Szellemírók 88% 244 csillagozás

„Az igazság közömbössége megváltoztathatatlan”. Micsoda „utazás”! David Mitchell azt írta, hogy a fikcióját japáni lakóhelye befolyásolta. Nincs teljes egyetértés bennem, bár egyetértek magammal abban, hogy ambiciózus, és Mitchell tehetséges:) Azt is mondhatnám: valódi gyöngyszemek egy csodálatos nyakláncon. Egy laza, összefonódó történetek sorozata kilenc részben (az egymást követő epizódok alapvetően egymáshoz nem kötődnek, de mindig van legalább egy összekötő kapocs), ahol a látó szemek mindenható erővé válnak, majd egy kirakós játékot alkotnak, mely igazán csak akkor válik igazán világossá (láthatóvá), amikor az utolsó darabokat is elhelyeztük. Egy tűzijáték, amely egy tucat különböző irányba mozog, majd véletlenszerűen egyesülnek valahol a sztratoszférában. Eszkatológiai (A végső dolgokról, a világ végéről szóló tanítás.) szemmel láttatja történeteit, mintha istenek és szellemek figyelnék a mai emberiséget, és vitatkoznának arról, hogy mit kellene tenni velük, mivel olyan testetlen szellemek, amelyek más-más emberek lelkében találtak otthonra. A radikálisan változó világ új koncepcióinak megteremtésére irányuló elhatározást hihetetlenül izgalmasnak találtam. Gyanítom, hogy a lendület tudományos fikcióból származik, az az ötlet, hogy a tér egy olyan folyamatos felület, amelyen a hajtások lehetővé teszik a pillanatnyi ugrást és a több perspektívát. Valójában, ami számomra emlékezetessé teszi, az az írástudomány széles köre és változatossága, (talán karikatúra, talán szentimentális) mély, lírai, cinikus és stílusos. Egy gazdagon rétegelt, nehéz szöveg (ahol a tudományos fikció és a fantázia könnyű elemeit tartalmazó elemek továbbra is emberiek maradnak), amely talán megéri a több olvasást, vagy talán meg is követeli. Az én tanácsom csak annyi, hogy élvezze a mesemondás szellemét és színét, a nyelv találékonyságát. Talán kétségek tükröződnek a történet erejével kapcsolatban (hasonlóan egy olyan posztmodern konyhához, amely nem bízik az összetevőkben, és ezért barokk fűszerekkel és díszes elemekkel együtt szolgálja fel a vacsorát:)), de Mitchellnek, van egy olyan emberi ajándéka a fikció természetes élvezeteihez, amely megtalálja az utat hozzánk. Ahhoz hasonlóan, mint Ellroy, Asimov, vagy akár (kis fantáziával) Csehov.

Sokat kellett gondolkodnom rajta – mert nehezen engedte magát elemezgetni a történet szerteágazó több szálon futása okán –, mígnem azt kell hogy mondjam (inkább kényszerűségtől hajtva, és inkább érzelmi alapon, mintsem biztos meggyőződésből), ez a regény nagyon ott van! Mondom ezt azért, mert bebizonyosodott, hogy évekkel az elolvasása után is visszajár, és szó szerint Nem hagy békében! Rajta van az újraolvasandó könyvek listáján.

Hát izé.. A moly szerint 94%-nyira tetszene nekem ez a könyv. Na, ez nem jött be, mert mondjuk 40-50%-ban tetszett, 20-30%-ával elvoltam, a maradékon meg már csak azt vártam hogy végre vége legyen.
Különösen indul a kötet, lappangó összefüggésekkel, látszólag semmi mondanivalóval. Aztán úgy tűnik, hogy Mongóliában értelmet nyer a dolgok többsége, lezárul egy szál, ami nem igazán tud továbbmenni, vagy legalábbis nem úgy, ahogy Péterváron folytatódnak az események. Megint következik egy pár fejezet, ahol csak futólag súrolják egymást a szereplők és megy minden a maga útján egy teljesen ismeretlen irányba. Aztán jön az Éjszakai gyors, beülünk egy stúdióba és onnan szemléljük a kinti káoszt, ami végül egészen sok mindenről felrántja a leplet, csak hogy aztán A föld alatt végre keretet kapjon a történet.
Ahogy olvasom, amiket eddig írtam, ez alapján ez egy kifejezetten remek könyv kellett volna, hogy legyen. Nekem viszont valahogy nem klappolt. 456 oldal és mi végre? Ezt a tanulságot 250 oldalon is ki lehetett volna fejteni. Jópofa ötlet ez az önálló epizódos kidolgozás, csakhogy egyszerre kapunk a karakterekből sokat és keveset off, ráadásul többeknek olyan a személyisége, hogy szívesen megvertem volna, csak úgy mihez tartás végett. Persze emberiek a szereplők, ezzel nincs is baj, de a maguk gyarlóságában lehetettek volna azért egy kicsit szerethetőbbek. Az viszont tagadhatatlan, hogy olvasmányos a nyelvezet, szépen megírt a szöveg.
Több mint 12 órát pihentettem az élményt és most úgy érzem, hogy habár nekem nem igazán jött be, ez igenis egy nagy hatású könyv… tud lenni valaki más esetében. Szóval egynek elment, még meg is érte elolvasni, de számomra az egynek elment kategóriából nem sikerült kiszakadnia.

Nagy várakozással kezdtem neki a sok keleti helyszín miatt, de viszonylag korán enyhe csalódás ért, az első fejezettel. Az egyedi, kortárs hangneme az írásoknak helyenként élvezhető (pl Mongólia, Pétervár és Tokió), de voltak pontok, ahol nem tudtam felfogni az írtakat, testidegen volt. Átlagosan tetsző novellák voltak, így 4 csillagot (4 pont) adok. Ezt az alábbi részletek is érzékeltetik:
Okinawa 3,5, Tokió 5, Hongkong 3, Kína 4, Mongólia 5-ös, Szentpétervár 4,5, London 4, Clear-sziget 4, Éjszakai gyors 3,5, A föld alatt 4 csillagot ér nálam
Érdekes kortárs könyv, azt mondom, olyanok olvassák el, akik vonzódnak a Kelethez illetve szeretik a modern, különös hangvételű könyveket. Nálam most ez utóbbi mérsékelten volt jelen, emiatt érzek pici csalódást és így nem tudtam teljesen átszellemülni a könyv hangulatára.

Még nyáron, amikor láttam a Szellemíró filmet, majd utána böngésztem a könyvudvar honlapján, akadtam rá erre a könyvre. Rögtön lecsaptam rá, gondoltam, amíg valami illetékestől nem kapom meg ajándékba a Harris könyvet, addig ez is jó lesz. De úgy hozta a szeszélyem, hogy először a film alapjául szolgáló regénynek álltam neki. És most ez itt.
Egy csodálatos képfolyam az egész, az aranyszál pedig keresztül kasul szövi a mondatokat, hol elbujdosik, hol kiviláglik a könyv soraiból. Érzékletesen ír, tapintható anyagszerűséggel ez a Mitchell gyerek. Olyan bölcsességgel, amit nem tudom, hogy szedett össze a harminc éve alatt, de megadatott neki, és a tehetség is, hogy mindezt szavakba oldja fel és öntse rá az olvasójára. Akit az elején odaállít egy szakadék szélére, majd gyengéden lök egyet rajta és a különböző történetek apró légáramai repítik tovább. Mintha egy repülőn ülnék, látom a térképet, úgy rajzolja meg önmagát, ahogy beljebb haladok az úton, körben, spirálban, és eszembe jutnak az én szellemeim.
Nagyon jó könyv! Komolyan!

„Egyél tehénszart. Tízmilliárd légy nem tévedhet.” alapon elolvastam a Szellemírókat. Nem bántam meg. A kis átfedések, az apró összecsatlakozások még inkább élvezhetővé teszik az önállóan is zseniális elbeszéléseket. Az egyetlen csalódást az okozta, hogy a Tokió-Hongkong-Szent Hegy szentháromságot egyik követő történet sem tudta überelni. Keletről nyugatra, egy rádióállomáson át a föld alá Okinavába vezet, és a kör bezárul. Nem tudom elolvastam volna-e a moly nélkül, lehet de biztosan nem most. Köszönöm, hogy a kezembe adtátok.

Sajnálom, de nekem ez nem tetszett. Voltak benne érdekes történetmorzsák, de egészében nemcsak ziláltnak éreztem, de helyenként kifejezetten untam.
Igen, a világ történetekből áll. Igen, a történetek összekapcsolódnak. De az összekapcsolódáshoz nem elég nekem, hogy egy történetben váratlanul megemlíti valaki egy korábbi történet szereplőjének városát, vagy összefusson valakivel, aki már hallott valamit valakiről. Ennyi kapcsolat az általam olvasott rengeteg könyv egyes részei között is szokott lenni – azokat viszont kifejezetten élvezem, mert ott nincs az az érzésem, hogy egy direkt szerkesztett kapcsolódásba futok bele.

Nagyon tetszett.
Csak ugyanazokat az istenítő strófákat tudom ismételgetni, mint előttem sokan. Olvastatja magát a könyv, legalábbis én faltam a lapokat, hogy minél előbb megtudjam, hogy ki/kik által kötődik az aktuális történet a többihez. A végén aztán van egy nagy hú b+. Többféleképpen lehet szerintem értelmezni a végét. Remélem lesz még hasonló szövevényes könyve az írónak, ami megjelenik magyarul.:)

Ki olvas fantasztikus regényt? Fiatal srácok, akik érdeklődnek a technikai újdonságok iránt és szeretik kalandos történeteket? Idősödő férfiak, akik nosztalgiával tekintenek vissza ifjúkoruk olvasmányaira? Nos, ez ma már nem így van. A nők körében, korosztálytól függetlenül, az egyik legnagyobb bestseller Audrey Niffeneggertől Az időutazó felesége; az igényesebb irodalom kedvelői számára pedig kihagyhatatlan Bulgakovtól a Mester és Margarita, amely szintén fantasztikus történet. Az értékes, jó könyvek nem ismernek műfaji korlátokat.

A globalizáció felszínessé tesz, kipusztítja a lokális értékeket, és uniformalizálja a világot? Igen, lehet így is nézni, lehet az értékválságról prófétálni, és bezárkózni valami anakronisztikus helyi hagyományba. David Mitchell azonban sokkal okosabb ennél, ezért írt egy nagyon értékes és fontos fantasztikus regényt, amely a Föld különböző kultúráit: Okinavát, Tokiót, és Hongkongot, a kínai Szent Hegyet, Mongóliát, Szentpétervárt, Londont, az ír Clear szigetét és New Yorkot felkeresve mesél nekünk érdekesebbnél érdekesebb történeteket.

„Az ember világát történetek alkotják” – ezt maga David Mitchell fogalmazza meg, egy alteregója mögé bújva, és a regény valóban ezt a hitvallást követi. Hol izgalmas műkincslopási históriába keveredünk és az orosz maffiáról kapunk sokkoló képet; hol egy idős kínai teaárus asszony életét követve a történelem örök körforgásáról elmélkedhetünk, de nem elvontan, didaktikusan, hanem egy személyes életsorssal hitelesítve. Az egyik történetben egy fanatikus japán terrorista őrült gondolatai mentén látjuk a világot; egy másikban a CIA elől bujkáló atomfizikusnő a tudományos-fantasztikus jövőből gyermekkori idilli világába menekül vissza, ha csak időlegesen is. Találkozhatunk igazi szellemíró jazzdobossal, és nagyszerű ízlésű lemezbolti eladóval; gazdatestről gazdatestre szálló szellemmel és a kínai cselédjétől elcsábított angol pénzmosó ügynökkel. Mind a kilenc történet nagyon érdekes, önálló novellaként is megállná a helyét, de így együtt, egy különös, multikulturális kaleidoszkópot pörget a szemünk előtt. A finom szálakkal szőtt történet végül egy New York-i éjszakai lemezlovas műsorában áll egésszé össze, hogy aztán visszatérjen kiindulópontjához, felajánlva egy ismételt olvasás lehetőségét.

Igen, ezt a könyvet többször egymás után is el lehet olvasni, és nem veszt az érdekességéből, inkább egyre újabb és újabb rétegeit és összefüggéseit tárja fel az igényes olvasó előtt.

Eddig ő az év egyik nagy kedvence, imádtam olvasni, mégis nagyon lassan haladtam a történettel. Be kell valljam, nem szerettem volna, hogy véget érjen; akár több száz oldalon keresztül is tudtam volna még olvasni. David Mitchell eszméletlenül ír! Lenyűgözött, hogy ennyi különböző karaktert, ilyen hitelesen tudott visszaadni. Egyszer belepillantanék David gondolataiba, rengeteg érdekesség lapulhat meg ott.
Okinava megijesztett, féltem hogy ez végig ilyen lesz…? De érdemes volt folytatni. Tokió és Mongólia volt a legkedvesebb számomra, és büszke voltam magamra, hogy szinte minden összefüggést észrevettem… a vége viszont teljes homály. Az utolsó részt egyszerűen nem értem, hogy most akkor mi is történt. No de nem baj, úgyis újraolvasós lesz, tervezem, hogy beszerzek egy saját példányt is, mert ebből muszáj. Illetve lassan terítékre kerül a Felhőatlasz és remélem, ha már így felkapták Mitchell-t, hamarosan lefordítják a többi művét is. Jó lenne, nagyon-nagyon.