Akvárium 82% 72 csillagozás

„Nem eltörölhető a múlt, nem vonható vissza semmi, a jelenben van szükség elszánásra, felismerésre, ölelésre, lassított tempóra.”

Nagyszerű lélektani regény.
Lebilincselő, szívbemarkoló, megható, felkavaró és feszültséggel teli. Rendesen megdolgozza a lelket.
Egy gyermekét egyedül nevelő édesanya, a múlt árnyai, lelki sérülések, érzelmek és egy 12 éves kislány Caitlin aki megváltoztatja a számára fontos emberek életét.

Ha jobban belegondolunk az élet is egy nagy akvárium, amibe néha elmerülünk, hogy aztán újult erővel ismét a felszínre bukkanhassunk.

Borító: 5/5 Gyönyörű lett, sokkal szebb, mint az eredeti kiadásé
Történet: 5/5 Senkit ne riasszon el a döcögős kezdet és a sok leírás a halakról, Vann csak előkészíti vele a terepet, hogy aztán robbanhasson a „bomba”
Karakterek: 5/5

Az alaszkai születésű David Vann Akvárium című kötete teljességgel véletlenül akadt a kezembe. Semmit nem hallottam róla, az írója is tökéletesen ismeretlen volt, a fülszövege sem igazán keltette fel a figyelmemet, a borítója (amit alap esetben nem veszek figyelembe, mert nekem nem számít, külsőre hogy fest egy könyv, engem csak a tartalom érdekel) pedig a maga tündibündiségével, kislányostul, aranyos, színes halacskáival együtt iszonyatosan taszított. Nekem az ilyen nem kell, nem szeretem. De mivel elég rövid a kötet, és éppen nem olvastam semmit, gondoltam adok neki egy esélyt.

Az egész úgy indult, ahogy vártam: egy aranyos, szimpatikus, az édesanyja által egyedül nevelt 12 éves leányka nap, mint nap eljár iskola után megcsodálni az általa hőn szeretett halakat egy vízi parkba, és itt összeismerkedik egy ugyancsak szimpatikus öreg bácsival, aki szintúgy a halak szerelmese. Csak beszélgetnek, nézelődnek, és lassan barátság szövődik köztük. Ilyennel már ezerszer találkozhattunk (itt már gondolkodtam is azon, hogy ebből elég, befejezem). És itt jön a „de”. Miközben a szereplőkkel együtt lelki szemeinkkel szemléljük a mókás tengeri rákokat, az aranyos tengeri csikókat, a színes bohóchalakat, a langymeleg vízben egyszer csak feltűnik egy emberevő cápa… vagy még inkább, megragadja a bokánkat egy begőzölt óriás tintahal, ami azon van, hogy a mélybe rántson és pillanatokon belül miszlikbe aprítson. Ilyen hirtelen történik a váltás: egy édes, sablonos gyerektörténetből egy elmebeteg pszichothrillerbe…

David Vann könyve iszonyatos érzelmi hullámvasút: az egekbe röpít, majd a mélybe ránt; repülünk, majd zuhanunk. Nem igazán szokott sokkolni egy könyv sem (a kedvenceim között van többek között A nyugalom, a Véres délkörök, az És meglátá a szamár az Úrnak angyalát is), de itt találkoztam egy-két olyan eseménnyel és leírással, ami még nálam is kiverte a biztosítékot…

Az amerikai szerző a korábbi könyveihez hasonlóan (természetesen később rákerestem az íróra) olyan kőkemény és fontos témákat vesz górcső alá igazán realisztikus szemszögből, mint a családon belüli erőszak, a kezelhetetlen lelki torzulások, az elhagyott gyermekek lélekrajza és kiszolgáltatottsága, az amerikai társadalombiztosítási rendszer fonákságai és még számos ehhez hasonló. A nemrégiben befutott alkotó nagyon egyedi és letaglózó formában teszi fel azt a kérdést, hogy lehet-e, vagy egyáltalán, kell-e (át)élnünk egymás érzéseit és életét, és teszi ezt ráadásul úgy, hogy korántsem sablonos karaktereket vonultat fel, akik bármit tesznek, valamilyen szinten mindig igazuk van, és mindig tévednek.

Így utólag igazán nagy szerencse, hogy a kezembe keveredett ez a könyv és elolvastam; egy jó, fontos és főképp sokkolni képes, nagyon mai írót ismertem meg David Vann személyében és egy emlékezetes olvasmányt az Akváriummal. Ezt a kötetet elsősorban edzettebb felnőtt olvasóknak ajánlanám, és óvva intek mindenkit attól, hogy a külső alapján döntsön: akit ez a túlságosan szelíd borító elriasztana, az megbánhatja, de aki ez alapján egy édes, kedves gyerektörténetre vár, az rossz helyen keresgél. Én csak azt tudom mondani: vegyétek kézbe a könyvet és merüljetek el az Akvárium szép, de veszélyes világában. Megéri.

Nem értem miért lett kötelező trend az amerikai, ifjúsági regényt, vagy legalább egy kis/fiatalkorút felvonultató történetek írói között az LMBT vonulat. Ha nincs benne rájuk sütik a bélyeget, hogy nem elég elfogadók és nyitottak? Vagy van egy előzsűri, ami nem engedi kiadatni a könyvet, ha nincs benne legalább egy hátrányos helyzetű, kisebbségi, vagy meleg? (Jó, tudom, a kérdés költői persze, és éljen a hatásvadászat.)
A témára szükség van, és jó, hogy olvasni, gondolkodni is lehet róla, viszont ez már a sokadik olyan történet, amelynél úgy éreztem, kb. úgy illik a két 12 éves kislány szerelme a történetbe, mint légyszar a habostortába.
Kár érte. Mert remekül el lett gondolva és kivitelezve a hal- és akvárium rajongó Caitlin története, a tartályokban nyüzsgő élővilág bámulatosan lemodellezte a kinti világot.
A család története végig szélsőségek között mozog, az ember hol egy fenséges diszkoszhal szeretne lenni, aki együtt lavírozhat a vitorláshalakkal méltósággal, hol pedig rögtön ezután egy, a környezetébe teljesen beolvadó algaevő, a talajhoz süllyedve, elrejtőzve. Szép is lehetett volna, na…

Egyszerűen nem nagyon jutok szóhoz, annyira felzaklatott. Gyanútlanul olvasgattam az elején, élveztem én is az akváriumot és a halakat, megszerettem Caitlint, és igen, még az édesanyját is. Szimpatikus volt az idős ember, akivel megismerkedett, de azért furcsa is. Caitlin számára az akvárium a boldogságot jelentette, elképzelte a halakat, mint embereket és az embereket, mint halakat. Egy fantáziavilág volt, ahová bemenekülhetett, amitől biztonságot és szabadságot kapott. Aztán a múlt visszaóvakodott a jelenbe, amitől az édesanyja Sheri elvesztette a lába alól a talajt, elvesztette önmagát, és úgy viselkedett, ahogyan egy anyának sohasem szabadna. Megértettem az érzéseit, megértettem, hogy mit tett vele a múlt, de a tetteit nem tudtam megérteni. Borzalommal olvastam a történetnek ezt a részét, és szerettem volna, ha Sheri meg tud bocsátani. Miközben azt is éreztem, hogy megbocsáthatatlan dolgot kell megbocsátania.
Caitlin és Shalini kapcsolata meglepő és érdekes színfoltja a történetnek, a két lány számíthat egymásra jóban, rosszban. Steve is nagyon szeretetreméltó szereplő volt, Bob iránt pedig éreztem gyűlöletet, szánalmat, szeretetet. Én meg akartam bocsátani neki…
Megérintett mélyen ez a könyv, felkavarta az érzelmeimet.

Bővebben:http://konyvutca.blogspot.hu/2015/11/david-vann-akvarium.html

Hát. Túltolta ezt kicsit. Több ponton azt éreztem, hogy nem viselkednek életszerűen a szereplők, feleslegesnek éreztem a leszbikus vonalat, plusz ebben a korban szintén nem tűnt túl hitelesnek a viselkedésük.
Úgyhogy nem tudtam átélni és mélységesen megdöbbeni. Gondolataimat inkább az kötötte le, hogy ez hogy jött össze?
Azonban érdeklődve végig olvastam, nem untatott, csak közbe végig ez a „na neeee” érzés. :)

Bocs @Angeleyes26, hogy leszólom a kedvenc könyved. Majd írj te is valami szörnyűt Kevinről. :) :)

Aztamindenit! Egy ilyen kicsi könyvbe ennyi mindent beleírni, … ez tényleg nem semmi! Kitelne belőle egy teljes tévésorozat. (ha volna tévécsatorna, amelyik le merné adni)

A felkavart akváriumi élet hogyan alakul, hoz-e boldogságot? Hogyan lehet elengedni a régi sérelmeket, létezhet megbocsájtás?
http://gaboolvas.blogspot.hu/2015/11/akvarium.html

Egy újabb könyv az alacsony értékelést elért művek listájáról. Azt hiszem a lepontozás leginkább annak a pár dermesztő napnak a történetének szól, ami egyik napról a másikra megváltoztatta a tizenkét éves Caitlin életét. A könyv (túl) jól ábrázolja, hogy az elszenvedett és fel nem dolgozott sérüléseink hogyan hatnak ki egész életünkre, néha teljesen váratlanul felbukkanva. Történik valami, és az addig magunkba temetett rémségek elementáris erővel törnek felszínre, kijön belőlünk az „állat”. Szembesülünk valamivel, amit nem akartunk volna soha látni, és a legszörnyűbb, hogy ez a valami ott van bennünk. Gyermekként, fiatalként hányszor, de hányszor elhatározzuk, hogy mi SOHA nem leszünk olyanok, mint a szüleink. Aztán történik valami, a minta felszínre kerül, és ezzel iszonyat nehéz megbirkózni. Olyan, mintha az amúgy épeszű ember nem tudná irányítani saját viselkedését, mintha a belső gonosz átvenné felette a hatalmat. A könyvben egy ilyen helyzetnek lehetünk tanúi, ennek megfelelően a történet nagyon nyomasztó; aki nem hordoz magában korai sérüléseket, esetleg nem ismeri saját magát, vagy nem képes rálátni erre az árnyékoldalára, nem tudja megérteni ezt a fajta lelki folyamatot. Aki viszont pontosan érti, nem biztos, hogy szívesen olvas róla.
Sokat gondolkodtam rajta, miért nem tudott beszippantani a könyv. Arra jutottam, hogy napi szinten annyi nyomorúságról hallok, ami földbe döngölne, ha hagynám. Tudom, mert egy időben hagytam. Azt hiszem, talán van egy pajzsom, ami a szükségesnél nem enged jobban bevonódni, de ez nem egyenlő azzal, hogy közömbössé váltam, inkább csak túlélővé. Ezen a pajzson akadt fenn valamennyire ez a sztori is. Sokat gondolkodtam azon is, hogy hány csillagot adjak, akár a négy és felet is megérdemelné – mint irodalmi mű, de ha azt nézem, hogy nekem most mekkora élményt jelentett az olvasása, akkor nem több a négy csillagnál.
Ami viszont kimondott élmény volt és nagyon szerettem, az Caitlin és a nagyapja akváriumbeli látogatásai, beszélgetéseik a halakról. Ha Pesten laknék, most elmennék a Tropikáriumba, és sokkal több időt töltenék a közönséges barna halak lakóhely előtt is.

Szerettem volna, ha tetszik, de másképp alakult. A stílusa miatt letehetetlen, olvastatja magát, viszont életszerű karaktereket sajnos nem tartalmaz, amit nem tudtam neki megbocsájtani. Plusz a halas leíró részeket is öncélúnak éreztem, egy idő után már csak átugrottam ezeket, mert idegesítettek.

Megrendített…voltak részek, melyeket nehezen olvastam…nem azért, mert rossz lett volna, hanem mert zsigerien hatott. Reméltem, hogy a szereplők maguk mögött tudják hagyni a múlt árnyait, és élni tudnak a jelen lehetőségeivel. „Az idő begyógyít minden sebet” tartja a mondás, de az embernek is tennie kell érte, hogy ezek a sebek heggé váljanak. Ehhez pedig lelki erő, bátorság és kitartás szükséges.
Nagyon tetszett ez a regény, örülök, hogy elolvashattam.