A ​választások ellen 6 csillagozás

David van Reybrouck: A választások ellen

„Furcsa ​idők járnak a demokráciára: úgy tűnhet, mindenki vágyik rá, de hinni már senki nem hisz benne” – kezdi könyvét a flamand szerző, aki korábbi figyelemfelkeltő esszéje, A populizmus védelmében után újabb fontos és provokatív írással gazdagítja a 21. századi politikai röpirat műfaját.
A válság jelei egyértelműek: miközben világszerte egyre többen vallják magukat a demokrácia hívének, történelmi mélypontra süllyedt a parlamentekbe, a kormányokba és a politikai pártokba vetett bizalom, évről évre csökken a választásokon való részvételi hajlandóság, s egyre inkább tér nyílik a populista pártok és vezetők számára.
Reybrouck történeti és strukturális oknyomozása során feltárja a demokrácia betegségének szimptómáit és okait, majd jó orvosként javaslatot tesz a gyógymódra is. A probléma gyökerét a választások intézményének mai gyakorlatában látja, s felhívja rá a figyelmet: eme eszköz bevezetésének valódi oka a 18. században az volt, hogy kizárja a többséget a hatalom… (tovább)

>!
Gondolat, Budapest, 2017
188 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789636937904 · Fordította: Zákányi Viktor

Enciklopédia 1


Kedvencelte 1

Várólistára tette 7

Kívánságlistára tette 5


Kiemelt értékelések

mohapapa I>!
David van Reybrouck: A választások ellen

Szerelmetesfeleségársam alátámasztható véleménye szerint a népmesék terápiás jelleggel is bírnak. Ugyan én most nem népmesét mondok (írok), de abból kettőt is. Mindkettő pompásan példázza ennek a könyvnek a tartalmát.

1. mese
Ez a mese Paul White keresztény indíttatású, de minden transzcendens indíttatás nélkül is simán olvasható és élvezetes könyvéből származik, amelynek a címe: A buyufa alatt.
Valaki talált egyszer egy árva, sérült sasfiókot. Magához vette, ápolta, táplálta, nevelgette. Egy karóhoz kötötte a lábánál fogva, hogy amíg meg nem erősödik, ki nem kupálódik, el ne repüljön. Így a sasfiók a kötél hosszában tudott körbe-körbe sétálgatni.
Telt-múlt az idő, a sasfók kikupálódott, megerősödött, és a jótét lélek, aki magához vette, úgy döntött, ideje szabadon engedni a madarat. Levette a sas lábáról a kötelet, és hátrébb lépett, hogy lássa, amint felszáll. A sas nézett a lábára, nézett az égre, megrázta a tollait, kiterjesztette a szárnyaitt, csapott velük egyet-kettőt, majd elindult a kötélhez kötött lába által kitaposott, szokott, járt útján.
Nem hitte el, hogy szabad.

2. mese
Ez nem is mese, hanem történelem. De mert nem emlékszem, hogy melyik ország mely uralkodóival történt, kérlek fogjátok fel mesének! Volt egy uralkodó, aki messzi országból hozatott a palotájába egy különleges, ritka rózsafát. Megkereste az országa legnagyobb tudású kertészét és a palotájában egy kis udvart arra különített el, hogy ott a kertész nevelje, szaporítsa a rózsafát. A kertész valóban sokat tudott, és a nagy tudása, a keze munkája nyomán hamarosan az egész kis udvarban ott virítottak, illatoztak a különös, gyönyörűsgéges rózsák. Aki csak belépett erre a kis udvarra, majd elalált a rengeteg szépség láttán. Az uralkodó, hogy semmi bántódása ne essék a rózsáknak, őröket állított az udvar bejáratához, akk azt a parancsot kapták, hogy csak az ő külön engedélyével engedjenek be bárkit a rózsakertbe.
Teltek-múltak az évek, és meghalt az uralkodó, meghalt a nagy tudású kertésze is. Majd az ő utódja is. A következő uralkodó egyszer kedvtelve sétált a palotában, és sétája során a kis kert kapujához ért. Megkérdezte az ott örködő katonát, hogy mit őriz. A katona azt felelte, hogy nem tudja, ő csak teljesíti a kapott parancsot. Az uralkodó bement a kertbe, de semmi érdekeset nem talált benne: szikkadt, száraz földet látott csak, évek óta kiszáradt növénytöveket. Lehangoló, semmitmondó volt a kert.
Az uralkodó nem értette, miért őrzik katonák nap mint nap a ketkaput, miért nem szabad oda akárkink belépnie. Hivatta a nagyon okos embereit, elővetette a nagy törvénykönyveket, és parancsot adott, hogy rögvest nézzenek utána a titoknak. Az okos emberek kinyitották a könyveket, lapozgatták őket, keresték, hogy miért áll egész nap katona a kis kert bejáratánál. Addig-addig nyálazták az ujjukat, lapozgattták a nagyon okos köynveket, amíg rábukkantak a megoldásra: egykor ebben a kis kertben nagyon különleges rózsákat nevelt a kettővel ezelőtti uralkodó, aki nagyon féltette a növényeit, ő adott parancsot az őrzésükre. De a rózsáka tnagyon szerető uralkodó, majd a kertész halála után elfelejtődtek a rózsák, pusztulni kezdett a kis kert. De mert a törvény az őrzésükre olyan jelentéktelen volt a többi, nagy és komoly tövényhez képest, senki nem foglalkozott vele. Így a katonák továbbra is ott álltak őrségben a kapuban, még akkor is, amikor már nem volt ott semmi őriznivaló.
Az új uralkodó parancsot adott, hogy az immár ostoba és feleslelges törvényt azonnal törölják el a nagyon okos emberek. És így is lett, másnaptól nem őrizték a semmit a katonák.

Na, akkor mi is ez a könyv?
Sajnos nem ugrik be, hogy hol és pontosan mire, de kaptam egy vaskos leszúrást, amikor a demokráciára, mint olyanra írtam kritikus mondatokat. Vélem, hogy a moly.hu-n történt a dolog. Nem is értettem az okát. Úgy festett, a bevett, szent tehén, politikailag korrekt témák közé immár a demokrácia is felsorokazott. Azért nem értettem, mert azért manapság már több könyv is feszegeti annak kérdését, hogy a még a Winston Churchill-nek tulajdonított mondás, miszerint a demokrácia a legrosszabb kormányzási forma – nem számítva az összes többit.

A könyv szerzője belgiumi flamand író. Magyarul is több kötete megjelent már. Ilyen a jelen témába is vágó, A populizmus védelmében című könyve, vagy a műfajilag nehezen besorolható [[https://moly.hu/konyvek/david-van-reybrouck-a-jarvany-irok-termeszek-del-afrika| A járvány]]. Reybrouck a most tárgyalt írásának a legfőbb gondolatát a könyve első oldalán mintegy elsütve a puskaporának döntő részét, egy mondatban összefoglalja:

„Furcsa idők járnak a demokráciára: úgy tűnhet, mindenki vágyik rá, de hinni már senki nem hisz benne.”

De Reybrouck a könyvében nem a demokráciával számol le. Azt mondja, hogy a demokrácia jó, több formája is létezik, létezett, ám az a képviseleti forma, amiben itt Európában és Amerikában élünk, az nagyon nem jó. S azt is taglalja, hogy ebben a képviseleti formának a legrosszab, de sajnos immár kőbe vésett momentuma a választás. A választás, ami nem eIkekrülhetetlenül része a demokrácának, csak a hosszú évtizedek alatt elválaszthatatlan részévé tették. De anyira részévé, hogy mintegy agymosás képpen még az Emberi Jogok Egyetemes Alkotmányába is bekerült:

„A legtöbbünk számára szinonim fogalom a »választás és a ,»demokrácia«. Zsigereinkbe ivódott, hogy a probálta képviseletiség elvét a szavazatunk leadásával ültetjük át a gyakorlatba. így áll ez Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában is 1948 óta: »A közhatalom tekintélyének alapia a nép akarata; ez az akarat (…) időszakonként tartandó tisztességes választáson kell hogy kifejezésre jusson.« Ez a »kell hogy kifejezésre jusson« remekül példázza a látásmódunkat: ha valaki demokráciat mond, mondjon választást is. De nem különös, hogy egy ennyire átfogó érvenyű szöveg – az emberiség történetének legegyetemesebb jogi szövege – precízen előirja, hogyan nyilvánuljon meg a népakarat? Nem bi-zarr, hogy egy alapvető jogokról szóló nyilatkozat (mindennel együtt sem több kétezer szónál) rögtön a jogok gyakorlatba ültetésénél köt ki? Kicsit olyan ez, mintha egy közegészségügyi törvénytervezet ételrecepteket is tartalmazna. Mintha a nyilatkozat összeállítói magát a módszert is érinthetetlen alapjogként tisztelték volna.” (45–46. o)

Reybroucknak az a legfőbb problémája a képviseleti választásokkal, hogy egyfelől a választók nem az őket képviselő emberekre, hanem pártokra szavazhatnak. A választások így elsősorban a média által közvetített és tematizált pártharcokról szólnak.

„Bár ebben a modellben tartanak még választásokat, és ezek után új kormányok alakulnak, a választások nyilvános vitája minden részletében eltervezett látványossággá vált, amit a meggyőzéstechnika hivatásos szakértői vezényelnek le – a műsorszámban csak néhány, előre kijelölt, egyetértésben kiválasztott téma kerülhet szóba. A polgárok zömének passzív, apatikus szerep jut, ami kimerül abban, hogy reagálhatnak az eléjük tálaltakra. A valódi politika a színfalak mögött zajlik: a választott kormányok és a saját gazdasági érdekeit képviselő elit diszkrét együttműködésében.“ (58–59. o (idézi Colin Crouch: Post Democracy, Cambridge, 2004. 4. p)

A pártok viszont vastagon függnek a támogatóiktól, vagyis a tevékenységükkel nem csupán a választókra kell tekintettel lenniük, hanem a támogatókra is. Vagy inkább csak rájuk. A többi jóformán reklám. Nem beszélve arról, hogy az „elmúlt években jelentős hatalom került át a nemzeti parlamentektől olyan nemzetek feletti intézményekhez, mint az Európai Központi Bank, az Európai Bizottság, a Világbank vagy az IMF. Ezek az intézmények nem indulnak demokratikus választásokon, de befolyásuknál fogva a politikai döntéshozatal technokrata vonásait erősitik Ma már bankárok, közgazdászok és monetáris elemzők is ott ülnek a politika irányitópultjánál. És nem csak nemzetek feletti intézményekről varn szó. Jóformán minden modern nemzetállamnak technokrata jelleget kölcsönöz a tény, hogy jelentős feladatokat és felelősségi köröket vontak ki a demokratikus térből – példa erre a nemzeti bankok és alkotmánybi- róságok növekvő befolyása. A kormányok úgy láthatták, hogy a monetáris vagy az alkotmányos ellenőrzés kényes feladatát érdemes minél távolabb tartani a politika karmaitól és a választási esélylatolgatástól.” (30. o.)_

S ebben a rendszerben éppen a demokrácia jellege vész el: a választások váltak a demokrácia fő jellemzőjévé, ahol a demosnak, a népnek jogában áll x évente végigélveznie a választásokat megelőző politikai showműsorokat, majd a show-ból levont (?) tanulságokkal az urnákhoz járulni, és mintegy vetésforgóként újra és újra ugyanazokat beszavazni a hatalomba. A szavazások álltal, észre sem vesszük, de kitermeltük a demokráciának vélt rendszer nem beleszületés, hanem a rednszerből fakadón mozdíthatatlan arisztokráciáját. És aztán a következő választásokig a kutya sem kíváncsi a demos szavára. Vagyis azért és csak azért van rá szükség, hogy legitimiálja a hatalmon levők állandó hatalmon maradását. Ami így végül a demokrácia diktatúrájává válik. Vált.

A politikában, a politikusokban, a politikusoknak, a pártokban, a pártoknak, mondja a szerző, mind kevesebben és kevesebben hisznek. A demokráciában azonban mégis szakadatlanul bízik mindenki. Viszont így a demokráciának gyakrolatilag semmi köze nincsen a demokrácához, mert az alanyainak voltaképpen semmi beleszólása nincsen abba, mi történik velük. Holott, állítja egy helyen ez a flamand, a demokrácia nem csupán a népért való tevékenység, hanem igazából a nép tevékenysége önmagáért.

Ráadásul a hatalomba kövesedett pártok a legjobb melegágyai a korrupciónak, a hatalommal való visszaélésnek. Tapasztaljuk világszerte. Mégis kapaszkodunk a választásokba, ami nagyjából soha, semmit meg nem változtat.

„Itt rejlik a demokrácia kifáradási szindrómájának oka: mindannyian a választások szélsőséges hívei vagyunk. A képviselőinket lenézzük, de istenítjük a választásokat. Szilárdan hisszük, hogy választások nélkül nem létezhet demokrácia, és hogy a választások elengedhetetlen, alapvető feltétele annak, hogy demokráciáról beszélhessünk. Nem látjuk be, hogy a választás csak egy módszer a demokrácia múködtetésében – nem cél, és nem alapelv.” (46. o.)

Emlékszem, a keresztény gyülekezetben is voltak választások, ahová sok-sok évig jártam. Megvoltak a pozíciók, feladatkörök, amiket x évente be kellett tölteni. Teltek-múltak ott is az évek, mire egyszer valaki felvetette, hogy ha hiszünk abban, hogy a Szentlélek ad ajándékokat a gyülezet minden tagjának, akkor vajon mi miért arra törekszünk, hogy minden bevett pozícióba beltuszkoljunk valakit, és miért nem arra, hogy megvizsgálva kinek-kinek a képességeit hagyjuk munkálkodni a tagokat a kapott képességei szerint. Forradalmi ötlet volt. Majd hamarosan a cölöphöz kötött sas történetére hasonlított a gyakorlat. De elméleti szinten legalább megmutatta, hogy azért, mert egy gyakorlat valamikor jól máködött, nem biztos, hogy még ma is működőképes. S hogy nyugodtan lehetnénk kreatívabbak a gyülekezet vezetésében. De persze a járt ösvény mindig kényelmesebb, mert a megszokás nagy úr. A lábunk megszokta a cövekhez kötött kötél engedte szabadságot, ezért őrizzuk a kapu mögött a szikkadt földet és az élettelené száradt kórókat.

A megoldás
Mert naná, ez a legfontosabb!

Hogy mi, azt itt elolvashatod:
https://mohabacsi-olvas.blog.hu/2019/01/10/david_van_re…


Népszerű idézetek

mohapapa I>!

Furcsa idők járnak a demokráciára: úgy tűnhet, mindenki vágyik rá, de hinni már senki nem hisz benne.

(első mondat)

Kapcsolódó szócikkek: demokrácia
mohapapa I>!

A legtöbbünk számára szinonim fogalom a „választás” és a „demokrácia". Zsigereinkbe ivódott, hogy a probálta képviseletiség elvét a szavazatunk leadásával ültetjük át a gyakorlatba. így áll ez Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában is 1948 óta: „A közhatalom tekintélyének alapia a nép akarata; ez az akarat […] időszakonként tartandó tisztességes választáson kell hogy kifejezésre jusson.” Ez a „kell hogy kifejezésre jusson” remekül példázza a látásmódunkat: ha valaki demokráciat mond, mondjon választást is. De nem különös, hogy egy ennyire átfogó érvenyű szöveg – az emberiség történetének legegyetemesebb jogi szövege – precízen előirja, hogyan nyilvánuljon meg a népakarat? Nem bizarr, hogy egy alapvető jogokról szóló nyilatkozat (mindennel együtt sem több kétezer szónál) rögtön a jogok gyakorlatba ültetésénél köt ki? Kicsit olyan ez, mintha egy közegészségügyi törvénytervezet ételrecepteket is tartalmazna. Mintha a nyilatkozat összeállítói magát a módszert is érinthetetlen alapjogként tisztelték volna.

45-46. oldal

mohapapa I>!

Az elmúlt években jelentős hatalom került át a nemzeti parlamentektől olyan nemzetek feletti intézményekhez, mint az Európai Központi Bank, az Európai Bizottság, a Világbank vagy az IMF. Ezek az intézmények nem indulnak demokratikus választásokon, de befolyásuknál fogva a politikai döntéshozatal technokrata vonásait erősitik Ma már bankárok, közgazdászok és monetáris elemzők is ott ülnek a politika irányitópultjánál. És nem csak nemzetek feletti intézményekről varn szó. Jóformán minden modern nemzetállamnak technokrata jelleget kölcsönöz a tény, hogy jelentős feladatokat és felelősségi köröket vontak ki a demokratikus térből – példa erre a nemzeti bankok és alkotmánybi- róságok növekvő befolyása. A kormányok úgy láthatták, hogy a monetáris vagy az alkotmányos ellenőrzés kényes feladatát érdemes minél távolabb tartani a politika karmaitól és a választási esélylatolgatástól.

30. oldal

mohapapa I>!

Itt rejlik a demokrácia kifáradási szindrómájának oka: mindannyian a választások szélsőséges hívei vagyunk. A képviselőinket lenézzük, de istenítjük a választásokat. Szilárdan hisszük, hogy választások nélkül nem létezhet demokrácia, és hogy a választások elengedhetetlen, alapvető feltétele annak, hogy demokráciáról beszélhessünk. Nem látjuk be, hogy a választás csak egy módszer a demokrácia működtetésében – nem cél, és nem alapelv.

46. oldal

mohapapa I>!

Bár ebben a modellben tartanak még választásokat, és ezek után új kormányok alakulnak, a választások nyilvános vitája minden részletében eltervezett látványossággá vált, amit a meggyőzéstechnika hivatásos szakértői vezényelnek le – a műsorszámban csak néhány, előre kijelölt, egyetértésben kiválasztott téma kerülhet szóba. A polgárok zömének passzív, apatikus szerep jut, ami kimerül abban, hogy reagálhatnak az eléjük tálaltakra. A valódi politika a színfalak mögött zajlik: a választott kormányok és a saját gazdasági érdekeit képviselő elit diszkrét együttműködésében.
(idézi Colin Crouch: Post Democracy, Cambridge, 2004. 4. p)

58–59. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Antal Attila: A populista demokrácia természete
Glózer Rita: Diskurzusok a civil társadalomról
Megadja Gábor: A szabadság reakciós harcosai
Jakab András – Körösényi András (szerk.): Alkotmányozás Magyarországon és máshol
Murray Edelman: A politika szimbolikus valósága
Lányi Gusztáv: Politikai pszichológia – politikai magatartásvizsgálatok
Körösényi András: Vezér és demokrácia
Frank Robin – Lars Ritter – Havassy Gergely: Politikai filozófiák zsebkönyve
László András: A jobboldaliság alapelvei
Bozóki András – Sükösd Miklós (szerk.): Anarchizmus