Akárhogy próbáltam időt hagyni magamnak az olvasottak megemésztésére és az értékelés végiggondolására, továbbra sem igazán tudok nyugodt objektív álláspontra helyezkedni. Nehéz tárgyilagosnak maradnom olyan történelmi témában, amiben a magát civilizáltnak mondott fehér, európai kultúra ismételten visszataszító, pusztító és esztelen arcát mutatja. Jelen esetben nem egy több évszázados ideológia, faji előítélete ágyazott meg a szégyenteljes, kapzsi és kegyetlen holokausztnak, hanem a jó öreg kolonizációs procedúra. Ebből kifolyólag pedig nem feledkezhetünk meg a folyamat környezetromboló, a természetet kizsákmányoló bűneiről sem.
Dee Brown könyve mindamellett, hogy fantasztikusan idézi meg a vadnyugat indiánjainak világát, és olyan legendás alakokról emlékezik meg korabeli indián forrásokra, dokumentumokra támaszkodva, mint Ülő Bika, Geronimo, Vörös Felhő, vagy épp Őrül Ló, fájdalmasan őszinte képet is fest és egyben vádiratot is fogalmaz az amerikai néppel szemben. Tételesen fejükre olvassa bűneiket, miközben nem esik az idealizálás hibájába sem. Az indiánok közötti széthúzást, a törzsek közötti ellentéteket is ugyanolyan súllyal említi és kezeli. Ezekből, illetve a fejezetek elején található történelmi kitekintők összességéből elég hamar egyértelművé válik az olvasó számára, hogy ezt a civilizációs szakadékot az indiánok nem hidalhatták át, abból csak vesztesként, megfogyatkozva kerülhettek ki. Mint egy pénzbedobós, gőz hajtotta daráló, úgy emésztette fel a sáskarajként terjeszkedő európai a rézbőrű kontinenst.
A szerző kb. 30 év eseményeit dolgozta fel, azt a három évtizedet, amikor a második ipari forradalom nagy és erőteljes változásai alakították a világot. Ezzel párhuzamba állítva a természeti népek e kis igényű közösségeit, meddő harcát saját és környezetük fennmaradásáért, lesz igazán megdöbbentő a pusztulás tempója és ereje. Majd tovább építve érzelmeinkre és szimpátiánkra, a szerző már a 70-es évek elején látja és sugallja a környezettudatos, egyensúlyra törekvő ideális életforma elveszejtésének egyre inkább érezhető tragédiáját, a véglegesen felbillent aránytalanságokat, ember és természet között.
Mindig érdekes dolog a kevésbé hangos, népszerű, vagy közismert álláspont megismerése, ami mint jelen esetben, akár magyarázatot adhat egy (csendes) kisebbség mai társadalomban betöltött helyére, szerepére. A kérdés már csak az, hogy le tudunk-e vonni ezekből bárminemű konzekvenciát, meghaladja-e a fehér ember önmagát? A 2016-os olajlobbi, kontra sziú érdekek újabb fejezete, vagy a rezervátumok még most is átlag alatti szociális ellátottsága sajnos továbbra sem ezt a tendenciát mutatja.