetni, hogy Diderot, a híres francia Enciklopédia szerkesztője micsoda botránykönyveket írt. Én se szólnék róla, nehogy ötleteket adjak. Mert bármennyire is virágnyelven fogalmaz a szerző – kivéve a nem magyar részeknél –, teljesen egyértelmű, mikor mire céloz.
Műfajilag nem igazán tudom hova tenni, van benne paródia, szatíra, az elején ponyvával vetekszik, de aztán megszokja az ember, és a végére megérkeznek a filozófikus elmélkedések is.
Olvasni meglepően könnyű volt, bár a közepére kissé belefáradtam az unalmasabb részekbe, és majdnem elaludtam, mint Mangogul az útleírások hallgatása közben.
Azért el tudom képzelni, mekkora botrányt kavarhatott ez a regény a maga idejében, ha még ma is kikerekedik a szemünk az olvasása közben.
Hát nem mondanám hogy különösen tetszett… Oké, azt mondjuk értékelem, hogy abban a korban volt valakinek bátorsága ilyenről írni, azt meg pláne hogy az illető a politikai karrierje mellett is felvállalta ezt a könyvet… de azért na… :)
Népszerű idézetek
– Ön tud görögül?
– Nem, uram, egy árva szót sem.
– De hát nem azt mondta az imént, hogy Philoxenosz művét fordítja, ő pedig görögül írt?
– Igen, uram, de nem fontos ismerni valamely nyelvet, hogy fordítsunk belőle, hiszen úgyis azok számára fordítunk, akik nem értik az eredetit.
210. oldal
Nem pazarlom az időt arra, hogy Mirzoza erényeit és bájait részletezzem, a felsorolásnak sosem lenne vége, én pedig azt akarom, hogy ennek a műnek igenis legyen.
Valóban, már csak egy kis adag istentelenség hiányzik ahhoz, hogy ön igazán szórakoztató legyen.
Hála kiváló természetes adottságainak és mesterei szakadatlan erőfeszítésének, tizenöt éves korára Mangogul mindent megtanult, amit egy fiatal hercegnek tudnia illik, s mikor húszéves lett, éppen úgy tudott enni, inni és aludni, mint bármely más hasonló korú hatalmasság.
„Jámbor asszony az (például), akinek a csecsebecséje néma, vagy nem hallgatják meg.”
„Szemérmes asszony az, aki úgy tesz, mintha nem hallgatná meg a csecsebecséjét.”
„Szerelmes asszony az, akinek a csecsebecséje sokat követel, s ő még többet enged meg neki.”
„Kéjsóvár asszony az, aki szívesen hallgatja meg a csecsebecséjét.”
„Kurtizán az, akinek a csecsebecséje megállás nélkül követelőzik, s ő semmit sem tagad meg tőle.”
„Kacér asszony az, akinek a csecsebecséje néma, vagy nem hallgatják meg; de aki minden közelébe kerülő férfiban azt a reményt kelti, hogy egy szép napon majd megszólal a csecsebecséje, s ő talán nem fogja a süketet játszani.”
Egy széplélek úgy ítélte, hogy a bráhman csak felületesen foglalkozott a tárggyal, s műve nem más, mint üres és mogorva dagály; az ájtatosak és szenteskedők azt állították, hogy egy évszázad óta ez a beszéd volt a templomi ékesszólás legpompázatosabb műremeke. Szerintem mind a szépléleknek, mind a szenteskedőknek igaza volt.
Ugyanígy, ha egy félkegyelmű nevelőnő azon fáradozik, hogy egy fiatal teremtést átformáljon, és megtömi az agyát ismeretekkel, szívét és szokásait pedig elhanyagolja, nos, ilyenkor a lélek sebesen röppen a fej felé, és megáll a nyelven, vagy letelepszik a szemben, és a tanítványból csupán unalmas fecsegő vagy kacér hölgy lesz. A fentiek szerint: érzéki nő az, akinek lelke a csecsebecséjébe költözött, s nem is tágít többé onnan. Gáláns nő az, akinek lelke hol a csecsebecséjében, hol a szemében tartózkodik. Gyengéd nő az, aki lelkét rendszerint a szívében, de néha azért a csecsebecséjében hordja. Erényes nő pedig az, akinek lelke hol a fejében van, hol a szívében, de sohase másutt. Továbbá, ha a lélek a szívben üt tanyát, érzékeny, együttérző, őszinte, nagylelkű lesz a jellem. Ha pedig véglegesen odahagyja a szívet és a fejbe költözik, akkor a gazdáját durva, hálátlan, ravasz, kegyetlen embernek tekintjük. És végül nagyon sokan tartoznak abba az osztályba, ahol a lélek csak afféle nyaralónak tekinti a fejet, és sohasem időzik benne túl sokáig. Ide számítanak a ficsúrok, kacérok, muzsikusok, poéták, regényírók, udvaroncok, no és mindazok, akiket szépasszonyoknak szoktak nevezni. Hallgassák csak meg az okoskodásukat, rögtön kiismerszik belőle a kósza lélek, mely híven visszatükrözi lakóhelyeinek külön-különféle éghajlatát.
Hasonló könyvek címkék alapján
- Pierre-Augustin Caron de Beaumarchais: A sevillai borbély 93% ·
Összehasonlítás - Alexandre Dumas: Egy orvos feljegyzései 88% ·
Összehasonlítás - Bálint István János (szerk.): Kincses Kolozsvár I–II. ·
Összehasonlítás - G. Lenôtre: Simon polgártárs és felesége ·
Összehasonlítás - Jean-Jacques Rousseau: A magányos sétáló álmodozásai 84% ·
Összehasonlítás - Jean-Jacques Rousseau: Júlia, a második Heloïse ·
Összehasonlítás - Alexandre Dumas: A névtelen kapitány ·
Összehasonlítás - Jean-Jacques Rousseau: Egy magános sétáló álmodozásai ·
Összehasonlítás - Paul Féval: A Fekete Brigád 73% ·
Összehasonlítás - Jean-Jacques Rousseau: Emil, vagy a nevelésről 66% ·
Összehasonlítás