Deborah Feldman egy évtizedet ölel fel memoárjában: 12-13 évesen kezdi elmesélni a történetét, egészen 23 éves koráig. Ez idő alatt kijárta az iskolát, tanár lett, majd férjhez ment, gyereket szült és már anyukaként kezdett irodalmat hallgatni egy főiskolán. Ennyi alapján ez egy teljesen szokványos történet, de Deborah nem egy szokványos közösségben született, hanem New Yorkban, a williamsburgi szatmári zsidó közösségben, amely teljesen elzárkózik a külvilágtól. A magyarosan csengő név nem véletlen: a II. világháború után a Szatmárnémetiből származó magyar holokauszt túlélők alapították meg saját törvényeik szerint a világukat Brooklynban.
Deborah már gyerekként is tisztában van vele, hogy a zárt közösségben ő a hierarchia aljára szorult szülei bűnei miatt: anyja, őt is hátrahagyva menekült el, apja pedig gyengeelméjű, aki nem alkalmas a nevelésére, ezért a nagyszüleihez kerül, akik a maguk módján szeretik: Zeidy, a nagyapa annyit vár tőle, hogy mindig illedelmes legyen, jó bizonyítványt vigyen haza és sokat egyen. Ez utóbbi nem is gond, hiszen nagymamája, Bubby egész nap takarít, süt, főz és a szigorú szabályok ellenére a lánynak biztonságos helye van. Az iskolában már jobban szenved, ami igazából csak egy alibi iskola, hogy a goj (nem zsidó) hatóságok békén hagyják őket, a valódi célja, hogy a lányokat lefoglalják, amíg nem mennek férjhez. A lány kevesli a hasznos tananyagot, miközben olyan tanmeséket kell bemagolniuk, amiben a fiatal lány az erős szél miatt inkább a térdéhez szögeli a szoknyája szegélyét, minthogy a férfiak meglássák a combját. Tényleg csak ekkor lesz elégedett Isten? Miért kell a holokausztot túlélő nagymamájának megvárni, amíg a férje elmegy otthonról, hogy titokban, halkan zenét hallgathasson, akár dúdoljon? Nem járhat neki annyi szabadság, hogy szabadon énekeljen, ha már kiirtották a teljes családját Auschwitzban?
Deborah 16 éves korára kijárja az iskolát, eddigre már van annyi világképe, hogy kiharcoljon egy helyet a tanári karban, és 17 éves, mikor a nagynénje és nagyszülei kijelölik számára a 21 éves Elit férjnek. Az eljegyzés az első találkozás után megtörténik és mindössze kétszer találkoznak az esküvőig, mégis, Deborah boldognak érzi magát. Életében először megbecsült tagja lesz a közösségnek, új ruhákkal, ékszerekkel halmozzák el, volt iskolatársai mind irigylik a jóképű vőlegénye miatt. Szinte süt a hit a soraiból, hogy feleségként végre saját életet alakíthat ki, hogy Elival közösen erősek lesznek és megküzdenek mindennel és mindenkivel. Még menyasszonyként titokban csempészi be leendő lakásába szeretett könyveit, hogy aztán az esküvő után büszkén kitegye a könyvespolcára az addig a matraca alatt őrzött köteteket. A legszomorúbb része a könyvnek, mikor kiderül, hogy Eli nem az, akinek remélte. Érdekes kérdés, hogy akkor is megszületett volna ez a könyv, ha a férfi is egy valamiféle szabadságra szomjazó, önálló gondolatokkal bíró egyén? Ha nem hagyatkozik mindenben az anyjára és a húgára, akik mindketten uszítják Deborah ellen? Házaséletük nehezen indul, de végül 19 évesen Deborah anya lesz, de ekkor már rég benne motoszkál, hogy hátat fordít a haszid közösségnek. Szépen, fokozatosan alakul az önismerete és önképe, eléri, hogy egy közeli főiskolán irodalmat tanulhasson. Könyvmolyként természetesen nagyon megérintett, hogy kamaszként könyvtárakba, könyvesboltokba szökdösött olvasnivalóért, mert lányként tilos volt olvasnia, ráadásul angol nyelvű könyveket, mert csak így tudta megismerni a kinti világot. Ezért is kezd irodalmat tanulni – bár a családja azt hiszi, pénzügyekre iratkozott be, hogy több pénzük legyen később – majd írni. Hihetetlen, milyen összeszedetten, higgadtan meg tudta mutatni az utat, hogyan lett egy elnyomott, naiv kislányból egy fiát is megmenteni képes erős nő. És közben mer kérdezni és válaszokat keresni. Ezeket a kérdéseket persze én is feltettem magamban, a súlyos téma ellenére szinte letehetetlen a könyv, aminek a lapjain már-már A szolgálólány meséje elevenedik meg. A legfontosabb kérdés persze, hogy miért élnek így a szatmári zsidók?
A válasz egyébként könnyű: a félelem miatt. A holokauszt okozta trauma folytán a túlélők egy csoportja nem akarta újra birtokba venni régi életét és átkelve az óceánon összetömörült. A szatmári haszidok úgy tartják, hogy Hitlert az Isten küldte büntetésül, amiért a zsidók asszimilálódni akartak a társadalomba. Hogy a holokauszt bármikor újra megtörténhet, ha nem a Tóra szent törvényei szerint élnek. Az istenfélő élet ideája egykorú lehet az istenhívő emberiséggel, alapvetően pozitív üzenete van, de a félelem az, ami negatívvá, radikálissá teszi. Mert bár a Tórában ott van az a Tízparancsolat, amelyre az erkölcsi normáink a mai napig épülnek, de benne van az is, hogy a tejes és a húsos ételeket külön kell készíteni és fogyasztani, hogy a nő lelkén szárad, ha a teste miatt egy férfi akár csak gondolatban is bűnbe esik, ezért kamaszkortól kezdve kulcscsonttól térdig és csuklóig el kell fednie magát minden lánynak. Hogy aki nem jiddis nyelven gondolkodik és beszél, az többé nem fogja meghallani Isten hívó szavát. Hogy a munkásoknak heti háromszor kell házaséletet élni, az értelmiségieknek elég péntekenként. A nők nem olvashatnak, nem énekelhetnek. A férjezett asszonyoknak le kell borotválni a hajukat. És így tovább. E mellé jön még a holokauszt miatti lelki teher, hogy vajon miért élték ők túl, ha más a családjukból nem? Erre pedig a válasz: maga a család. Hogy gyerekeid, unokáid, dédunokáid legyenek, hogy a zsidó nép a szörnyű népirtás után újra sokasodjon.
Mindezek ellenére Deborah Feldmanból nem a gyűlölet beszél, nagyon megható például az a szeretet, amit a nagyszülei iránt érez. Zeidy a közösség megbecsült tagja, egyszerre kereskedő és tudós, aki a szent törvényeket példaértékűen betartja, a zsidó ünnepek szerint vezeti az életüket. Kemény kezű, szegénységet fogadó, de nem rosszindulatú ember. Bubby is magyar származású, ezért néha magyar szavak keverednek a beszédébe vagy az előkerülő ételnevek közé. Sok szempontból bölcsebb, okosabb, mint a férje, az élete mégis szinte rabszolgasornak tűnik, amiben nem sok öröm lehet a rengeteg szabály miatt. A könyv egyik legerősebb jelenete, mikor Pészahkor összegyűlik az egész rokonság és a holokausztról is megemlékeznek. Zeidy, mint családfő, az egész napos elmélkedés után elmeséli a hányattatásait, amit a magyar hadseregben töltött, mint megtűrt szakács, aki nem tud főzni. Hogy milyen rossz volt, mikor nem volt módja rendesen imádkozni, vagy kóserül étkezni. Eközben Bubby, aki egész nap takarított, húsz emberre főzött, csendben hallgatja ezt a sirámot, miközben az egész családját kiirtották Auschwitzban, ő pedig tífuszt kapott a Bergen-belseni táborban. De mivel nő, ezért tilos megszólalnia ezen az estén, az emlékezésének némának kell maradnia.
Ezek a kis részletek gondolkodtatják el leginkább az embert és rengeteg ilyen megdöbbentő, szomorú eset előkerül. Könnyen rá lehet mondani a szatmári haszid közösségre, hogy rossz, hogy hímsoviniszta elveken alapul, minden létező módon elnyomja a nőket. Nem létezik olyan ember, aki önszántából így akarna élni. De akkor ez egyben azt is jelenti, hogy a mi, XXI. századi modern társadalmunk a jó? A példaértékű?
Deborah Feldman ereje és bátorsága valóban példaértékű, ebben a könyvben pedig nem csak szimplán elmeséli, mi történt vele, hanem arra is ki tud térni, hogy hogyan és miért.