Világítótorony ​út 16. (Cédrusliget 1.) 85% 98 csillagozás

Én most teljesen zavarban vagyok. Személy szerint soha ki nem állhattam a romantikus regényeket, a krimi elkötelezett és megrögzött híve vagyok. Sőt, tovább megyek. Az is teljesen érthetetlen számomra, hogy (bocsánat) hatvan év alatt bárki is önszántából romantikus regényeket olvasson. Aztán a hetven éves anyukám kért olvasnivalót a könyvtárból, természetesen romantikusat, én pedig a könyvtárosnő segítségét kértem, mert leghalványabb lövésem sem volt mit és merre keressek neki. És ezt a könyvet kaptam és vittem el anyukámnak, aki egy nap alatt elolvasta és kérte a folytatásokat. Na ez nem hagyott nyugodni, tényleg ennyire jó kis könyv ez? És egy gyenge pillanatomban kézbe vettem, hogy na lássuk a medvét! Az első ötven oldal alatt végig benn volt a fejemben: hülye vagyok én???mit olvasok?mi ez már? Aztán valahogy nem is értem hogy, elkapott a történet. Pedig akkora kliséhalmaz, hogy botrány. Minden pasi sármos, gavallér, természetesen valami titokkal övezve, a nők pedig hölgyek, okosak, olvasottak, tökéletes háziasszonyok, esküszöm mindegyik élére vasalt kiskosztümben (van ilyen?) jár. stb. Blöööeeee. De valahogy az egész működik. Szerettem a szereplőket és mint egy hülye liba szurkoltam nekik. És érdekel a történetük is. Nem mondom el senkinek, de alig várom, hogy tovább olvassam: hogy alakul az életük. Ejj, tiszta gáz. És most megyek és keresek valami nagyon-krimit. Az ember lányának mégis legyen valami tartása….

A Cédrusliget sorozat első kötete, melyben megismerkedünk Cédrusliget (egy apró kisváros, ahol mindenki ismer mindenkit) néhány lakójával.
Túl nagy érzelmi hullámvasútra nem kell számítania az olvasónak. Ez egy tipikus limonádé könyv, a szereplők egytől egyig hétköznapi alakok. Végig tudható, hogy happy end lesz a vége, az írónő figyel, hogy túlságosan ne zaklassa fel az olvasóit.
Engem nem sikerült annyira meggyőznie, hogy a többi részt is elolvassam.

Kellemes kikapcsolódás volt ezen az esős napon. Pihenéshez vettem a kezembe, de nem kellett csalódnom benne. Kedves, humoros, romantikus kisvárosi történetet kaptam. Olvasás közben magam előtt láttam a tévésorozat szereplőit, de így még jobban élveztem. Kedvelem Oliviát, tetszik, ahogy bíróként dönt. Cecilia és Ian története megható volt, örültem Olivia döntésének.

A könyv csillagozásával nagy gondban voltam. Alapvetően tetszett a könyv, ahogy váltottunk egyik szereplőről a másikra, követhetően. De igazából nem történt benne semmi eget rengető.. Vagyis csak olyan dolgok, amelyek mindenkivel megesnek, tragédiák, szerelmek, válások, titkok, szeretet, terhesség, nagymamaság, baleset…. gyakorlatilag hétköznapi életről szól, de még milyen jól! Cseppet nem volt unalmas, bár tartottam tőle.
Adva van három pár – külön örültem, hogy többségben ötvenesek a főszereplők –, akik sok mindenen túl vannak. Veszteségeken, válásokon, sok-sok élettapasztalaton. A mindennapi életüket villantja fel a könyv. kb. egy éven át. Van aki elveszti a férjét (remélem Dan és Grace sorsát látjuk még), van, aki felújítja elhidegült kapcsolatait a gyerekeivel (mondjuk nem tudtam elhinni, hogy az okos és kiegyensúlyozott Olivia 15 éve nem volt senkivel kapcsolatban, csak az őt megcsaló férje után vágyakozott), a fiatal pár Cecilia és Ian története pedig az újrakezdésről szól. (az ő történetük is érdekes, egy szinte ismeretlenül, terhesség miatt kötött házasság, majd a veszteség feldogozása).
A mellékszereplők is szerethetőek, Olivia anyukája pedig a közösségrét tevő emberek mintapéldánya.
A helyszín képzeletbeli kisváros, tengerparttal, kávézókkal, maga az idill. Egy ilyen könyv olvastán az ember szeretne ilyen helyen élni, bár nem biztos, hogy meg tudnék birkózni az állandó figyelemmel, amivel az emberek egy összezárt közösségben a másikat lesi.
Összességében nagyon jó könyv, a sorozatot biztosan folytatni fogom. Az tény, hogy nagyon amerikai, közelebb érzem magamhoz az Európában játszódó történeteket.

Az írónőtől megszokott szokásos stílus: az ég kék, a fű zöld és ha vannak is nehézségek, az a család, a barátok segítségével mindig megoldódnak és minden jóra fordul. Sajnos a valóság nem ilyen, de éppen ezért van szükség az ilyen könyvekre is.

Szeretnék Cédrusligeten élni. Világítótorony úton lakni, a verandáról kávézni és közben a tengert bámulni…. Semmi rendkívüli nincs a történetben, mégis olyan, mintha ott élnék köztük, ott állnék a városban és nézném, hogy mi történik a szereplőkkel.
Tetszik Debbie Macomber egyenes stílusa, közvetlensége, és humorérzéke.

Ezzel a könyvvel @Avilda csábított el. Nagyon furcsa, egy csomó idegen műfajban olvasok mostanában, krimi, meg chick-lit – ki érti ezt.
De kiérdemli az 5 csillagot, persze nem indultam neki nagyon komoly elvárásokkal, de egy kedves kis kertvárosi limcsit szerettem volna, mert máshoz nem volt kedvem/erőm. Pontosan ezt kaptam, egészen cuki a történet, lehet, hogy jó pillanatomban is kapott el, de nem éreztem sziruposnak sem. Általában a romantikus vagy ilyen könnyed kategóriánál ez szokta kicsapni nálam a biztosítékot, de itt egyensúlyban volt a rózsaszín köd a feketével, a happy ending a gyásszal, fájdalmakkal. Jót tett a sok szereplő a könyvnek, és hogy nem mindenki távozott az utolsó oldalon vattacukorba csomagolva, szerelemtől ittasan pilláit rebegtetve.
Szerettem ezt a limonádét, már tudom, hogy ha nyári könnyedre lesz kedvem, van még sok rész ebből a sorozatból.

Előrebocsátom, nem áll igazán közel hozzám a romantikus műfaj. Anyukám nagyon szerette Debbie Macomber könyveit, el is olvasta mindet, ami csak megjelent magyarul, ezért arra gondoltam, kíváncsiságból én is elolvasom az írónő néhány könyvét.
Nos, tulajdonképpen ez nem is volt rossz. A lényeg, hogy nem kell tőle világmegváltó dolgokat, vagy nagy fordulatokat és izgalmakat várni, egyszerűen csak a könnyed szórakoztatás a célja, ezt pedig teljesíti is. Egy amerikai kisvárosban játszódik, a szereplői hétköznapi emberek, akikkel hétköznapi dolgok történnek: szerelmesek lesznek egymásba, összevesznek, elválnak, újra egymásra találnak, és persze a happy end garantált. De ez így jól is van, pont akkor csalódnánk a könyvben, ha nem így lenne.
Sok szerethető karaktert ismerünk meg a történet során, ott van például Olivia, akiről kiderül, hogy a szigorú bírónői álarc mögött egy érzelmes szív lakozik és ő is gyöngédségre vágyik, vagy az édesanyja, Charlotte, aki örökké tevékenykedik, mindenről tud és mindenütt ott van. Drukkoltam Ceciliának és a férjének, Iannak, akik egy családi tragédia (gyermekük halála) után eltávolodtak egymástól, de hamar kiderült, hogy valójában még mindig szeretik egymást. Szimpatikus volt Seth, a keményen dolgozó halász fiú, akiben több van, mint amit elsőre mutat magából, és eléggé idegesített Justine nyűglődése, aki valójában meg sem érdemelte Seth szerelmét.
Tulajdonképpen semmi különös nem történt, a kisváros lakói élték a mindennapjaikat, mégis valahogy vitt magával a történet. A sok krimi, thriller és horror között kikapcsolódásként egész jó volt olvasni ezt a – jó értelemben vett – limonádét, és úgy gondolom, néhány részre még sort kerítek a Cédrusliget sorozatból. A könyv hátulján egyébként az szerepel, hogy a Cédrusliget sorozat a Harry Potter könyvek népszerűségével vetekszik, – na, ezt azért túlzásnak tartom, de mindenesetre bőven az olvasható kategóriába tartozik.

A kedvenceim Charlotte és a Randall házaspár volt. Kicsit félve kezdtem bele a könyvbe, hogy mennyire fog tetszeni (az, hogy mindenki tökéletes és jóképű férfi vagy csinos nő, az idegesített is egy kicsit :)), de nagyon tetszett a hangulata, meg is rendeltem a következő kötetet.

Egy könnyed limonádènak jó volt ez a könyv, de semmi többet nem tud nyújtani. A szereplők kedvelhetőek, de várható, hogy a végén minden jóra fordul, nem kell különösképpen izgulni miattuk.
Egyedül Dant nem értettem. Jó, jó, elhagyja a feleségét egy szó nélkül, csak úgy eltűnik, de hogy a lányait is így faképnél hagyja, ráadásul úgy, hogy az egyik az első unokáját várja? Ez felfoghatatlan volt számomra.