Csempészek, ​hősök, kikötők (Tengerészregény 3.) 85% 28 csillagozás

Most egy ember állt előttünk, ugyancsak hosszú karokkal, tojás formájú fejjel, irgalmatlanul hosszú lábszárakkal és – micsoda öltözékben! Jokohama
Jim nem lehetett több harminc-harmincöt évesnél. A jó Isten ugyancsak azon volt,
hogy bőségesen megnyújtsa végtagjait. De még mást is tett vele: beleoltott jó
csomó bolondériát, hogy az emberek vagy mosolyogjanak rajta, vagy bosszankodjanak miatta. Jokohama Jimnek elvei voltak, amikből nem engedett. Inkább szedte a sátorfáját és továbbment, semmint feladja elveit. Ilyen rögeszméje volt a cowboykalap. Tengerész cowboykalapban! Ilyesmit bajosan hallott a világ. Ráadásul nem is volt célszerű – árbocokon, szél járta fedélzeteken, hullámoktól dobált csónakokban, az Atlantika hóviharában! És Jokohama Jim mégis ilyen nagy karimájú, csúcsos kalapot hordott.

Ettől kezdve Suttora nemcsak állandóan hordta a szemüvegét, még több kakaót ivott és még inkább meghajolt a lord előtt, de észrevettük, hogy valami különös hálóköntöst állított össze magának egy megviselt matrózzubbonyból, némi vitorlamaradványokból és ócska sípzsinórokból, amit sujtásoknak használt. Szolgálaton kívül ebben a különös klepetusban járkált, vagy szunyókált a kojéban. Aki lekicsinylő célzást tett a tengerész szokatlan
öltözékére, az el lehetett készülve, hogy szó kerül rövidesen a keresztmama
térdkalácsáról éppen úgy, mint a le- és felmenő családtagokról. A békesség kedvéért és az öreg iránti szeretetből inkább dicsértük a „lordi" öltözéket, amiben Suttora a sötét fedélzeten pontosan úgy nézett ki, mint egy elátkozott angol lovagvár szelleme…

De hát most már nem feszítem tovább a húrt. Mint a régi tengerész mondta: nincs az a hullám, amelyiknek ne lenne egyszer vége.

– Az orvosnak a gyógyszerek receptjét kell tudnia, különben nem képes gyógyítani – hangoztatta időnként Daniló bácsi. – A muzsikusnak a kottát kell ismernie, különben nem muzsikus. A tengerész akkor tengerész, ha úgy fújja a hosszúsági és szélességi fokokat, mint az Azórok fújják a maximum szelét!

Ki az, aki járja az Adriát, a Jón-, a Földközi-tengert, és nem ismeri a Velence melletti Chioggia halászbárkáit? Oldalukon festett díszek, a hajóorrban felhők között szálló angyalok, szentek, Szent Dávid a hárfával, Szent Péter a kulccsal. Hét-nyolc ember lakik ilyen bárkán hónapszám, amikor Chioggia fiai hálóval szántják a tengert.

Nem tudom, ki mint van vele, de amikor a hátszél nyomása alatt megkezdődik a billegés, a hol erre, hol amarra való imbolygás, a hullámhegyből hullámvölgybe való süllyedés, emelkedés – nem tehetek róla – de mindig eszembe jut Nelson, az angolok híres tengernagya. Állítólag (legalábbis így jegyezte fel a história) Nelson ilyen esetben az Agamemnonon éppen úgy, mint a Victoryn – tengeribeteg lett! Felkavargó gyomromat egyedül azzal vigasztaltam,hogy a nagy Sir Horatio Nelson is azonos érzésekkel (s nyilván azonos káromkodásokkal) nézte a hajó bolondos táncát. A szerencse csak az, hogy ilyenkor a kormányosoknak nem sok idejük jut magukkal foglalkozni.