A ​világjáró királyfi 8 csillagozás

Borúra derű, bánatra öröm jön; boldog, aki ki tudja várni.

15. oldal, Leir király

Ez a Türkh-Truit nem volt közönséges állat, hanem gonosz varázsló, aki hajdan tetszése szerint váltogatta az alakját, de egyszer hogy, hogy nem, elfelejtette a varázsigét, és azóta kilenc malacával vaddisznó képében dúlja az országot.

204-205. oldal, Külhuk herceg kalandozásai

    Életében először rájött, hogy nem tudja, ki ő. Azt tudta, mije van, azt is, mit hisz magamagáról, de azt, hogy ki ő, nem tudta.

288. oldal, A Répa

    Valamikor régen, egy szép nyári hajnalon, amikor a nap éppen felkelőben volt, egy szegény halászlegény álldogált a smerwicki öböl partján, és csendesen pipázgatott. Dick Fitzgeraldnak hívták. Aranyló ezüstcsíkok futkostak a tenger színén, s a köd, akárcsak Dick pipájának füstje, gomolyogva szállt felfelé a völgyek mélyéből.
    – Nincs szebb, mint az ilyen nyugodalmas, csendes nyári reggel! – sóhajtotta Dick. – Nem is hiányzik a boldogságomhoz más, csak egy kis pénz meg egy jó feleség!

94. oldal, Dick Fitzgerald és tündérfelesége

Gyorsan múlik a gyönyörűség ideje Tündérországban.

227. oldal, Kobzos Tamás

S íme, amint ismét végigtekintett a pusztaságon, nem volt az többé pusztaság! Három út nyílt meg egyszerre előtte, három egymástól különböző út. Egyikük széles volt, sima, egyenes, úgy vágott át a homokon, hogy az ember el sem tévedhetett rajta. A másik ellenkezőleg: keskeny, hosszú és kanyargós, jobb felől tüskebozót, bal felől sűrű vadrózsasövény szegélyezte. És a sövény olyan magasra nőtt, indái annyira ellepték az utat, hogy csak a legnagyobb fáradsággal lehetett volna keresztülvergődni rajtuk. A harmadik út – ó, az aztán igazán csak elütött az előbbiektől! – virágzó hangafüvek, páfrányok és aranysárga rekettyebokrok között kanyargott fölfelé, mintha csak testet-lelket üdítő séta lenne végigmenni rajta.

224. oldal, Kobzos Tamás

    És most még valamit látott a gyerek: nem messze oda, az egyik domb fényleni kezdett. Mindjárt gondolta, hogy tündérvár lehet, és csakugyan, abban a pillanatban kettévált a domb oldala! Csodálatos fény áradt a rétre, muzsikaszót is hallott meg vidám mulatozás zaját. No, ezt megnézi közelebbről, anélkül már csak nem megy haza! […] odament hát a dombhoz és bekukucskált. Javában állt a mulatság, arasznyi emberkék táncoltak, muzsikáltak, de olyan gyönyörűen, hogy ahhoz foghatót álmodni se lehet. A legényke sokszor hallotta az öregektől, hogy az ilyen tündérhegy ajtajába valami vasdarabot vagy acélt kell dobni, akkor nem csukódik be. Szerencsére egy nagy varrótű volt a zubbonya hajtókájába tűzve, azt kivette és beszúrta a földbe, ott, ahol a domboldal meghasadt. Most már nyugodtan beléphetett, le is ült. A törpék javában ropták a táncot körülötte, mégpedig dudaszóra.

213. oldal, A világ első dudása

    Hanem Rhitta Gaur nem várta meg, amíg a fejedelmek felkészülnek a háborúra. Egymás után lecsapott mind a huszonnyolcra, és sorra legyőzte, megborotválta őket. Mire az országos csata véget ért, harminc szakáll fityegett a walesi király övén, és harminc szakálltalan fejedelem lézengett Britanniában.

253. oldal, Rhitta Gaur szakálla

    Esteledett éppen, s a távolban megszólaltak a Bow-templom harangjai. Hat harangja volt a templomnak, s mind a hat rázendített.
     „London…London…” – kongatták a nagyobbak.
     „Whittington…Whittington…” – csilingelték a kisebbek.
    Szegény Dick fülelni kezdett. És csakhamar azt hallotta (de az is lehet, hogy csak képzelődött), hogy a Bow templom hat harangja ezt kongatja, ezt csilingeli:
     Hová indulsz, Whittington?
     Maradj, meglásd: jobb itthon!"
Meg ezt:
     Ne menj, nem menj, Dick Whittington,
     hosszú útra, messze, messze!
     Maradj London városában:
     itt vár reád a szerencse!

74. oldal, Szegény Dick kincse

    Gurhir – aki nemcsak valamennyi emberi nyelven értett, hanem az állatok nyelvén is beszélt – megkérdezte egy öreg sárgarigótól:
    – Nem tudsz valamit Mabonról, Modron fiáról?
    A rigó így felelt:
    – Cilguri a nevem, s olyan öreg vagyok, hogy magam sem emlékszem, hány éve élek. Csak annyit tudok, hogy itt a falu szélén egy elhagyott kovácsüllő állt, s én naponta azon köszörültem a csőrömet. Láthatjátok: az üllő úgy elvásott a csőröm érintésétől, hogy ma már alig nagyobb, mint egy csenevész mogyoró. Ebből kiszámíthatjátok, hány éves lehetek.
    – Nagyon öreg vagy – mondta Gurhir.
    – No hát akármilyen öreg vagyok is, sohasem hallottam Modron fiának, Mabonnak a nevét.
    Már éppen tovább akartak menni a daliák, amikor a rigó utánuk szólt:
    – Várjatok! Tudom, mivel tartozom Arthur király vitézeinek. Elvezetlek benneteket a redinvre-i szarvashoz, aki még nálam is öregebb.

200. oldal, Külhuk herceg kalandozásai