Kívül-belül 93% 15 csillagozás

Kérdések ezrei tolultak a fejembe. Ki tud még erről? Mint ahogy kiderült: mindenki. Az összes unokatestvérem – még a legkisebbek is – tudott róla, hogy Danny nem a vérszerinti apám. Végigpörgettem az összes olyan alkalmat, amikor arról beszéltem, mennyire hasonlítok rá: hogy tőle örököltem a szemproblémámat, a csípős ételek iránti szeretetemet… Ők csak álltak ott, néztek és tudták, hogy fogalmam sincs az igazságról. Miért nem mondta el soha senki?

Amikor a gyerekeid már felnőttnek néznek ki – és elkezdenek felnőttesen is viselkedni –, könnyen elfelejti az ember, hogy ők attól még örökre egy gyerek szemével tekintenek rád. Úgy érzem, a fájdalmaim közepette elkerülte a figyelmemet, hogy mennyire szükségük lenne rám.

Tom elvitt, hogy megmutasson egy új bandát, a Kats-et. Elég nagy durranásnak számítottak akkoriban. A gitáros egy Minneapolis-i srác volt, Freddy Moore, aki nem csak az életemet, de a vezetéknevemet is megváltoztatta.

Úgy érkeztem meg Brazíliába, hogy éreztem – életem során nem először és nem utoljára –, elérkezett az újrakezdés ideje: egy teljesen másfajta játék kezdete. Nem volt szokatlan érzés. Ha valami nem működött, tudtam, hogy rövidesen továbbállunk, így sosem kellett helyrehoznom a dolgokat, akármi is legyen az. És ha működtek a dolgok? Annyit tudtam, hogy jobb ha kiélvezem, mert mire észbe kapok, általában elromlanak.

Nem tudtam enni. Alig voltam negyvenhárom kiló: mint egy csontváz. Iszonyatos fejfájások gyötörtek. Minden porcikám fájt, a darabokra tört szívem pedig csak vergődött. Közel álltam ahhoz, hogy feladjam.
Csakis egy kérdés ismétlődött bennem: Hogyan jutottam idáig?

Az életem az egyik gigantikus történéstől lendült a másikig gyors egymásutánban. Az egyik pillanatban még az esküvőmet tervezgettem, a másikban pedig már babaruhákat vásárolgattam. Bruce és én lettünk az „álompár”, amit csak méginkább megerősített a gyönyörű és egészséges kislányunk jelenléte és a tény, hogy több pénzünk volt, mint amennyire bármelyikünk is valaha áhítozni mert gyerekként.

– A csávó úgy rád van cuppanva, mint olcsó öltöny az esőben – mondta Emilio a pökhendi, sötét hajú, helyes pasiról, akit úgy mutattak be nekem, mint Bruce Willis.
Az igazat megvallva, elsőre úgy éreztem, hogy Bruce lekezelő.

Akármi is legyen az oka – talán, mert már idősebb voltam és kicsit több az önbizalmam; talán, mert addigra végre megbékéltem a testemmel; vagy talán, mert ezt diktálta a köztünk lévő, szinte ösztönösen alakuló dinamika –, Ashtonnal biztonságban éreztem magamat, és ez lehetővé tette, hogy olyan szinten hangolódjunk egymásra szexuálisan, mint még soha senkivel azelőtt.

Annie a fotózás legvégén készítette, amikor már úgy éreztük „elkészültünk”. Vagyis akkor azt hittük. Az azóta ikonikussá vált képen az egyik karom a melleimen átfonva pihen, a másikkal pedig a hasamat ölelem. És ennyi. Még emlékszem is, amikor ezt mondtam Annie-nek:
– Nagyszerű volna, ha lenne bátorságuk ezt a képet használni a címlapra.
Valamilyen csoda folytán így történt.

Tartozom valahová. Saját magamhoz, itt és most, ebben a házban, ezen a bolygón.
Az ötvenes éveim közepén járok. Túléltem mindkét szülőmet. Tudom, hogy sok mindenen mentem keresztül, főleg annak a fényében, ahonnan indultam. De az igazság az, hogy nincs más kiút, csak az, ami befelé vezet.