Téli ​gyerekek 81% 25 csillagozás

Megmondom, hogy szerintem mi a baj ezzel a könyvvel. Egyszerűen nem találok semmi indokot arra, hogy valaki miért olvassa el. Egy koppenhágai kórház szülészeti és újszülött osztályának egy hónapnyi kikanyarított részlete.
Pont azokból a kockákból épül fel, mint maga az élet -koraszülött gyerek, sérült gyerek, ikres kalamajka, beteges aggodalom, leányanya, elhagyott anya, nem kívánt gyerek.. tralala –, de az írónőnek valahogy nem sikerült mindezt úgy megragadni, hogy az ne váljon sablonossá. Nem találtam benne semmi különleges hangnemet, nézőpontot. Inkább kicsit az anyukákon, a szülés után eluralkodó eufóriás, kissé csöpögős ömlengést éreztem. Ami persze nem baj, csak így nem könnyű az olvasónak átvenni a rezonanciát.
Ehhez a „csöpögős” kifejezéshez azért hozzá kell fűznöm, hogy a pénzes és paraszolvencia alapú magyarországi szülésektől fényévekre van a történet, s talán ezért éreztem már-már tündérmesének a Téli gyerekek hangulatát.

Első olvasásom az írónőtől, az eleje nálam nehezen indult be, de ahogy megismertem sorban a szereplőket, egyre jobban élveztem a regényt. Ami tulajdonképpen egy dokumentumregény, ugyanis valós személyek kórházi tartózkodásának – pontosabban a nőgyógyászati osztály lakóit mutatja be – abortusz, a szülés előtti időszak, van, aki visszatartáson fekszik bent, részletesen leírja a szülést, mint eseményt, majd a hazamenetelig történő időszakról is képet kapunk. Ki mit csinál bent, milyen látogatók érkeznek, melyik férj hogyan reagálja le a terhességet, a szülést…mindenképpen érdekes, és érdemes elolvasni annak is, akinek még nincs gyermeke és akinek van, talán annak is, viszonyításként ki hogyan élte meg/át/túl :) azt az időszakot.
Voltak nagyon szomorú történetek, ahol meghalt a baba, sima szülés, császár, a nővérek és orvosok hozzáállását is megismertük.

Van egy rész a könyvben, amikor Marie beszél a főorvossal, aki pontosan elmondja neki, hogy mit jelenthet a sok magzatvíz, és minek mennyi az esélye. Az volt a legmegdöbbentőbb ebben a kórházban (a bor, rövid, cigi után), hogy a betegek nem tudhattak az állapotukról, lezárt borítékban vitték magukkal egyik helyről a másikra a jelentést, de el nem olvashatták. Ezek után Marie fellélegzik, amikor végre valaki a szemébe mondja az igazságot.
Én pont így vagyok ezzel a könyvvel. Egy csomó minden megtörténhet a várandósság alatt, után, a könyvben is van elhalt magzat, bölcsőhalál, komplikáció, fogyatékosság. Azzal, hogy erről olvastam, nevén nevezhetővé vált a szorongás, könnyebb volt róla úgy gondolkodni, hogy valaki mással történik meg Dániában a 60-as években. Szóval nekem nagyon jó volt olvasni ezt a könyvet, megszerettem ezeket a nőket (hasonló élethelyzet közösségformáló hatása is szépen kirajzolódik az eseményekből). De nem tudom, hogy másra is ilyen hatással lenne-e, úgyhogy olvasás csak saját felelősségre.

Leendő anyukáknak, és már anyukáknak egyaránt tudom ajánlani.1978-ban jelent meg először Dániában ez a könyv. Egy szülészet minden napjait,a szülő nők és a kórházi személyzet viszonyát mutatja be. Ott már természetes volt az apás szülés, ugyanakkor volt néhány nagyon nem tetsző dolog amivel találkoztam a könyvben. Pl. a terhes nőknek szabad volt dohányozni, vörösbort, gyomorkeserűt inni. Mai szemmel kicsit fura, sőt nem tetsző, de ezt leszámítva érdekes olvasmány.

Ha egy szóval kellene jellemeznem ezt a könyvet, akkor azt mondanám: életszerű. Nincs benne klisé, nincs benne szépítés, csak a tömör tények, a valóság.
Olvasás közben azt éreztem, hogy én is részese vagyok a történetnek. Magam előtt láttam a hatalmas pocakos anyukákat, amint hálóingben, zokniban és műanyag papucsban sétálnak a folyosón. Láttam, amint éjszaka forgolódnak az ágyon az álmatlanságtól. Láttam a ponyvákat és a napilapokat a kezükben, a nagy csokor tulipánokat a vázáikban. Láttam azt is, amint kötögetés közben álmodoznak a hazamenetelről, az új életükről. Részese voltam annak, hogy a társalgóban tv nézés közben a szülésről beszélgetnek, dohányoznak és bort isznak. De ott álltam mellettük akkor is, amikor vajúdtak, és akkor is, amikor már a gyermekágyas szobában ismerkedtek az új jövevénnyel.
Ezt a könyvet minden leendő anyukának el kellene olvasnia!

Femina könyv rajongóként, egy kis csalódást hozott ez a könyv. Sokat gondolkoztam rajta, hogy ennek mi lehet az oka, hiszen nagy kíváncsisággal „vágtam” a lapok közé. Kíváncsiságom oka az volt, hogy a könyv által feldolgozott téma közvetlen közelről érint: egy szülészeti osztály mindennapjait tükrözi a „beteg” szemszögéből. Az anyává válás élményét minden anya szívesen eleveníti fel, de engem legfőképpen az izgatott, hogy milyen képet fest egy szülészeti osztály életéről egy hosszan bennfekvő kismama. Szülésznőként dolgozom, feltételeztem, hogy hasznos, elgondolkodtató és talán jellemformáló dolog lesz a „másik fél” meghallgatása. Hát ebben csalódnom kellett, nem tartottak elém tükröt.
A másik csalódást a szakmai „tévedések” okozták, de be kell látnom, hogy ezeket a sorokat nem szakember vetette papírra, sőt nem is az elmúlt pár évben és nem is hazánkban.
Ennek ellenére nem volt hasztalan idő a könyv társaságában eltöltött pár óra.

Szinte mióta az eszemet tudom, azóta emlékszem a szüleim könyvespolcáról erre a könyvre. Fogalmam sem volt, hogy miről szólhat, de – téli gyerek lévén – szentül meg voltam róla győződve, hogy ez amolyan Dr. Spock-féle kisokos télen született gyermekek szülei számára. Ó, az én balga, gyermekien énközpontú világom! :-)
Természetesen szó sincs ilyesmiről: ez egy regény, amely egy dán kórház terhességi, szülészeti és újszülött osztályain játszódik, és a gyermekek világra jöttének csodáját, a várandósság és születés szépségeit és fájdalmait mutatja be különböző élethelyzetű nők történetein keresztül. Mivel körülbelül egy hónap a regény időtartama, csak keresztmetszetet kapunk a változatos női sorsokról, de az írónő igyekszik minél többféle karaktert megmutatni, s azt, hogy jöhetnek bár más-más társadalmi hátterű családokból, a vajúdás fájdalma, kiszolgáltatottsága, valamint a születendő vagy megszületett gyermekükért érzett aggodalom egy rövid időre mégis közösséggé formálja őket. Nem minden egyéni történet végződik jól a könyvben, s az írónő a regény végén a szülők felelősségéről is eltöpreng, arról, hogy a kórházat elhagyni készülő pár napos, parányi kis csodák élete, jövője, boldogsága mennyire az ő kezükben van.
Érdekes, sőt mai szemmel kissé sokkoló volt látni, hogy a hetvenes évek közepén mennyire mások voltak a kismamákra vonatkozó egészségügyi előírások, ajánlások. A kórtermi közös dohányzás, a rendszeres alkoholfogyasztás a regény szerint a mindennapok része volt, mi több, komplikáció esetén a terhesség alatti megfázás hamarabb merült fel az orvosban az anamnézis felvétele során problémaként, mint az előbbiek. Azt viszont szinte mondanom sem kell, hogy a pakisztáni és török vendégmunkások feleségei ugyanolyan elbánásban részesültek, mint a dán anyukák, s egyedülálló nőként szülni is teljesen természetes, hétköznapi esemény volt, ami senkiben sem keltett megbotránkozást. Mint ahogyan az sem, hogy egyes hölgyek – nem akarván már többet szülni – a sterilizálásukat kérték a szülést követően. Eldönthette minden nő, hogy hogyan szeretne élni, és mit szeretne csinálni a testével – ezt legfeljebb a párjával beszélte meg.
Érdekes kis könyv volt, amelyet különlegessé tettek a szerző linómetszetei. Bevallom, hogy így, a születésnapom közeledtével kicsit személyesen is érintett ez a regény, örülök, hogy most került a kezembe. És örülök annak, is, hogy egy kihívás révén végre elolvastam, így, jó pár évnyi/évtizednyi „kerülgetés” után.

Hááát. Elolvastam, mert szakmába vágó, de aztán ennél több nem is volt benn. A hetvenes évek közepének Dániája, annak is egy kórháza, a kórházban terhes asszonyok, szülő nők, gyermekágyas anyukák élik mindennapjaikat. Ki szorongva, ki feldobódva, ki szomorúan. Érdekes tapasztalás.

Nagyon szépen ír a terhességi várakozásról, aggodalmakról, végigvezeti a szülést – annak szépségével és gyötrelmeivel, fájdalmaival és félelmeivel, valamint a gyermekágyi boldogságot és kellemetlenségeket is felvezeti. A szülést és a szoptatást is szép hasonlatokkal illeti az írónő.
Gyakorlatilag Marie válik a főszereplővé, és szülés után az Ő szemeivel látjuk a többi kismamát, és sorsaikat.
Megdöbbentő volt az, hogy terhesen alkoholt fogyasztanak, ezerrel cigiznek, s mindezt a kórteremben. Ráadásul a látogatók jönnek-mennek, szintén dohányfüstöt lehelve a levegőbe. Ha ez volt anno a puszta valóság Dániában, akkor talán még nem tudták a káros szenvedélyek hatását a magzatra. A könyvet 1976-ban adták ki eredeti nyelven, hát nem tudom… , ennyire tudatlan lett volna még az orvostudomány?? A szoptatás alatt, a pálinkával bevett altató volt a csúcs!
Az is furcsa volt, hogy különösebben nem foglalkoztak a hydromnionnal. Először azt hittem, gőzük sincs, hogy az nem jót jelent, mert a baba nyelőcső fejlődési rendellenességére utalhat. Aztán kiderült, hogy végül is tudják, csak a leendő anya elől titkolják, sőt, még úgy állították be a dolgot, hogy milyen jó, hogy olyan sok magzatvízben lubickolhat a magzat. Így utólag belegondolva tudom, hogy annak idején sokat titkolóztak az egészségügyben a beteg állapotát tekintve. Szerencsére ma már más a szemlélet. Az is elég érdekes volt, hogy az ünnepnapokra bezárt az intenzív osztály. Könyörgöm, ott nem állhat meg az ellátás!!!
Egy pozitív döbbenet: gyakorlatilag svédasztalos reggelit szolgáltak fel, és az ebédre, vacsorára felsorolt ételektől összefutott a számban a nyál. Azt gondolom, mint minőségileg, mint mennyiségileg toppon volt az étkeztetés. A mostani magyarországi helyzet (legalábbis az általam ismert intézményben) messze elmarad az akkori dánitól. Ez megdöbbentő!!
A családias hangulat nagyon tetszett a terhespatológián és a gyerekágyon is. Nem tudom, hogy a patológiai osztályon milyen a helyzet manapság ilyen szempontból, de a gyerekágyról olyan hamar hazakerül a szülő nő, hogy ott nem nagyon van lehetőség összemelegedni összeszokni egymással, mint egy nagy család.
Babonás lévén megdöbbenve olvastam, hogy a fehér és piros szín együtt szerencsétlenséget vonz, ill. jelent. Ezt eddig nem is hallottam.
Összességében jó kis írás volt ez, hagyta magát olvasni. Az elején voltak unalmasabb sorok, de a szülések beindulásával az érdeklődésem is beindult. Az újságcikkek és könyvrészletek – amiket éppen valamelyik kismama olvasott – nagyon nem érdekeltek. Őszintén megmondom ezek nagy részét átugrottam, főleg a Dán politikai életről szólóakat. A vége nekem hiányos!! Mi lett végül Marie-val és gyermekével?? Erről miért nem kap az olvasó információt?? Az sem világos, hogy az írónő volt-e valójában Marie? Ha nem, akkor a maga élményét miért nem osztotta meg velünk? Ezek miatt csak négy csillagot adtam volna, de mivel sokat dob a könyvön a linóleummetszetekről készült képsorozat, ezért kap még felet.

Egy kicsit szürkén és kiábrándítóan ír az anyaságról. Nem azért, mert egyébként azt hinném, hogy olyan rózsaszín lesz minden, mint a mesékben, de ebben a könyvben konkrétan egyetlen nő sem volt, aki jóízűen felnevetett volna a történet folyamán. Pedig nem lenne rossz kisregény, a stílusa tetszett, de mindenki befásult, közönyös, depressziós, egy kis cigi itt, egy kis borocska amott, mintha egyébként nem is érdekelné őket a saját gyerekeik egészsége… nem hiszem el, hogy a szülészeten minden nő agyhalott zombivá válna. Elfért volna valami lelkesedés, boldogság vagy legalább egy pici öröm ebben a könyvben.