Semmi ​nem áll az éjszaka útjába 71 csillagozás

Delphine de Vigan: Semmi nem áll az éjszaka útjába

A No és én című regénye miatt Magyarországon is jól ismert francia írónő ezúttal egy rendkívül személyes, érzékeny és őszinte szöveget nyújt az olvasónak: édesanyja öngyilkossága után zsigeri késztetést érez arra, hogy elmesélje a történetét, hogy választ keressen arra, miért alakult olyan fájdalmasan az élete, mitől vált mániás depresszióssá. Lucile-t a saját nézőpontjából, a túl gyorsan felnőni kényszerült gyermek szemével írja meg, megpróbálva megragadni azt a rejtélyt, amit az anyja − aki mindig egyszerre volt oly közeli és oly távoli − jelentett a számára. Ezt az önmagára kirótt feladatot olykor elviselhetetlenül nehéznek érzi, mégis hajtja az írás kényszere, egyre mélyebbre és mélyebbre merül a családi emlékezetben, ahol a sugárzóan fényes emlékek mellett (mögött) eltemetett titkok lappanganak.

Eredeti megjelenés éve: 2011

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Arany pöttyös könyvek

>!
Könyvmolyképző, Szeged, 2013
358 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789633730638 · Fordította: Burján Monika
>!
Könyvmolyképző, Szeged, 2013
358 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789632455709 · Fordította: Burján Monika

Enciklopédia 1


Kedvencelte 12

Most olvassa 6

Várólistára tette 116

Kívánságlistára tette 101

Kölcsönkérné 5


Kiemelt értékelések

>!
h_orsi P
Delphine de Vigan: Semmi nem áll az éjszaka útjába

Egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy jó -e vagy rossz -e az, hogy nem azt kaptam, amire számítottam. Így is érdekes történetet olvastam, mégis én kicsit izgalmasabb, pörgősebb cselekményre számítottam.
Igazából az egész egy családnak a történetet meséli el. Egy család, mely eleinte boldog és teljes volt, vidám kisgyermekekkel és szülőkkel. Aztán történt egy baleset, mely megváltoztatott mindent és mindenkit. A gyerekek fejébe befészkelte magát az a tudat, hogy bármikor meghalhatnak. Mintha a rózsaszín cukros-mázos életét felváltotta volna a szomorú, szürke köd. El nem tudom mondani, mennyire lehangoló volt.
A karaktereket eredetileg mind nagyon szerettem, majd ahogy a kisebb-nagyobb titkolta fény derült, ez átfordult egyfajta „nem tudom őket hova tenni” edzésbe. Az írónőt sajnálom, de ugyanakkor nagyra értékelem azt, hogy képes volt mindezeket megfejteni. Már az elején sem volt könnyű dolga, de a végére az egész nagyon megterhelte a lelkét.
Összességében azt mondanám, hogy jól felépített és megírt történet, viszont nem ajánlom olyannak, aki nem szereti a szomorú történeteket.

>!
Viktória_Erdei 
Delphine de Vigan: Semmi nem áll az éjszaka útjába

Ahogy haladtam a könyvben egyre több volt a fájdalom, a gyász. Kicsit lehangolt lettem a könyv után. Hihetetlen mennyi szenvedés volt az életében. De ez a könyv segíthetett feldolgozni, hogy kiírta magából.

>!
saribo P
Delphine de Vigan: Semmi nem áll az éjszaka útjába

Ez egy nagyon jó könyv arról, hogy egy lány szembenézve anyja múltjával és megírva saját családja történetét, hogyan próbálja feldolgozni a családjában történt tragédiákat és egész saját gyermekkorát. Igaz történeten alapul, nagyon megrázó és emlékezetes olvasmányom volt.

>!
Véda MP
Delphine de Vigan: Semmi nem áll az éjszaka útjába

Minden elismerésem Delphine-é, aki saját családregényét édesanyja elvesztése kapcsán súlyos terhekkel, tragédiákkal tarkítva már-már racionális hangnemben tudta megfogalmazni. Az egyes történések következtében felbukkanó démonokkal való szembenézés még akkor is borzasztó, ha a sajátjainkról van szó, ha pedig az édesanyánké: embertelen. Fájdalmasan meghasonult és frusztrált helyzet…Nekünk pedig egy szívszorító, szuggesztív és mégis szemérmes vallomás.

3 hozzászólás
>!
dezirel
Delphine de Vigan: Semmi nem áll az éjszaka útjába

A megjelenése környékén olvastam a No és én-t, és bár csak a hangulatára emlékeztem, a történetre nem nagyon, az írónő pár évvel később megjelenő könyvére is kíváncsi voltam. És ez csak részben volt köszönhető de Vigan nevének. Megfogott a cím, ami bár baljóslatú, de olyan szép és titokzatos. Csakúgy mint a borítón lévő nő. Van benne valami ismerős, valami amitől úgy éreztem, olvasnom kell róla. A megszerzése után szépen teltek az évek, én pedig felcseréltem a szépirodalmat a sokkal könnyebben fogyasztható szórakoztató irodalommal és a mennyiséggel. Ez a könyv pedig (több száz társával együtt) csak porosodott a polcomon. Egészen tavalyig. Nem emlékszem pontosan hogyan és mikor kezdte el újra piszkálni a gondolataimat, de tény, hogy többször belekezdtem, és végül nagy merészen az idei várólista csökkentős kihívásba is beválogattam. (na jó, annyira nem voltam bátor, csak a tartalék listán jutott neki hely, ha esetleg meggondolnám magam)
Itt most le kellene írnom, hogy mennyire és miért is szólt nekem a könyv, de ahhoz bele kellene mennem a saját családi legendáriumomba. Viszont én nem vagyok annyira nyitott vagy nem is tudom minek nevezzem azt, ami ennek a könyvnek a megírásához kellett. Pedig valószínűleg ha tíz moly elolvassa az értékelésem akkor sokat mondok, Delphine pedig könyvet írt belőle, amit több nyelvre lefordítottak, emberek tízezrei olvasták az életét, a családja életét.
Nehezen rázódtam bele, közben egy másik könyvet is elolvastam, és napokig nem is jelöltem itt a molyon, hogy elkezdtem, hogy bármikor visszatáncolhassak belőle. Furcsa volt, komor, depresszív, lehangoló, és sötét. De volt benne valami, ami miatt folytattam. Úgy éreztem mintha de Vigan szélesre tárt volna egy ajtót, beinvitált és leültetett volna a családi asztal mellé. Egyenként bemutatott mindenkit és én egyre kíváncsiabb lettem rájuk. A történet pedig egyre mélyebb, egyre furcsább lett, egyre jobban lehúzott, egészen addig, amíg már nem is álltam ellen és hagytam, történjen, aminek történnie kell.
Két éve kinyitottam egy szekrényt és rám zuhant egy (két) csontváz. Na nem valóságos, csak olyan, ami szinte minden családban akad. Titok. Ami lehet, hogy nem is teljesen az, mert sejtesz belőle valamit, mint minden gyerek, aki elől titkolni próbálnak a felnőttek valamit. Delphine egymás után nyitott ki vagy egy tucat ilyen szekrényt, amikor arra vállalkozott, hogy megírja ezt a könyvet. A nagyszülei, az anyja, azok testvérei, a húga, családtagok és barátok. Szinte mindenkinek volt egy ilyen szekrénye, tele emlékekkel, fotókkal, kazettákkal, videókkal, naplókkal, ezer és ezer darabkával, amiből kirajzolódott Delphine de Vigan anyjának élete. De ez nem csak az ő élete, három generáció titkai hullámzanak ezeken a lapokon. A nagymama, Liane, az anya Lucile, és az unoka, maga az írónő élete. Mindegyik tartogat meglepetéseket, titkokat, és egyik sem átlagos. És akkor ott van a többi családtag, akikről szintén lerántják a leplet. Egymás után derülnek ki a bizarr és elképesztő dolgok. Nem is tudom min döbbentem meg a legjobban: azon, hogy a szülők elutaznak egy egész hétvégére és egyedül hagyják a fél tucat kisebb-nagyobb gyereket, az egyikük halála után nem sokkal. Hogy örökbe fogadnak egy fiút, vele pótolva a halottat. Hogy ez a fiú tizenöt évesen hogyan hal meg. Azt hiszem ez az egyik legdurvább. Nem is tudom, hogy maga a tény vagy az rázott-e meg jobban, hogy az írónő ezt nyíltan leírja. spoiler És így tovább, balesetek, öngyilkosságok, vérfertőzés, pszichés betegségek, drog, alkohol, nudizmus, hűtlenség…
És ahogy haladtam előre a pici kis pozitív dolgok is átváltoztak szörnyűségeké. A vidám családi nyaralások és összejövetelek, a lazaság, a szabadság. Minden és mindenki más színt kapott a könyv végére.
Bevallom, megrázott ez az egész. Nem tudom, hogyan volt képes ezt mind papírra vetni az írónő és kiadni. Csak néha enged bepillantást a saját lelkébe, pedig az valószínűleg kitenne még egy könyvet, ha leírná, hogy ez az egész, a családban többször megismétlődő megannyi borzalom, hogyan hatott az ő életére. Nem fél-e attól, hogy ezek újra előbukkannak a saját vagy a gyerekei életében. Erről nem esik szó. Talán jobb is így, enélkül is elég mellbevágó ez a történet.

>!
Reelka
Delphine de Vigan: Semmi nem áll az éjszaka útjába

Minden csodalatom az ironoe, hogy volt batorsaga es ereje megirni ezt a konyvet. En a puszta olvasasaba is belehaltam.

2 hozzászólás
>!
Hiranneth
Delphine de Vigan: Semmi nem áll az éjszaka útjába

Már az előző regénye is megfogott az írónőnek, és ezúttal sem kellett csalódnom. Nem tudnám elválasztani, hogy mely szál fogott meg jobban: a családé, amelyben az édesanyja felnőtt, vagy a könyv megszületésének mozzanatait leíró rész. Mindkettő együtt alkot egy olyan egyveleget, ami nem untatja az olvasót, elgondolkodtatja. Hiszen tökéletes családok nincsenek, mindenkinek megvannak a maga fájó, esetenként sötét titkai, de mindemellett az összetartás, a szeretet is.
Én jóval kisebb családban nőttem fel, el sem tudom képzelni, milyen lehetett egy-egy nyár, amikor egy ilyen népes gyerekcsapat töltött együtt. Ahogy azt sem, milyen lehetett ilyen betegséggel, félelmekkel együtt élni, gyerekeket nevelni.
Lucile nem a minta anya példája, ember, és így esendő, néha elgyengülő. Mégis, tisztelem a kitartását, amivel ennyi éven át küzdött a fent maradásért. Valamilyen szintig tisztelem a döntését is, bár ez olyan pont, amiben nem lehet egyszerűen egy oldalra állni.
A történet végig magával ragadott, nem tudtam magam kivonni alóla. Az utolsó oldalakat elolvasva legszívesebben azonnal vonathoz mentem volna, hogy csapot-papot itt hagyva a saját édesanyám közelében lehessek. Mert lehet hogy nem mindig értjük meg őket, vagy bizonyos dolgokban nem akarunk rájuk hasonlítani, de egy olyan biztos pontot nyújtanak, amit elveszíteni nagyon fájdalmas.

>!
Niki_
Delphine de Vigan: Semmi nem áll az éjszaka útjába

Féltem attól, hogy unalmas lesz a könyv, mert hát milyen is lehetne egy történet, amiben az írónő az édesanyja életéről ír? De kellemesen csalódtam. Mert miközben próbálja átadni a sorokon keresztül, hogyan készült a könyv, mit érzett közben, szép fokozatosan feltárul egy család tragédiája. A sok fájdalom, az eltemetett emlékek, a titkok.
Olvasva a könyvet, nagyon sokszor el is feledkeztem arról, hogy ez nem egy kitalált történet, hanem valakiknek a valós élete. Annyira jól, olvasmányosan vissza tudta adni az emlékeket, hogy egyáltalán nem éreztem unalmasnak, vontatottnak, görcsösnek, önéletrajzi ihletésűnek. Mint egy regény egy olyan családról, ami tele van fájdalommal.
És akkor itt vetődött fel bennem egy újabb gondolat, hogy minden ember élete, tényleg egy saját regény. Az örömeivel, a fájdalmaival, a szerelmeivel, a szenvedéseivel, a titkaival. Mindannyian egy-egy regény vagyunk.

>!
MariannaMJ
Delphine de Vigan: Semmi nem áll az éjszaka útjába

Nem könnyű megfogalmazni, miért találtam érdekesnek fülszöveg alapján a könyvet és miért jó egyáltalán mások életét olvasni, egy valós családét, ami nem az enyém.
A legbanálisabbal kezdve: a No és én írónőjétől szívesen olvastam volna még. Aztán úgy gondoltam, aki ennyire fájdalmas történetet tudott írni egy hajléktalanként élő fiatal lányról, az maga is közelről ismerheti a szenvedés változatait. Végül szerettem volna depresszióról, bipoláris zavarról olvasni.
Egészen más család, mint az enyém, mégis oldalról oldalra személyes emlékeket idézett, hasonlított arra, ami nálunk történt, akár pontosan ugyanúgy, valami érzés felderengett, vagy az események valamely átirata. Fura játék az élet.

>!
mazsof
Delphine de Vigan: Semmi nem áll az éjszaka útjába

Általában szeretem az igaz történeten alapuló regényeket, de ez nem lett a kedvencem. Nehezen haladtam vele, nem tetszett a felépítése (nincsenek benne párbeszédek), pedig egy igazán ütős, megdöbbentő könyv lehetett volna. Hiszen adott egy szívszorító, valóságos történet, amely talán „szebben” megírva sokkal többet nyújtott volna. Lucile és családjának története elképesztő, mondanám, hogy nem is értem, hogy történhet ennyi szörnyűség egy családdal, de hát szép lassan teljes képet kapunk erről a korántsem tökéletes családról… Kár, hogy nem egy másik író tollából született meg ez a regény. Legalábbis számomra – az értékelések más mutatnak. Lehet, hogy rosszkor vettem elő…


Népszerű idézetek

>!
MariannaMJ

Az anorexia nem egyenlő azzal, hogy egy fiatal lány a női magazinokat elárasztó, igaz, egyre soványabb manökenekhez akar hasonlítani. A koplalás egy erős és olcsó drog, ezt gyakran elfelejtik mondani. Az alultápláltság elaltatja a fájdalmat, az indulatokat, az érzelmeket, és az első fázisban védelemként működik.

272. oldal

Kapcsolódó szócikkek: anorexia
>!
MariannaMJ

Manonnal elmentünk Lucile pszichiáteréhez, magyarázatot akartam. Szerinte nem az a kérdés, milyen okokból választotta Lucile épp ezt a pillanatot, hanem az, hogy bírta ennyi ideig, ennyi éven át.

354-355. oldal

>!
h_orsi P

És aztán, ahogy előttem több tucat szerző, megpróbáltam megírni az anyámat.

16. oldal (Könyvmolyképző, 2013)

>!
MariannaMJ

A legendák mögött ott van egy gyermek halála és egy másiknak az érkezése: egy kirakós darab, amit erőnek erejével próbálnak beilleszteni, mondja majd egyik beszélgetésünk során Violette. Lucile-nak a gyermekkoráról írt feljegyzései között, melyekre egy doboz mélyén bukkantam a lakásában, ezt a mondatot találtam Jean-Marc érkezésére vonatkozóan: Így a magyarázkodások és a tagadások ellenére, homályosan megértettem, hogy felcserélhetőek vagyunk. A későbbiek folyamán soha nem sikerült meggyőzni magam ennek az ellenkezőjéről, sem a szerelmi, sem a baráti kapcsolatokban.

71. oldal

>!
MariannaMJ

A CSALÁDUNKRÓL ÍRNI – kétségkívül ez a legbiztosabb módja annak, hogy összevesszünk vele.

196. oldal

>!
MariannaMJ

Elindultunk a metró kijárata felé. Lucile kézen fogta Manont, előttem mentek, hátulról néztem, milyen vékony, milyen törékeny, milyen megtört. Hátrafordult, rám mosolygott.
Lucile egészen kicsi, málladozó valami lett, egy összeragasztott, megfoltozott, de valójában megjavíthatatlan valami.
Valamennyi kép közül, amit az anyámról őrzök, kétségkívül ez a legfájdalmasabb.

237. oldal

>!
Droci P

Úgy véltem, jobb, ha magamba zárom a bánatot, ha gúzsba kötöm, elfojtom, elhallgattatom, egészen addig, míg végre egyedül lehetek, mintsem, hogy elengedem magam, ami csak egy hosszú üvöltés, vagy még inkább hörgés lett volna, és kétségkívül a padlóra nyom. Az utóbbi hónapokban egymást érték az engem érintő események, az élet – ezúttal is – túl magasra tette a mércét. Úgy éreztem hát, hogy a zuhanás idejére sem marad más, mint jó képet vágni, vagy szembenézni a dolgokkal (még ha csak úgy teszek is).
És ehhez – már régóta tudom – jobb állva maradni, mint lefeküdni, és ajánlatosabb nem lenézni.

12. oldal

>!
mörsz

Megcsúnyultam, de teszek rá, semmi nem érdekel, csak az, hogy elérkezzék végre az idő, amikor alhatok a gyógyszerekkel. Az ébredés rettenetes. Abban a pillanatban, amikor a tudattalanból átmegyek a tudatosba, úgy érzem, szétszakadok. Kényszerítenem kell magam, hogy lezuhanyozzak, hogy keressek valami elfogadható göncöt.

247. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Martin Pistorius: Néma üvöltés
Amy Harmon: Arctalan szerelem
Péterfy-Novák Éva: Egyasszony
Arundhati Roy: Az Apró Dolgok Istene
Gayle Forman: Itt voltam
Jean-Louis Fournier: Hova megyünk, papa?
D. Tóth Kriszta: Jöttem, hadd lássalak
Carole Martinez: Összevarrt szívek
Asa Moberg – Inczédy-Gombos Ádám: Ádám könyve
Philippe Pozzo di Borgo: Életrevalók