AISZ/AIL ​– Erény és Bűn 71% 18 csillagozás

„A modern kontinuitásban elhelyezkedve ez a kötet őszinte tisztelgés az elmúlt évek kevésbé merész képregényei előtt. Az AIL/AISZ: Erény és Bűn valójában nem más, mint egy izgalmas hullámvasút, amely emlékezteti az olvasókat a zsigeri boldogságra, amelyet egy nagyszerű akció-kalandtörténet kiválthat” – állítja a sajátos nyelvezetű bevezető.
Bevallom, az első mondatot nem igazán tudom értelmezni, a másodikat viszont sejteni vélem: ez a képregény tényleg a lehető legegyszerűbb, legkönnyebben fogyasztható utat választja. Tétnélküli és problémamentes, de kompakt, működőképes szórakozás szeretne lenni, tucatnyi színes ruházatú, látványosan ábrázolt hőssel, akiknek valamilyen helyzetből ki kell vágniuk magukat és válogatott ellenfelekkel kell megküzdeniük. Tényleg ennyi, és ez a felvállalt egyszerűség abszolút szórakoztató. (Persze David S. Goyer neve fontos, emlékezzünk csak a Man of Steelre vagy a Batman v Supermanre.)
Mondjuk a két(!) retrósztoritól megkíméltem volna magam.

Bár tudom, hogy nem szép dolog az előítélet, de már előre hidegrázásom van az Amerikai Igazság Szövetsége DCNK-s felbukkanásaitól, nézze el nekem mindenki (különösen Te, Sasmoha Kiadó!!!) így a hetvenhatodik kötetnél járva. Ehhez képest azt kell mondanom, hogy az eddigi aranykori hősöket felvonultató kötetek közül messze a jelenlegi a legérdekesebb. Tulajdonképpen semmi újat nem vet fel a koncepció: egy békés létszámellenőrzés/csapatösszevonás után elszabadul a káosz, mindenki csak kapkodja a fejét, a random jelleggel kisebb csapatokra szakadt hősök igyekeznek menteni a bőrüket, majd a káosz tovább dagad, látszólag tök egyértelmű, hogy a háttérben a legevidensebbnek tűnő gazfickó áll spoiler, aztán váratlanul (és itt törik meg a sztori íve szerintem) látszólagos nyomozás és utánajárás után kiderül, hogy tök más a főgonosz, mint akire utalgattak, és hőseinknek se csak úgy maguktól ment el az esze.

Amellett, hogy tényleg valami már-már megmagyarázhatatlan, szinte allergiás tünetem van az aranykor tiritarka spandexbe öltözött hőseitől, azt kell mondjam, hogy ebben a kötetben bőven több volt. Most először nem értem a terjedelmet: más esetben kb. jelen albummal megegyező terjedelemben csak a felsz*pással felvezetéssel gyötrődhetnénk, ehhez képest itt cca 100 oldalon minden el van rendezve, pedig aztán fel van vonultatva legalább 30 szuperhős – ami viszont egyúttal pozitívum is az az, hogy a terjedelmi korlátok ellenére valamekkora reflektorfényt szinte mindenki kap. A DC Idióta Neveket Kitaláló Főosztálya itt is megcsillogtatta tudását (Csillagmintás Kölyök, aki ráadásul lány, OMFG!!!), de Babaember és Anyagevő Ember óta már nem is akadok fenn ilyesmin.

A retro sztorik (mert kettő van ám!) szerintem a jobbak közül valók, annak ellenére, hogy az AIL 21. számának kiszámíthatósági faktor a tízes számrendszerben kifejezhetetlenül magas, a More Fun Comics 1940-ből származó 55. száma pedig hozza az évtizedre jellemző kliséket és közhelyeket, de közben meg teljesen rendben vannak.

Summa summarum: messze nem ez lesz a DCNK legerősebb kötete, de rossznak semmiképp sem mondanám. +60-80 oldal szerintem kifejezetten jót tett volna a sztorinak, ami még így az eredeti megjelenést 16-17 évvel később is tud újszerűnek tűnni (de lehet, hogy csak nekem). A kötet egyébként legalább azt elérte, hogy egy-két aranykorbeli hős iránt némiképp felkeltette az érdeklődésemet.

Az Igazság Ligája és az Igazság Szövetségének modernkori találkozása. A két csapat tagjai épp a Hálaadást ünnepelnék meg a Liga űrbázisán, amikor is befut egy hirtelen riadó és Luthor elnök segítségére kell sietniük. Persze, ez a két csapatnak meg se kottyan, de baljós érzések törnek a felszínre. A bázisra visszatérve ez csak tovább fokozódik, míg néhány hős látszólag megőrül és a társai ellen fordul. A két csapat fennmaradó tagjai összefognak, hogy kiderítsék mi is történik valójában. A belső konfliktus ötlete nagyon tetszett! Az is, hogy ezeket a bizonyos hősöket a Hét főbűn szállta meg. Tetszett, hogy Batman volt a Harag, de a többi is telitalálat! Biztos sokat gondolkodhattak az alkotók, hogy ki legyen a Bujaság, két jókora indokkal Power Girl lett a befutó! A történetért David S. Goyer és Geoff Johns a felelős, mindketten hullámzó „tehetségek”, de itt jól érezték, hogy ez egy akcióképregény és annál nem is merészkedtek messzebbre! Viszont annak működőképes! Persze, azért vannak csavarok, de egyiket sem érezzük megrázónak, mert csak arra szolgál, hogy legyen még valaki, akit le lehet majd verni. A rajzok kissé rajzfilmesek, semmi kiemelkedő, de jól illusztrálja az eseményeket. A retro képregény gyengus, már nem egyszer szerepelt hasonló a DCNK köteteiben. Az Erény és Bűn egy könnyed, gyorsan fogyasztható szórakozás, amire később már nem nagyon fogsz emlékezni, de amíg tart, addig végig leköt!

Nagyon tetszett. A két csapat összeeresztése jó választás volt. Shazam varázsló bűnjei feltűnése a film miatt is bejött. spoiler Johnny Sorrow karaktere számomra ismeretlen volt de megnyerte tetszésemet. Ajánlom a régi idők szerelmeseinek az AISZ miatt és az új fanoknak az AIL miatt is.