A ​nagy Napóleon 5 csillagozás

„Úgy játszol emberek és nemzetek sorsával, mintha te volnál az Atyaisten.”

Walewska Mária Párizs felé tart, meghívta udvarába a nagy francia császár. Abban reménykedik, hogy Napóleon segíthet abban, hogy a lengyelek visszaszerezzék függetlenségüket. Bonaparte érdeklődése azonban a térkép másik irányába fordul, a Pireneusokon túlra…

David Pilgrim monumentális történelmi regénye a hatalma csúcsán álló Napóleont mutatja be, aki nemzetek sorsáról dönt. Túl vagyunk már Austerlitzen és Jénán, Anglia éppen a kontinentális zárlat nyűgét szenvedi, miközben az orosz cár, Sándor próbál barátkozni a sikert sikerre halmozó francia császárral, az osztrákok pedig csendben vannak. A kötet cselekménye mindössze pár hónapot ölel fel, azt mutatja be, ahogyan a magát a szabadság megteremtőjének tartó császár egy olyan állam ügyeibe próbál beavatkozni, amely teljesen jelentéktelen már szinte Európában, ő mégis fontosnak tartja, hogy rendet tegyen Spanyolországban. Mellette megszervezi az erfurti találkozót Sándorral, ahol minden szép és jó közöttük, még dinasztikus megállapodás is köthetnének, új feleséget szerezve a mindenképpen utódra vágyó nagy embernek.

A könyv erőssége a háttér és a karakterek megjelenítése. A szerző annyira szépen írja le a korabeli utazásokat és fogadásokat, hogy olvasás közben azt érezzük, mintha mi is együtt utaznánk Walewska Máriával Napóleonhoz, vagy együtt ennénk-innánk Talleyrand-del és Fouchéval az aktuális rendezvényen.

A karakterek közül a könyvbeli Napóleon a nagyképű, mindent magának akaró emberé, aki mindig többet akar megszerezni, legyen az Walewska grófné szerelme vagy Spanyolország trónjának biztosítása a családja számára, esetleg Anglia teljes elszigetelése. A legkiválóbban a korszak két legfontosabb szereplője, Fouché és Talleyrand van megjelenítve. Fouché a tipikus rendőrminiszter, aki „olyan, mint a végzet, amely előtt semmi sem titok”. Talleyrand pedig az igazi szélkakas diplomata, aki tudja, merre kell mindig állnia, és akinek „bókjai alatt mindig gúnyolódás lappang”. Ez a két ember érezhetően nem kedveli egymást, de összefognak arra az esetre, ha a császárnak balul sülne el a spanyolországi kalandozása. Josephine szinte alig jelenik meg a kötet lapjain, leginkább a rangját féltő feleségként szerepel, aki nem kap szívbajt attól, hogy férje szeretőjével kell összefogni, csak nehogy egy újabb, gyermeket is szülni képes konkurencia jelenjen meg a hitvesi ágyban. A híres emberek mellett ott van a nép egyszerű fia, Félix is, aki a regényben szinte egész végig úton van, hol Walewska grófnőt kíséri egyik helyről a másikra, hol pedig futárként levelet visz hőn szeretett császárának. Pedig ő csak harcoló katona szeretne lenni Napóleon seregében. Epizódszerepben jelenik meg a korszak legnagyobb német költője, Goethe, aki csodálja Napóleon személyiségét és természetesen nem teszi zsebre azt a párbeszédet, amelyet a császárral folytat az erfurti találkozót követő fogadáson.

A történet lefolyása rendkívül lassú, de mindezt feledteti velünk az író olvasmányos stílusa és Talleyrand megjelenése után olyan bölcsességekkel találkozunk, amelyekből nem lehet eleget idézni, számomra a következők voltak a legjobbak:

„– Belefáradtam már ebbe a párviadalba, Talleyrand úr, nincs nekem gyakorlatom az ilyesmiben. Maga a bizalmamat kéri, és azt állítja, hogy tehet valamit a hazámért. De azt hiszem, nekem semmi hasznomat nem veheti. Én csak egyszerű parasztfigura vagyok ebben a sakkjátékban, akit ide-oda tologatnak.
Talleyrand előrehajolt székén.
– Ne felejtse el, kérem, asszonyom, hogy a paraszt, ha a tábla szélére kerül, királyné lesz.”

„– Remélem, nem várakoztattam meg önöket – folytatta a miniszter –, ön most újra elfoglalt ember, úgy hallom, és az ideje…
– Az idő, kedves miniszterem – vágott közbe Talleyrand –, megfizethetetlen, de semmi értéke nincs.”

„A politikai erők nem örök életűek. A bölcs ember elismeri őket, de tudja, hogy mulandóak, ha pillanatnyilag fontosaknak látszanak is.”

A történet vége után a szerző történelmi jegyzetében megindokolja, hogy miért ezt az időszakot ragadta ki regényében és ennek a végén egy nagyon fontos megállapítás tesz:

„Ha ez az írás hellyel-közzel mégis úgy hatna, mint valami kalandos regény, annak nem az író romantikus hajlandósága az oka, hanem az, hogy olyan történelmi alakot elevenít meg, aki egymagában megszemélyesíti az újabb kor legregényesebb korszakának minden regényes vonását.”

A kötet bátran ajánlható minden Napóleon iránt érdeklődő olvasónak, véleményem szerint kiválóan megszeretteti az olvasóval ezt az időszakot és továbbolvasásra ösztönzi. Különösen érdemes azoknak elolvasni, akik a Ridley Scott által rendezett filmecskében csalódtak, itt az igazi Napóleonnal fognak találkozni!