Dékány Dávid, a külvilágnak mutatott személyisége olyan, ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Aki követi Facebookon, vagy látott már vele interjút, tudja, hogy szeret mindenkinek beszólni, ironizálni, komoly kérdésekre kifordított, komolytalan válaszokat adni. Jelenleg írói Facebook oldalának borítóképe a saját széttépett kötetének fényképe (amit egyébként egy olvasója(?) küldött neki).
Ez vagy ösztönből jön, vagy tudatosan felépített „brand”, vagy a kettő keveréke, mindenesetre biztosan nem hátrány, hiszen megjegyezhetővé teszi magát, reakcióra késztet. Vannak, akik szerint ezek a dolgok nem hátrányosak egy költő esetében. Mondhatnánk azt is, hogy rock'n'rollosítja a költészetet. Ezzel csak az a gond, hogy a rock'n'roll a maga felszínességével képes mélyre nyúlni, míg a költészetben a felszínesség nem elég a mélységhez.
Lássuk akkor magát a kötetet.
Dékány Dávid felvállaltan ellene megy a formába öntött költészetnek, nála elvétve sem akad rímelés vagy lekövethető ritmus. Ez valóban tudatos döntés nála, viszont szerintem az engedheti meg magának igazán az ilyesmit, aki bebizonyítja, hogy tudna ő formát is tartani, csak épp nem akar. Dékány Dávid szerintem ezt soha nem fogja bebizonyítani, ez persze nem is baj, nem fogja rajta senki számon kérni, csak akkor még hitelesebb lenne a forma teljes tagadása.
A kötetet keretbe foglalja két vers, amelyeknek egy valószínűleg amerikai iskolai lövöldözés elkövetői a főszereplői. A Dagály előtt című kezdő vers teljesen lehetne lírai formába öntött Bret Easton Ellis is, a kiüresedés, a külső csillogás, az „életérzés” ódája, ami mögött csak sejtjük magát a tragédiát. A záróvers viszont belülre koncentrál, ott már belelátunk az elkövetők fejébe, motívumaiba, az elmagányosodás, az úttalanság tragédiájába. A kötet ebbe a belső világba enged betekintést, átvezetve a külső ürességen át a belső szövevényes világába.
Ez a világ, az amerikai tinik plasztikuniverzuma tőlem eléggé távol áll. Nem tudok azonosulni a problémáikkal, engem egészen más dolgok foglalkoztatnak, máshogy élem az életemet. De a kötet valahogy mégis tud hozzám is szólni, mert univerzálissá teszi a magányélményt, a közbülső versek akárhol is „játszódhatnának”, sőt, sokszor inkább idézik meg egy magyar vidéki nagyváros lakótelepét, mint bármi mást.
A kötetben nagyon erős a vízszimbólum. (A legelső szavak: dagály előtt). A víz az élet, lehetetlen a kettőt egymástól elszakítani, ám itt legtöbbször esőformában jelenik meg, a melankólia egyetemes szimbólumaként. A víz átmos minden verset, áztatja az árokszélen oszló állattetemeket. Ha a víz nem eső formában jelenik meg, akkor az emberi test vízösszetételeként, vagy az olvadó hó lezúduló tömegekeként. A magány kicsúcsosodását megtestesítő Az antilop című versben, ami stratégikusan a kötet középpontjában van elhelyezve, az eső csak a zuhany alatt jut eszébe a beszélőnek, aki már ki sem lép a lakásából, ezzel teljessé téve a világtól abszolút elszakadt ember elszeparáltságát.
Nem, ez nem botránykötet, ahogy hirdeti magát, ez a magány személyességét univerzálissá emelő líra kötete. Néhány igazán pofánvágós sorral.