A ​populizmus védelmében 7 csillagozás

David van Reybrouck: A populizmus védelmében

2009-ben ​David van Reybrouck belgiumi flamand író A populizmus védelmében című esszéje rendkívüli feltűnést keltett Belgiumban és Hollandiában. Mindkét országban több mint egy évtizede érzékelhető a populistának mondott, főként szélsőjobboldali pártok és irányzatok markáns előretörése, amelyek leegyszerűsített, különösen a bevándorlók ellen irányuló üzeneteikkel sok hívet szereznek a helyzetüket a globalizáció és „tudástársadalom” korában hátrányosnak érző, kevésbé iskolázott rétegek körében.

De mi is a populizmus valójában? Puszta retorikai forma, amellyel a médiatársadalom korában minden politikai irányzat él valamennyire, vagy pedig maga a tartalom? És kik az első számú célpontjai? Van Reybrouck lebilincselő esszéje rámutat, hogy a modern nyugati társadalmakban új, elsősorban kulturális jellegű törésvonal van kialakulóban, amely egész életstílusok és világképek között húzódik.

A magasan képzett, „kozmopolita” elit, a világot járt, nyitott életet élő rétegek, és… (tovább)

>!
Gondolat, Budapest, 2010
86 oldal · ISBN: 9789636932404 · Fordította: Bérczes Tibor

Enciklopédia 3


Várólistára tette 10

Kívánságlistára tette 6

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

Molnár_Gyula>!
David van Reybrouck: A populizmus védelmében

Égető fontosságú problémát feszeget a szerző. Ami számomra megdöbbentően hatott, az az, hogy a társadalomkép, amelyet lefest, bármely európai országra tökéletesen ráhúzható – beleértve Magyarországot is. Dacára az eltérő történelmi örökségnek és a hatalmas anyagi különbségeknek, az „elit” és a „prolik” ugyanazzal a gyanakvással és meg nem értéssel viseltetnek egymás iránt, mint Belgiumban.

Reybrouck két központi okot fogalmaz meg a szélsőségesek, populisták elmúlt évekbeli térnyerésére: az egyik az oktatási rendszer diszfunkciója, a másik pedig a pártok professzionalizálódása, ezzel párhuzamosan hagyományos funkcióik gyengülése. Mindkét okért alapvetően az elitet hibáztatja, és az olvasó hajlamos is igazat adni neki. Azonban az már kérdéses, hogy mennyire tekinthető a populizmus jó megoldásnak arra, hogy a „posztdemokráciából” kiszorult rétegek újra integrálhatóak legyenek a politikai közösségbe. Reybrouck úgy véli, a populizmus alapvetően nem az ördögtől való jelenség. Felmerül azonban a kérdés, hogy valóban ez lenne-e a helyes irány? A populizmus válságtünet – de vajon a válságtünethez, az abnormális állapothoz kell-e idomítani az intézményrendszert?

Itt azonban eszembe jut egy anekdota Franklin Delano Rooseveltről. Első elnöki ciklusában olyan intézkedéseket vezetett be – a dollár megfúrása, közmunkaprogramok, a szakszervezetek támogatása –, amelyek korábban elképzelhetetlenek voltak az Egyesült Államokban. Kritikusai azt kiáltozták, hogy FDR egyenes utat épít a szocializmusba. A valóság azonban éppen az ellenkezője volt: az intézkedések biztonsági szelepet jelentettek a társadalmi feszültségek számára, így pedig lehetővé vált forradalmi robbanás nélkül megőrizni a piacgazdaságot. Lehetséges, hogy a mai Európában a populista diskurzus jelenti a biztonsági szelepet a liberális demokrácia megőrzéséhez?

Elitnek lenni azonban egy olyan gondolkodásmódot tükröz Reybrouck leírása alapján, amelytől a populizmus olyan távol áll, mint batyus zsidó Jeruzsálemtől. Hajlandó lenne tehát az elit eddigi funkcióit továbbra is ellátni úgy, hogy közben megtiltatik neki az elitként viselkedés? Reybrouck erre nem ad választ.

Mindenesetre, vitaindítónak tökéletes ez az esszé. Némi hiányérzetem azonban mégiscsak maradt vele szemben, mert például az oktatási rendszer vizsgálatával szerintem túlságosan keveset foglalkozott, és csak általánosságokat fogalmazott meg vele kapcsolatban. Nem biztos persze, hogy ezt egyáltalán a szerzőnek kell megtennie. Ennek a műnek csak akkor van értelme, ha beszélünk róla. Ideje lenne elkezdeni!

judkacag>!
David van Reybrouck: A populizmus védelmében

Kevés olyan könyv került a kezembe politológusi kárrierem során, aminek olvasása közben kicsit elfeledkeztem arról, hogy csak kell, de nem szeretném. Ez ilyen volt. Ilyen és rövid. Ha már muszáj, akkor még hasonlókat, de amúgy kötöm az ebet a szépirodalomhoz.
5 csillag a stílusnak, de a téma mégis csak politika így jár a mínusz fél.

1 hozzászólás
Wilhuff_Tarkin>!
David van Reybrouck: A populizmus védelmében

Egy olyan időszakban élünk, amikor az emberek egyre nagyobb része nem látja semmi értelmét a választásokon való részvételnek, mivel sem a mainstream politikusokban, sem az intézményekben nem bíznak már. Ha mégis részt vesznek a választáson, akkor azt legtöbbször az elitnek való „bemutatás” motiválja, a haszonélvezők pedig a populistának nevezett „erős emberek”.

David van Reybrouck könyvében ennek a populista térnyerésnek jár utána, ami igazán figyelemreméltó, hiszen a könyv megírásakor még évekre voltunk a Brexittől vagy Donald Trump megválasztásától. Ahogy azonban kiderül, az okok már akkor is jól láthatóak voltak: a legtöbb nyugati országban a politikai elit magasan képzett tagjai teljesen elszakadtak a társadalmi valóságtól, az alacsonyan képzett embereknek nincsen politikai képviselete, ezt az állapotot Reybrouck „diplomademokráciaként” aposztrofálja.

A könyv talán legfontosabb gondolata, hogy a populizmus szót a legtöbben egyértelműen negatív fogalomként kezelik, azonban Reybrouck szerint ez elsősorban csak azért van így, mert a választóktól elszakadt elit ezt egyfajta bunkósbotként használja az ellenfeleivel szemben, hogy megbélyegezzen minden, a hatalmát veszélyeztető mozgalmat vagy személyt. Véleménye szerint a populizmus így nem a demokrácia betegsége, hanem csak a beteg demokrácia egyik olyan látványos jellegzetessége, amelyből emiatt inkább többre lenne szükség, mivel az egyenlőtlenségek növekedése miatti dühöt jelenleg csak a populisták képesek valamilyen szinten artikulálni a politika felsőbb szintjein.


Népszerű idézetek

Cicu>!

Lehet, hogy az elitnek nem is kellene annyit siránkoznia azon, hogy a nép póriasan viselkedik? Aki a polgári öntudatot vásárlóerőre, az iskolai tanítást pedig kellemes időtöltésre degradálja, azt kapja, amit megérdemel, parvenüket!

68. oldal

Cicu>!

…a populizmus az alacsonyan képzettek és az elfeledett választók segélykiáltása

82. oldal

Cicu>!

Olyan, egymástól homlokegyenesen különböző politikai vezetőket illetnek a populista jelzővel, mint Chávez, Berlusconi, Zuma, Ahmenidezsád, Perón, Thatcher, Walesa, Sarkozy és Atatürk.

11. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Atatürk · Silvio Berlusconi
15 hozzászólás
Cicu>!

…egyetlen embert találtam, aki nyíltan és meggyőződéssel populistának vallotta magát, Mumia Abu-Jamal afroamerikai polgári jogi aktivistát […] tudni kell: Abu-Jamal 26 éve várja egy amerikai siralomházban, hogy végrehajtsák rajta a halálos ítéletét.

12. oldal

Cicu>!

A szocialista szemében az egyenjogúsított munkás valamiféle frankensteini szörnyé vált, amely alkotója ellen fordult, amikor saját lábára állt. Válaszképp a baloldal oltalmába vett egy új és keserves körülmények között élő csoportot, a bevándorlókat. És ez véglegessé tette a haladó elit és a bennszülött proletariátus különválást. Az, hogy a szocialisták egy újabb nemzedéke a bennszülött munkást még rasszizmussal is megvádolta, mert az meg merte kérdőjelezni a multikulturális eszményt, végképp elhidegítette a viszonyt. Flandria vörös városai és önkormányzatai a kilencvenes évektől kezdődően a feketék lettek.

63-64. oldal

Cicu>!

Ha azt szeretnénk, hogy valamennyire még át lehessen hidalni az iskolázottsági szakadékot, új találkozóhelyekre van szükség az alacsonyan és magasan képzettek között, […] helyi szinten látni reményre jogosító kezdeményezéseket, amelyek függetleníteni tudják magukat a pártpolitikától. […] Néhány éve szülőfalumban évente egyszer a szomszédok grillsütést rendeznek. Előfordul, hogy az emberek már negyedszázada egymás mellett élnek, de most beszélgetnek először egymással. […] De grillsütéssel és utcai mulatságokkal nem lehet teljesen felszámolni a populizmus alantas formáját.

69-70. oldal

Cicu>!

Ha azt mondom, hogy a diplomademokrácia a felvilágosult önkényuralom egyik formája, talán túlzok, de lényegét tekintve egy „posztdemokrácia”, egy olyan politikai rendszer előfutára, amely még rendelkezik a demokrácia külső jegyeivel (választások, jogállam, nyilvános vita), de belül már egészen más. […]
„Ez egy igazi történelmi államcsíny – írta André Bellon francia expolitikus és filozófus – míg a demokráciában a polgárok ítélik meg a felelős vezetőket, a posztdemokrácia lehetőséget ad a felelős vezetőknek arra, hogy megítéljék a polgárokat.”
[…]
A napjainban viruló populizmus a szuverén nép egyetlen, de gyakran tökéletlen reakciója egy ilyen posztdemokrácia kialakulásával szemben.

75-76. oldal

Cicu>!

A populista szavazók már jóval azelőtt jelezték a bevándorlás kevésbé napos oldalait, hogy az irányító és szellemi elit szembe mert volna nézni a multikulturális drámával. A felvetett javaslatok nem mindig voltak végiggondoltak, de megmutatták az uralkodó politikai diskurzusban meglévő vakfoltokat.

76-77. oldal

Cicu>!

A populizmus nem a demokrácia ellenpólusa, hanem lényegi alkotóeleme.

78. oldal

Cicu>!

Minden ország szivárványnemzet. A demokrácia szíve a konfliktus és nem a konszenzus. […] A demokrácia egy pacifista harcmező. […] A demokrácia sosem a legelegánsabb államforma. Ha valakinek elegancia kell, a legjobb, ha a diktatúrát választja. A demokrácia lényegénél fogva időveszteség, kontár munka, minden, csak nem hatékonyság. Sohasem kapunk érte szépségdíjat.

80-81. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Antal Attila: A populista demokrácia természete
John Lukacs: Demokrácia és populizmus
Antal Attila (szerk.): A civilek hatalma
Jan-Werner Müller: Mi a populizmus
Bartha Ákos: Populizmus, népiség, modernizáció
Szilágyi Ákos: A populista
Ludassy Mária: Téveszméink eredete
Els Beerten: Mind a mennybe vágyunk
Carine Tracanelli: Brugge, Gent, Antwerpen
Stefan Hertmans: Háború és terpentin