Az ​ártatlanság 22 csillagozás

David Szalay: Az ártatlanság

Lehetséges ​a zsarnokságban ártatlanság? Ahol zsarnokság van, ott zsarnokság van, ahogy az Urál lábánál fekvő zárt városban, Szverdlovszkban is. (Amit Jekatyerinburgnak alapítottak és ma is úgy hívnak, de a történet idején a jeles kommunista nevét viseli.) A főszereplő Alekszandr – a fogoly és egyben foglár – az állambiztonságnak dolgozik. (Ezt a történet során az állambiztonság megacélozása kedvéért másképp és másképp neveznek: Csekának, MGB-nek, KGB-nek.) Az éber állambiztonság gyanúját olyan felforgató írások keltik fel, mint például „A forma jelentése és a jelentés formája J. S. Bach zenéjében”, melyet az 1930-as évek zongoristája, Judin írt, aki fejsérülése miatt egy nagyszerű neuropszichológus orvos, Lozovszkij paciense a történet kezdetén. Az ő szakmai cikkében és a zenei hangolásról (a Wohltemperiertes Klavier létrejöttének előzményéről) álnéven írt könyvében sem nehéz felfedezni a szubjektivizmust, a történelmi fejlődés szükségszerűségében való kételkedést. Nem jár sok… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2009

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Typotex Világirodalom Typotex

>!
Typotex, Budapest, 2014
248 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789632793900 · Fordította: Sári Júlia
>!
Typotex, Budapest, 2014
248 oldal · ISBN: 9789632793900 · Fordította: Sári Júlia

Enciklopédia 5


Kedvencelte 2

Várólistára tette 26

Kívánságlistára tette 20


Kiemelt értékelések

Csabi P>!
David Szalay: Az ártatlanság

Nagyon kedvelem a Typotex Világirodalom sorozatát, olyan szerzőket mutatnak be, akik teljesen ismeretlenek a magyar olvasóknak, kitekintést adnak a világirodalom kevésbé hype-olt felébe is. Ráadásul a borítók! Ezek a színes, ötletes képek vonzzák a szemet, szívlapáttal pakolná az ember a kosarába.
Úgyhogy ideje volt végre elolvasni egyet.
Hát akkor legyen David Szalay, aki magyar apa gyermeke, de Kanadában született, viszont Londonban nőtt fel, angolul ír, és angolnak vallja magát, amúgy meg Magyarországon él egy ideje, mert itt lehet írni.
Az ártatlanság tipográfiailag is jól elkülönül két részre; a páratlan fejezetek 1972-ben játszódnak, az idősödő csekista, Alekszandr mindennapjait követhetjük, míg a páros fejezetekben Alekszandr írását olvashatjuk az 1948-ban történtekről. Akkor történt az a nem túl ritka eset, hogy félre kellett valakit állítani, és félre is állították Alekszandr közreműködésével. Na most itt jöhetne egy sztori lelkiismeretről, történelemről, meghasonlottságról, de nem jön. Később egy szerelmi történet bontakozik ki, de aztán kiderül, hogy ez nem egy love story. De akkor mi is? Ezen törtem a fejemet már a könyv utolsó harmadában. Mi az, amit Alekszandr ír? Amolyan irodalmi visszaemlékezés, ami fura módon E/2-ben szólítja meg hol A. öccsét, hol az exét. No meg van az 1972-es idősík, ahol tulajdonképpen nem történik semmi, csak emlékezés, emiatt aztán egy idő után a regénynek ez a része is visszaszánkázik az időben ide-oda. Sőt, a végére megszűnik a két idősík váltakozása, az 1948-as félbemarad, és 1972-ben ér véget a történet. No meg volt Alekszandrnak egy gondolatmenete még az elején, ami szerintem egyértelműen a gorbacsovi időket idézte, azt nem tudtam hová tenni. Na szóval csak azt akarom mondani, hogy szerkezetében ez a könyv nem a legletisztultabb.
Amúgy maga a szerző mondta egy interjúban, hogy a regényt félbehagyta, kétségei támadtak, hogy történelmi témával kell-e neki foglalkoznia, meg is írt közben egy másik regényt, majd mégis visszatért ehhez, és befejezte. Ez azért nyomokat hagyott a szövegen. Pl. teljesen eltűnik Judin története, ami az elején a főszálnak tűnik, Judin ellenség, de egy háborús sérülés miatt nagyon speciális elmezavarral küzd, gyakorlatilag elvesztette a szavak értelmét (ez a rész nagyon szépen rímel az írói kételyekre, az alkotás, az írás mibenlétével kapcsolatban), de A. szerint csak szimulál, de végül is ez a konfliktus elhal a regényben.
No de akkor miről is szól ez a regény? Hát Alekszandrról, a csekistáról, az „ártatlanról”, az ő fejébe láthatunk bele, hogyan éli meg az eseményeket, hogyan tekinti természetesnek mindazt, ami nem az, az utókor szemében nem, de a rendszer végül is legitimál és jutalmaz, megszabadít a gondolkodás nyűgétől.
Kár, hogy Szalay nem ezt írta meg teljes mellszélességgel, hanem belekezdett több történetbe is, majd félbehagyta őket. Az mindenesetre kiderült, hogy jól ír, meg tudja teremteni a hangulatot, a miliőt, úgyhogy kíváncsian várom, mire jut az új regénye, ami már a Booker hosszú listáján van.

1 hozzászólás
eme P>!
David Szalay: Az ártatlanság

Ritkán szoktam a könyvek fizikai megjelenéséről írni, mert általában nem tartom annyira fontosnak, ez a kötet azonban levett a lábamról. És nem csak a borítóval. Nagyon illett a témához, a főszereplő alakjához a betűtípus választása is, mintha a csekista/NKVD-s/KGB-s vagy fene tudja épp akkor hogy hívták, szóval szovjet államvédelmis önmagáról (is) gépelné a jelentéseket egy régi írógépen.
Valami számomra még megmagyarázhatatlan okból kifolyólag vonzódom a témához, és itt ráadásul egy meglepően kiforrt, letisztult stílusban és egy viszonylag szokatlan nézőpontból megközelítve olvashatok róla. Nem az áldozat, a kiszolgáltatott kisember szólal meg, hanem a gépezet egyik alkatrésze (igaz, bizonyos szinten mindenki az: alkatrész és áldozat egyben). Alekszandr a rendszer elkötelezett híve, akinek történetét idősíkok, emlékképek közt ugrálva ismerjük meg, legalábbis részben, töredékeiben. Az elbeszélő remekül ragadja meg a szovjet élet elemeit, alakjait, atmoszféráját, a nemzetközi viszonyokat a sportesemények megidézése révén (ezért külön pont jár részemről), miközben erkölcsi-etikai kérdések merülnek fel, a számvetés és önigazolás problémája.
Egyet kell értenem azokkal, akik részleteiben sikerültnek, egységes egészként azonban kevésbé funkcionálónak tartják a regényt, miközben az is felmerült bennem, hogy ez a nem túl jól sikerült kompozíció akár szándékos is lehetett volna (persze nem volt az). A felbukkanó majd semmibe vesző szálak, gondolatok mintha a szovjet élet mechanizmusát képeznék le. Értelmetlenség, hirtelen, nyom nélkül eltűnő sorsok, bűnös ártatlanok és ártatlan bűnösök… A hittel és az ezzel való állandó konfrontációval mit kezdeni nem tudók téblábolása, tévelygése időben, tudatban, lélekben. Mintha nem állna össze rendszerbe a világ, a múlt, az élet, akár Judin esetében. Valami végérvényesen megsérült az alekszanderekben is, akik mintha hiába próbálnának értelmet, jelentést adni az őket körülvevő és bennük létező világnak, és főként összhangot teremteni a kettő közt.

ppeva P>!
David Szalay: Az ártatlanság

Mondtam már többször, hogy időnként nem én választok újabb olvasnivalót, hanem a könyvek választják egymást.
Befejeztem a Gubbio-t, aztán felnyúltam a várólistás polcomra, és ez került a kezembe. Olyan volt kicsit, mintha a Gubbio egy újabb fejezetét olvastam volna, ezúttal egy fejezetet a szovjet besúgókról.
David Szalay regénye viszont sokkal jobban tetszett, pedig alapjában véve sok hasonlóság volt köztük: a több szálon futó cselekmény, a múlt és a jelen váltakozása, a hit, mint magyarázat a múlt történéseire, és a visszatekintés, ami egyszerre fájdalmas és önigazoló. Talán ennek a stílusa állt hozzám közelebb, pedig ez is takarékos és visszafogott krónika volt, talán csak kevesebbet markolt, és jobban belevont a szereplők életébe. Vagy talán a Gubbio-t falatonként kellett volna elfogyasztanom.
Nagyon sokat tett hozzá az élvezethez az egyszerű szovjet mindennapok krónikája, a sportesemények leírása (és szerepük a hétköznapi emberek életében), valamint az elmélkedés és beszélgetés Bach Wohltemperiertes Klavierjáról. Ezek olyan kis gyöngyszemek az egész művön belül, amik külön-külön is megmaradnak az emlékezetemben.
Nagyon jó könyv, ezt is csak ajánlani tudom.

Kuszma P>!
David Szalay: Az ártatlanság

A maga nemében egyszerűen hibátlan. Szalay története tulajdonképpen inkvizítortörténet, Alekszandr, az állambiztonsági tiszt életét kísérhetjük figyelemmel a sötét sztálinizmustól a brezsnyevi enyhülés időszakáig, ahogy azt ő érzékeli. A regény dinamikáját az ő kommunizmusba vetett őszinte hite adja, ahogy ez a hit folyton összeütközésbe kerül a lelkiismerettel, a valaki iránt érzett szimpátiával vagy éppen a szerelemmel – és a hit (látszólag) mindig diadalmaskodik. Ez bizonyos aspektusból megfelel a szocreál regénytől elvárt ideológiának, de mi, olvasók pontosan látjuk, mindeközben hogyan morzsolódik le Alekszandr élete.

Szalay tökéletesen megkonstruálta élettel teli dialógusait, meg egyáltalán: ezt a meggyőző, szűkszavú nyelvet, amitől érzem, hogy (Hemingway hasonlatával) a regény hétnyolcad része a felszín alatt marad, magunknak kell megírnunk. Hihetetlen jól bástyázza körül alaptörténetét a szovjet életből vett hétköznapi, emberi jelenetekkel, az NSZK-Szovjetunió Európa-bajnoki döntő, a Fischer-Szpasszkij sakkmérkőzés vagy a kanadai és szovjet jégkorong-válogatottak csatái szépen belesimulnak a háttérbe, egyszerre teszik hitelessé az atmoszférát és adnak többletjelentést a regénynek. A legtöbb Sztálin-korszakról szóló könyvvel ellentétben Szalaynak nem célja, hogy rettentő események leírásával borzassza az olvasót, ő inkább a mindennapok hihető, elképzelhető Szovjetunióját akarja megjeleníteni, és ez kétségkívül sikerül. Az olvasó úgyis hozza magával a rárakódott történelmi tudást, vélheti az író, majd betömi a lyukakat és megalkotja, ami a szavak mögött van. Ez a hozzáállás nekem több, mint szimpatikus.

Juci P>!
David Szalay: Az ártatlanság

Nagyon visszafogott, főleg hangulatában erős regény ez, történni nem sok minden történik, inkább a belső rezdülésekre érdemes figyelni. Nagyon jól megfesti a kommunista/szocialista rendszer különböző keménységű évtizedeinek életérzését, az emberek viszonyát az ideológiához (a teljes internalizálástól a csömörig), a vonatkozó erkölcsi kérdéseket, az önvád, megbánás és önfelmentés lelki mozzanatait.
Kicsit az időkezelésben sokat bíz az olvasóra, sokat ugrál és utal vissza időben, az elején emiatt nekem akadozott az olvasás, de bele lehet rázódni, és van a könyv elején egy időrendi táblázat a könyvben is említett történelmi és sportesemények időpontjaival, ami segít betájolni, melyik évben is járunk. (Különben már önmagában a felidézett sportesemények miatt érdemes elolvasni, ezek a részek nagyon jól sikerültek.)

korne1>!
David Szalay: Az ártatlanság

Nem tudok – nem is akarok – szuperlatívuszok nélkül írni erről a könyvről. Nálam már most az év könyve. Barátokra tukmálom, ajándékba adom, ahol tudom. Pedig a téma közel sem olyan, ami sorsfordító lehetne egy olvasó számára. De olyan természetesen és érthetően, mégis ízesen ír Szalay Dávid (tudom, fordítás), hogy meglepett, milyen régen olvastam ilyen szép irodalmat. Megfelelő arányérzékkel, kristálytiszta helyszínekkel erősíti a történetet és a döntéseket. Nem tudok hibáztatni senkit, minden úgy történt, ahogy az történhet egy gyarló világban, amelyet embertelen (vagyis inkább embert mellőző) elvekkel vezetnek.
A két szál néha bonyolult, de inkább csak nem kaptam észbe már az elején, hogy milyen művel van dolgom. Újraolvasós. Ajánlós.
Utólag megdöbbentő, hogy mennyire nem olvashattam sehol, sem az íróról, sem a könyvről, pedig a legtehetségesebb fiatal brit írók között tartják számon.

bagie P>!
David Szalay: Az ártatlanság

Páran már leírtak dolgokat, tényeket a regényről, ami miatt a történetet igazi története van-e? már nem ragoznám. Itt vannak az értékelések: https://moly.hu/konyvek/david-szalay-az-artatlansag/ertekelesek
A lassan haladó elmélkedés során folyamatosan gondolkodásra lettem kényszerítve: ártatlan-e, aki parancsra „öl”? Mindig vannak kérdések, amelyek örök dilemma elé állítják az embert…
[A borító meg tényleg jó…]

BoneB P>!
David Szalay: Az ártatlanság

Az igazság az, hogy piros borítós könyvet kerestem egy kihíváshoz és ezt találtam itthon. :)
Aztán elkezdtem olvasni és már az elején kíváncsivá tett, így nem hagytam abba. De nem az lett belőle, amire számítottam. Tényleg azt hittem, hogy Judin történetét fogja végig vinni, hogy tényleg csak átverés az egész. Biztos van, aki jobban érti a leírásokat, de nekem ez az orosz rendszer, meg KGB nem megy annyira, meg az akkori helyzetek, Lenin, Marx stb. Biztos többet jelent ez a könyv egy olyan embernek, aki jobban átlátja ezeket a dolgokat.
De ennek ellenére nem volt rossz a könyv, könnyen olvasható, bár az orosz nevekkel kicsit meggyűlt a bajom. Érdekes volt még, hogy a fejezetek más betűtípussal voltak írva, az egyik volt az írógéppel gépelt a másik a számítógéppel írt.
A vége valahogy olyan semmilyen volt. Igaziból nem volt nagyon története, inkább csak Alexandr életét vázolta fel a könyv.

iniesta>!
David Szalay: Az ártatlanság

Nincs regény. Egyes szövegrészleteiben kifejezetten szuggesztív és jól működik, sőt, akár még ténylegesen meglévő tartalmi sugallatokkal is bír (pl. Gyeniszevszkaja története) – de hogy ezeknek a szuggesztív és jól működő szövegrészleteknek hova, hogyan, mivé, miért kellene összeállnia (vagy ha nem, hát hogyan és miért nem), arra nincs válasz.

Ez a hiány ez esetben leginkább: dühítő. A nincs-regény stiláris megformáltságán ugyanis egyvalami ütközik ki: Szalay jónak tűnő író. Pontos, precíz, a tömörség természetes hatását elérni képes – és (kulcsszó következik:) megfontolt. Olvasóként nagyon is látni a könyvben az újra- és újraátírt mondatokat. Bizonyos értelemben – ez egyébként üdvözlendő – éppen a mai irodalmi generáció bevett gyakorlatainak „túloldalán” van: ő már tud írni*, most már csak a könyv kellene, amiben ez fel is magasztosulhat.

Ezt a könyvet – hovatovább – nem ajánlom. A jó írók iránt ugyanakkor köztudottan rokonszenvvel viseltetek.

* Értsd: szemben azokkal, akik nem tudnak sz..t sem, de azt viszont elszántan és bátran tettetik.

2 hozzászólás

Népszerű idézetek

balagesh IP>!

Valaki mellettük futballról beszél, az első osztályú Jereván csapatáról.
– Úgy játszanak, mint az európaiak – mondja. – Individualisták, ordibálnak a bíróval, ha nem értenek egyet vele…

89. oldal

Kuszma P>!

Miközben a ház fényűző tulajdonságait ecseteli, Alekszandrnak eszébe jut egy vicc, amelyet a villamoson hallott. Brezsnyevről és az anyjáról szól, akik a vicc szerint még mindig egy kis faluban élnek. Brezsnyev elhívja a mamát a saját vadászházába Zsavidovóba, és büszkén mutatja neki a faburkolatú étkezőt, az úszómedencét, a csobbanót és az erdőt, tele medvékkel és szarvasokkal. „Nos, mama”, mondja végül, „hogy tetszik?” "Csodálatos", válaszol az asszony, „de nem félsz, hogy visszajönnek a bolsevikok?”

130. oldal, 11. fejezet

1 hozzászólás
Typotex_Kiadó KU>!

A kommunizmus nem erőszakos. A kommunizmus emberséges. Kimondani, hogy a kommunizmus emberséges, olyan, mint kimondani a nyilvánvalót, a magától értetődőt. Mindazonáltal ahhoz, hogy a kommunizmus emberséges tudjon lenni, először is fel kell számolni azokat az elemeket, amelyek alapvetően ellentétesek vele, és mivel ezek az elemek természetesen harcolni fognak a fennmaradásért és társadalmi berendezkedésük fenntartásáért – hogy is ne tennék? –, az erőszak alkalmazása elkerülhetetlen.

82. oldal

Typotex_Kiadó KU>!

– A cikk, amiről beszél, tudományos írás.
– Igen.
– A neuropszichológia volt a tárgya. Semmi köze a politikához.
– Hát… – mosolyodtam el. – Mindennek köze van a politikához. Egyikünk sincs olyan helyzetben, hogy megmondja, minek van politikai tartalma, és minek nincs. Senki sincs olyan helyzetben. És senki sem menekülhet a politika elől. Maga sem. Én sem.

143. oldal

Kapcsolódó szócikkek: politika
balagesh IP>!

ha elkezded elveszíteni a hitedet valamiben, már nagyon nehéz visszafordulni. Talán csak egy hatalmas áldozat árán lehetséges. Ha áldozatot hozol, azzal egy szándékot jelentesz ki.

222. oldal

ppeva P>!

Feszült csendben utaznak: a meccs félóra múlva kezdődik. Csak két hete, hogy a Szovjetunió végre hivatalosan is elismerte Nyugat-Németországot mint államot és mint az ENSZ tagját, most pedig az Európa-bajnokság döntőjében találkoznak. Mintha többről lenne szó, mint sportról.
(…) A csapatok ijesztően élethű színekben – Nyugat-Németország fehérben, a Szovjetunió pedig vörösben – vonulnak ki a zöld gyepre (néhányan a társaságban hangosan ámuldoznak a színes tévén, Iván pedig elégedetten néz körbe). Elhangzanak a nemzeti himnuszok, majd Hurcilava és Beckenbauer kezet ráznak a kezdőkörben. A játékosok elfoglalják a helyüket a pályán. A meleg nappaliban Alekszandr enyhén megborzong. Úgy érzi, soha semmit nem akart annyira, mint hogy a Szovjetunió megnyerje ezt a meccset. Az osztrák bíró megfújja a sípját. A mérkőzés kezdetét veszi.
A feszültség azonnal új magasságba hág. Tapintható, émelyítő és pánikszerű lesz. Az első néhány percben mintha minden labdaérintés ijesztő fontossággal bírna. Minden kezdeti támadást örömteli és vérszomjas kiáltások kísérnek, ha a vörös mezek nyomulnak előre, és a tehetetlen rémület csöndje, ha a fehérek. Kis idő múltán azonban mindenkin erőt vesz a közönyös letaglózottság. (…) És aztán Müller betalál. A televízióból elnyújtott fehérzaj zúdul a szobára. Az egyetlen hang, amelyet hallani lehet a sűrű füsttel megtelt levegőben. Mindenki megrendülve vámul a képernyőre. A labda a hálóban. A fehér mezes németek boldogan rohangálnak és örömtáncot járnak a gyepen. A szobában mintha valaki meghalt volna.
A második félidő megkezdése után percekkel – néhányan még vissza sem ültek a helyükre – berúgják a következőt. Ezt a gólt, miközben Wimmert megrohamozzák boldog csapattársai, sokkal hosszabb csend követi. Sőt, még többé-kevésbé tart is, amikor hat perccel később Müller átnyomul a védőkön, és egy rendkívüli lövéssel megsemmisíti azt a maradék, kimondatlan reményt is, amely még ott lappangott a fullasztó nappaliban. A mérkőzés hátralevő részét néma undorral nézik végig. A kezdőrúgás mintha évszázadokkal ezelőtt, nem is ebben a világban történt volna meg. Egy másik világban, a csodálatos lehetőségek világában, amely mostanra csúfondárosan megsemmisült. A szovjet játékosok minden erejükkel küzdenek, hogy feltartsák az őket rohamozó németeket. De feladták a harcot. megrendültek. Elhangzik a játék végét jelző három metsző sípszó, és a győztesek – bozontosan, akár a hippik, és véznán, akár a drogfüggők – égnek emelik az öklüket. Rudakov összeroskad a kapuja előtt. Hurcilava szemébe könnyek szöknek. Amikor Belgium királya átadja Beckenbauernek a trófeát, Iván kikapcsolja a tévét. Az utolsó kép, amit az elsötétülő képernyőn látnak, Beckenbauer, ahogy a feje fölé emeli a kupát. még csak nem is mosolyog.

38-41. oldal

Kapcsolódó szócikkek: futball
5 hozzászólás
ppeva P>!

Alekszandr leül a kanapéra. Csiklandós érzés támad az orrában, és összeszorul a torka. 1948 óta először fordul elő, hogy nem a Szovjetunió polgára a sakkvilágbajnok. Akkor a moszkvai Fide-bajnokságot Mihail Botvinnik nyerte – még csak nem is profi sakkjátékos volt, csak egy szovjet mérnökember. Egyszerű proletár, sztálinista, és olyan kemény, mint amilyen finom lelkű szegény Szpasszkij.

105. oldal

ppeva P>!

A rádióban nemsokára közvetítik az izlandi rendőrség helyzetjelentését. Az egész éjszakát a Laugardalshöll Sportcsarnok átkutatásával töltötték – szétszedték a bútorokat, fali rejtekeket kerestek, és padlódeszkákat feszítettek fel. Elektromos készülékek után kutattak. Tegnap Jefim Geller, Szpasszkij segédje nyilvánosan megvádolta az amerikaiakat, hogy valamiféle elektromos készülékekkel próbálják zavarni Borisz Vasziljevics agyműködését. Az amerikai delegáció tagjai, állította, gyakran tartózkodtak a teremben, amikor éppen nem volt mérkőzés. Márpedig valami nagy baj van Borisz Vasziljevics agyával. A fényképeken úgy nézett ki, mint aki kísértetet lát, beesett az arca álmatlan volt, és rettentően gondterhelt.

103. oldal

Kapcsolódó szócikkek: sakk
1 hozzászólás
apple_pie>!

Nem bírom elviselni ezt az ostoba hangot, ami a fejemben kerepel. Csak arra figyelmeztet, hogy micsoda szemétdomb lett az életem.

190. oldal

Typotex_Kiadó KU>!

Titkolózó, tisztességtelen ember lett belőlem, aki képtelen őszintén beszélni. A gondolataim nem a sajátjaim. Azon kapom magam, hogy olyan elveket szajkózok, amelyek idegenek számomra. Úgy teszek, mintha egészséges lennék, és hinnék abban, amit mondok, pedig ez nem igaz.

186. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Salman Rushdie: Az éjfél gyermekei
Tom Rob Smith: A 44. gyermek
Martin Amis: Koba, a rettenetes
Umberto Eco: A prágai temető
Leo Kessler: Kommando
Rosemary Sullivan: Sztálin lánya
Ruta Sepetys: Árnyalatnyi remény
Viktor Szuvorov: Akvárium
S. J. Parris: Eretnek
Jude Morgan: A bánat íze