Szökésben 89% 34 csillagozás

Önéletrajznak dagályos, korrajznak túl szubjektív. Ígéretesnek induló emlékleírásokat nem bont ki teljesen, majd oldalhosszakon elmélkedik Jézusról és saját hite megéléséről. Túlzásba vitt választékossága gyakran modoroskodó okoskodásba csap át. (Folyamatos frusztráltsága végig érezhető.) Élethelyzeteit kialakító döntéseivel olyannyira nehéz azonosulni, hogy az ember elfelejti hogy megtörtént eseményeket olvas, folyton tudatosítani kellett magamban hogy nem egy rosszul megírt karakter életét olvasom, hanem a 80-as évek egyik meghatározó underground zenészéét. -írta* @illesis és igaza van.
Szörnyű lehet ez a könyv, mindazok számára akik nem ismerték Döncit.

Ugyanakkor, ha leküzdi az ember az ellenállását a dilettáns stílussal szemben, és túl tud lépni az undorán egy visszataszító, öncsalásait át nem látó alkoholistával szemben, akkor – mint nagyító alatt egy gombostűre szúrt bogarat – egy szenvedő és őszinteségre törekvő ember arcát vizsgálhatjuk. Ne ítélkezzünk. Már meghalt, fölösleges.

Aki ismerte, annak fontos, és lehet nosztalgiázni is. Az 1970-es, 1980-as és 1990-es évek budapesti underground életének elég jellemző pillanatképeit adja. Én többnyire biztonságos távolságból figyeltem.

* https://moly.hu/ertekelesek/2130619

Fantasztikusan őszinte, önkritikus, objektív írás, tele hibákkal, tévútakkal és rengeteg, rengeteg zenével. Őszintén ajánlom mindenkinek, még akkor is, ha történetesen semmint nem mond neked vagy nem is érdekel mondjuk az Európa Kiadó vagy a Neurotic, mert amikor valaki, főleg egy igazi zenész, akik ugye a „legritkább esetben ragadnak tollat”, ennyire húsbavágóan őszintén tudnak magukról mesélni, na, az egy hatalmas dolog.

Úristen, annyira csodálatos volt!!!!! legszivesebben egy nap alatt elolvastam volna, de közbe kellett iktatnom a kötelezôket meg minden. Na de, még sose olvastam önéletrajzi könyvet, és szerintem jó volt ezzel kezdeni. Mert a stílusa nagyon könnyen magával ragadott, egyszerű volt ugyan, de mindvégig tökéletesnek találtam. És természetesen hamarosan arra jutottam, hogy nagyon szivesen megismertem volna ezt a gitáros bozgort… A legjobban viszont az tetszett, hogy beleképzelhettem magamat a ’70-es, 80-as és 90-es évek pesti undorgrundjába, és ez valami fantasztikus élmény volt. Na és az Európa Kiadó… Nagyon nagyon sok időbe telt, amíg be tudtam fogadni ezt a zenekart. Csomó ideig furának és idegesítőnek találtam a zenéjüket, és fokozatosan kezdtem megszeretni. De leginkább a könyv olvasása közben ébredtem rá, hogy mennyire elmondhatatlanul zseniálisak voltak…
Na és megesett velem egy vicces sztori. Olaszóra volt. Az olaszóra nagyon veszélyes, és nemcsak azért, mert állandóan elvesztem a fonalat, meg mert halálosan unalmas, hanem, mert összevont csoport van, tehát ottvannak a bések. Őket nagyon nem szeretem, mert mindig úgy viselkednek velem, mint valami alsóbbrendű lénnyel. Na, épp nálam volt a könyvem, a tanár késett, szóval olvastam. Kérdezték a bések, hogy mit olvasok. Mondtam, hogy mit, és természetesen megemlítettem az Európa Kiadót. Na, erre ezek rákerestek youtubeon. Na, ezen má alapból röhögtem, mert ők amúgy télleg a Májköl Korszhoz hasonló slágerek célközönségéhez tartoznak. És bekapcsolták a Romolj meget, amit amúgy imádok. És bebizonyították isteni felsőbbrendűségüket azzal a kérdéssel, hogy:
-Te erre szoktál partizni?
Na, erre már nagyon nagyon nevettem… Gyönyörű pillanat volt. amúgy rávágtam, hogy nem, pedig igent kellett volna mondanom :(((((((

Az ember, ahogy idősödik egyre inkább elveszti az illúzióit. Tiniként például Jim Morrison dalszövegeiben verset láttam, ma már csak azt ami. Nagyon veszélyes dolog a zenészekhez közel kerülni, mert rengeteget vesztenek a varázsukból, amikor kiderül, hogy ők is egyszerű emberek. Hiába tehetségesek egy valamiben, a többi dolgaikban lehet, hogy bénábbak, mint bárki más. A Dönci könyv ilyen rádöbbenős pillanatok végtelen sorozata.
Bővebben: https://oriandras.hu/denes-jozsef-donci-szokesben/

amikor az indián leírja, hogy milyenek az antropológusok
ez a könyv telitalálat

Bármit is írnék, nem tükrözne semmit.
Amiről szól, már nincs sehol.
Talán nem is volt..

Zseniális.
Azt hiszem egyedülálló személyiség kell ahhoz, hogy valaki ilyen jól tudja magát kivülről szemlélni, ennyire objektivan irjon önmagáról.
Önéletrajzként, kordokumentunként is ötcsillagos alkotás.

Nagyon élvezetes olvasmány volt a számomra…szeretem a 80-as évek underground világát…és főleg az Európa Kiadót :-)

Kit érdekel ez manapság? Engem is csak egy kicsit érdekelt, de hamar magával ragadott a könyv. Ma egy „profi” zenész-önéletrajz sokszor úgy készül, hogy egy újságíró kérdéseket tesz fel, és a válaszokból írja meg az "ön"életrajzot a „szerzőnek”, ezért kis betűvel az ő neve is ott szerepelhet a borítón a sztáré mellett. Ez a könyv azért üdítő kivétel, mert valóban a szerző írta önelemző/önterápiás számvetésként. Azt a kérdést járja körül, hogy miért maradt egész életében minden közegben kívülálló, menekülő ember, mennyivel jobb ún. „nebuló”-nak lenni/maradni, mint befutott sztárnak, és nem csak a zenében. „Dönci” az Európa Kiadó, az Ámen és sok más formáció gitárosa a ferencvárosi proli mélységekből a művészi lét szédítő csúcsaira vezető útját írja le. Letisztult stílusát tűpontos megfigyelések teszik változatossá, izgalmassá. Nem mondom, hogy manapság annyira érdekelne a ’80-as évek „undergrund”-ja, de a személyiség mint olyan ismét elbűvölt. Őszintén és részletesen beszámol a hitben megtett útjáról is a pestszentimrei kvázi-baptista házicsoporttól kezdve a már legendás kezdetekkor is a rothadás apró jeleit mutató HGy-ig és tovább. A figura megkerülhetetlenségéről mi sem mond el többet, mint hogy Pajor Tamás ez utóbbi tartalom ellenére lelkes fülszöveget írt a könyvhöz.