Felhőatlasz 556 csillagozás

David Mitchell: Felhőatlasz

MINDEN ​ÖSSZEFÜGG

Egy zaklatott életű ifjú zeneszerző az ihlet pillanatában ráérez az örökkévalóságra. Sorsszerű viszonyok, cinikus érzelmek és látnoki szerelmek motívumaiból hat történet rajzolódik ki, melyek mindegyike túlmutat önmagán – egy leírhatatlan harmónia felé. Ez az átkozottul tökéletes összhang szólal meg a Felhőatlasz olvasóiban.
David Mitchell bravúros felépítésű, virtuóz nyelvezetű művében az összefonódó életek minden időbeli és térbeli határt átlépve hatnak egymásra. A lelkek korokon és kontinenseken át vándorolnak, akár az égbolton átvonuló felhők. De ki irányítja sorsunkat: mi magunk vagy valamilyen külső erő? Képesek vagyunk-e tanulni a múltból, az előző életekből, vagy az emberiség újra és újra elköveti ugyanazokat a hibákat?
A regényből a Mátrix-trilógia és A parfüm rendezői forgattak vibrálóan szellemes filmet.

„Az eddigi legmerészebb vállalkozás… egyedi teljesítmény egy rendkívül tehetséges és nagyratörő író tollából.” – Matt… (tovább)

Eredeti mű: David Mitchell: Cloud Atlas

Eredeti megjelenés éve: 2004

>!
Cartaphilus, Budapest, 2012
570 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789632662206 · Fordította: Bajtai Zoltán, Borbás Mária, Czigányik Zsolt, Falvay Dóra, Hordós Marianna, Polyák Béla

Enciklopédia 85

Szereplők népszerűség szerint

Robert Frobisher · Szonmi-451 · Rufus Sixsmith · Timothy Cavendish · Adam Ewing · Juna~939 · Alfred Hitchcock · Isaac Sachs · Luisa Rey · Meronima · őrült · Szonmi (istennő) · Zakri Bailey · zeneszerző · Henry Goose · Mark Rothko

Helyszínek népszerűség szerint

Anglia · Európa


Kedvencelte 127

Most olvassa 83

Várólistára tette 555

Kívánságlistára tette 348

Kölcsönkérné 17


Kiemelt értékelések

>!
vicomte MP
David Mitchell: Felhőatlasz

Ez a könyv a történetmesélésről szól.

Arról, ahogy az ugyanazon magból sarjadó történetek mennyire mássá terebélyesednek, ahogy idomulnak a befogadó közeg igényeihez.

Minél többet tépelődtem rajta, egyre inkább erősödött a meggyőződésem, hogy a könyvben nem a szereplők reinkarnálódnak – ahogy a filmváltozat sugallja –, hanem maga a történet ölt újabb és újabb alakot, és így igyekszik eljutni a katarzis – a mesék nirvánája – magasságába.

A hat, kisregény méretű írás mindegyike olyan jellegzetes műfajt választott, amelyre az adott történet jelenkorában népszerű volt, ennek megfelelően nem az egyediségükkel, vagy eredetiségükkel fognak meg, bármennyire is zseniálisak és lenyűgözőek olvasmányélményként – hisz' igazából mindegyikre elmondható, hogy valahonnan ismerősek a fordulatai –, hanem azzal, ahogy ezeket összefűzi az író, s ahogy ezeken keresztül számtalan dologra hívja fel a figyelmet.

A stílus változásán keresztül szomorúan lehet konstatálni, hogy hiába ez a kiirthatatlan éhség, ha az emberek nem csupán éhesek, de mohók és lusták is egyben, mert ezek miatt egyre inkább a befogadó számára a lehető legkevesebb erőfeszítéssel járó irányba mozdul el a közízlés és hanyatlik a közvetítő közeg, a nyelv is.

Így jutunk el a XIX. századi választékos nyelvezetű, személyes hangvételű naplóregénytől, a ’30-as évekbeli levélfüzéren, majd a tipikus ’70-es évekbeli politikai ponyva thrilleren át, Timothy Cavendish napjainkban játszódó parodisztikus kálváriájáig, amely valójában már nem is valódi írásmű, hanem egy amolyan Guy Ritchie-féle film forgatókönyvének adaptációja.

Meglehet, elfogult vagyok, de számomra az ezt követő két SF történet különösen kedves volt.
Az öntudatra ébredő klóntermék Szonmi-451* és az ő disztopikus cyberpunk korpokráciája embertelen és könyörtelen társadalom, mégis logikusan következménye annak a folyamatnak, amely a világban már ma is zajlik.
Ha ez a sztori szál a figyelmeztetés, hogy mivé válunk szép lassanként, akkor Zakri ezt követő poszt-apokaliptikus története annak a summázata, hogy mit vesztünk el egy csapásra, ha összeomlik a civilizáció.

Bármilyen rettenetes is ez a világ, mégis úgy tűnt, hogy még ez az új, barbárságba süllyedt közösség is emberibb, mint az a fogyasztást és növekedést hajszoló civilizáció, amely felé most menetelünk.

Hisz’ itt legalább még mesélnek az emberek. Úgy, mint valaha. A tűz köré gyűlve.

Talán ideje lenne, ha mi is elkezdenénk mesélni. Talán ennyi az egész, amit azért tehetünk, hogy a világ mégse omoljon össze…

Mert ahogy mondtam, ez a könyv a történetmesélésről szól.

* Nyilvánvaló hivatkozási pont Bradbury Fahrenheit 451 c. kisregényére, amelyben – milyen meglepő – könyveket égetnek és a kultúra, mint olyan megvetendő dologgá válik. Egyébiránt számtalan ehhez hasonló, ennél jóval finomabb utalás van a könyvben, amelynek valószínűleg a tizedrészét sem dekódoltam.

40 hozzászólás
>!
ponty
David Mitchell: Felhőatlasz

Gőggel kezdek neki. Lássuk a hajcihőt! Aztán hadd mondom el gyorsan, hol van elhibázva. Ezt a borítót mindenesetre csak egy fénykard tehetné giccsesebbé, és no lám, már a kezdet is lapos kicsit. Ugye mondtam, nem? Bár igaz, szépen tekerednek a mondatok, nincs is azzal baj, de azért még két fejezet és meglátod, nem több ez, mint szakértelemmel gyújtott, jól táplált tábortűz, mely körül lankadatlan csapkodnak a pokrócokkal, hogy nagy füstje egyaránt látsszon a Big Benen innen és a Grand Canyonon túl. Csak többnek mutatja magát, persze, de azért hé! Semmi bravúr, jön majd a holtpont, és kipukkad ez még a félidő előtt. Krimi is. Ugyan, átlátszó blöff. Hacsaaak! Mégis erős lapok vannak kézben?! De nem, jön is a fanyar humor, a keserű irodalmiság. Menekülő út, ami törékeny önbizalomra vall. Kivéve ha jól űzik, mert akkor mindent visz. Bizony. És hát itt hasonlóról lehet szó. Játszva van csak velem, de szünetben majd összeszedem magam. Ez biztos. Jártam én itt már máskor is. Jó, nem így, az igaz. És mintha csökkenne a harci kedvem is. Nem fáradok, csak. Akkor adjam fel? Minek küzdeni? Miért akarom azt, hogy ne? Közben meg egyre inkább de. Könnyebb ha belátom…ha a győztes oldalra állok. Nincs is már ellene semmi kifogásom. Látszott már, tudtam a legelején, hogy itt nagy dolgok történhetnek. Történnek is naná. És aztán ötcsillagozom, miközben remélem senki se veszi észre, hogy egy pillanatra ártatlan csalás gondolata suhan át a fejemen. Vesztettem. Most már végleg. Egy briliáns könyv ellen, aminek ízléstelen moziplakát van a borítója helyén.

4 hozzászólás
>!
giggs85 P
David Mitchell: Felhőatlasz

Aki úgy dönt, hogy elolvassa az év leginkább reklámozott szépirodalmi művét, a Felhőatlaszt, az egyszerre 6 különböző témájú kisregénnyel néz farkasszemet; van itt naplóformájú kalandregény, zenei ihletésű anti-szerelmes történet levelekben elmesélve, izgalmas krimi, társadalmi szatíra, utópia és poszt-apokaliptikus elbeszélés is.

David Mitchell 1999-ben megjelent első regényével, a Szellemírókkal rögtön a kortárs irodalom élvonalába került, igazi sztáríróvá vált. Már e regénye alapján is lehetett sejteni, hogy az egymásba fonódó rövid történetek mestere, de a 2004-ben megjelent, óriási kritikai és közönségsikert is arató, Felhőatlasz című művével sokak szerint az évtized egyik legjobb kötetét tudhatja magáénak. Neve azonban a hazai köztudatba csak a könyv filmváltozatának megjelenésével egyidőben kerülhetett be, és ez a nem mindennapi regény is csak most jelent meg, a Cartaphilus kiadó jóvoltából.

Nem mindennapi. Tök okból is kifolyólag. A legszembetűnőbb talán a felépítése: a hat, egymáshoz ezer apró szállal kötődő történet egészen szokatlan elrendezésben került a könyvbe. Formája mondhatni szextett, miként a Felhőatlasznak is, ami egyébként az egyik szereplő tökéletesnek tartott zeneművének a címe is. Megkezdődik az első történet, majd a közepe táján hirtelen félbeszakad. Aztán jön a második, ami szintén. A harmadik is, a negyedik is, és az ötödik is. A hatodik azonban végigfut, majd megtudjuk az ötödik, negyedik, harmadik, második és legvégül az első történet végét. Valahogy így néz ki:

(1 (2 (3 (4 (5 (6) 5) 4) 3) 2) 1)

A hat történet hat különböző idősíkon zajlik: az első, naplóformában íródott és 1849-ben játszódik, Adam Ewing amerikai ügyvéd csendes-óceáni hajóútjáról szól: vannak itt maorik és hittérítők, tengeribetegség és gonosz kapitány. A második Robert Frobisher, a Felhőatlasz-szextett szerzője, nincstelen, de igen tehetséges angol zeneszerzőként kerül kapcsolatba egy már Európa-szerte híres másikkal; erről levelekben számol be barátjának, Rufus Sixsmith-nek. Ezeket a leveleket olvassa el a harmadik részben a fiatal újságírónő, Luisa Rey, aki közben nem mindennapi titkokat próbál leleplezni. A zsurnaliszta története annyira kalandos, hogy még regényt is írnak róla, ezt olvasgatja szorult helyzetében a negyedik főszereplő, Timothy Cavendish, a sikeres könyvkiadó tulajdonosa, aki egészen groteszk kalandokba keveredik. Az ötödikben Szonmi 451, a halálra ítélt, lázadó klón vallomását olvashatjuk, aki életében talán csak egyszer volt boldog: mikor megnézhette a Timothy Cavendish viszontagságairól szóló filmet. Majd a hatodik főszereplő, Zakri meséje jön, valamikor a távoli jövőben, aki szintén kapcsolatba kerül az elődjével (egészen meghökkentő módon, itt nem is lövöm le a poént).

Figyelmfelkeltésnek ennyi elég is a történetből. A hat sztori közül ötben E/1-es elbeszélő van, ebből, a különböző műfajokból és a óriási időbeli ugrásokból is következik, hogy a szereplőknek nem csak a stílusuk, hanem a szókincsük is teljesen eltérő. A két véglet közül az egyik Ewing naplója cikornyás, régies, már-már prűd szöveg , a másik, Zakri meséje, Gépnarancs-szerű, eleinte nehezen érthető, posztapokaliptikus handabandázás. Mitchell szívesen haszálja a hírneves elődök nyelvezetét, fordulatait. A különböző korokban játszódó történetek felidézhetik Defoe, Melville, Waughn, Chandler, Martin Amis, vagy éppen Burgess stílusát. Ezen kívül számos más író és könyv is feltűnik: Homérosz, 1001 éjaszaka meséi, Andersen, Huck Finn.

Mi szükség minderre? Miért kell akár a nyelvezetben, akár a stílusban, utalni más írókra, mese- és regényhősökre?
Mert a Felhőatlasz maga is egy mese. Mese a történetmondásról, a történetek továbbéléséről, mese alapvető emberi érzésekről, a szeretetről és az árulásról, a Jóról és a Rosszról, a Kezdetről és a Végről. És mint ilyen, kortalan. Hisz minden korban éltek jó és rossz emberek, minden korban szerették és segítették, sanyargatták és irtották egymást. Közhely, de a történelem folyton ismétli önmagát. Ugyanolyan emberek ugyanolyan problémákkal szembesülnek.

Mitchell különféle archetípusokkal dolgozik: hasonló figurák tűnnek fel történetről történetre, de hála az angol határtalan fantáziájának, ettől a könyv még korántsem lesz unalmas, az izgalmak és a fordulatok garantálva vannak. A főbb figurákat közös jel, egy meteor formájú anyajegy köti össze. Adva lenne a reinkarnáció pofonegyszerű gondolata, amit a sokáig Távol-Keleten élő szerző jó adag öniróniával New Age-es baromságnak nevez. A főszereplők igazi közös vonása az emberségük, még akkor is, ha egyikük a törvény szerint nem is igazi ember. Mindannyiuknak meg kell vívniuk a maguk kisebb-nagyobb harcát a gonosszal. És akár győznek, akár elbuknak, valami mindig fennmarad utánuk: a történetük.

Mitchell szerint az emberi történelem a végéhez közelít. Ugyanis szinte mindenki elfogadja azt a darwini alaptörvényt, miszerint az erősebb legyőzi a gyengét. A többség e törvény szerint is él. Vagy akinek nem tetszik a benszülöttek kiírtása, a rabszolgák kizsákmányolása a 19. században, az elfordítja a fejét, és megy a saját dolga után. Akinek nem tetszik, hogy koldusok lődörögnek az utcán az nem vesz róluk tudomást. Akinek nem tetszik, hogy klónok robotolnak hellyette, felsóhajt: hát mit tehetnék én, aprócska csepp a mindenség óceánjában? Ahogy Adam Ewing is írja a maga cikornyás stílusában: „Miért hadakoznánk a dolgok 'természetes' rendje ellen? Miért? Ezért: egy szép napon a merőben ragadozó világ felfalja önmagát. Igen, hulljon a férgese, míg a java férges nem lesz. Az egyénben az önzés elrútítja a lelket, az emberfajban az önzés maga a kimúlás. Vajon ezen entrópia volna természetünkbe róva?”

Ahogy azt olvassuk, hogy Adam Ewing egyetlen önzetlen, jóságos tette több száz évvel későbbi eseményekre is kihat, önkéntelenül is elgondolkozunk saját életünkön. És ez nem kevés.

A Felhőatlasz egyértelműen az év egyik legjobb könyve. Várjuk a többi Mitchell regényt is magyarul.

19 hozzászólás
>!
eme P
David Mitchell: Felhőatlasz

Meglepődtem, nem is kicsit. Becsapott a borító is, ráadásul enyhén (?) sznob énem a bestseller titulustól is visszarettent egy csöppet. Na jó, nem is csöppet. Aztán jött a szöveg és… néhol elvarázsolt, máshol fejbekólintott, gyakran nyomozásra késztetett, majd teljesen összezavart. Merthogy talán máig sem tisztáztam magamban, mi is volt ez az egész? Szépirodalom a javából? Remekül kikalkulált szemfényvesztés? Szép és csalogató játék igazi súly nélkül? Vagy esetleg a határvidéken való egyensúlyozás?

Mitchell egy szextettet komponál össze nekünk, melynek történeteit több szál kapcsolja össze a cselekmény, szereplők, motívumok, témák szintjén. Gyakran laza, épp hogy létező szálak ezek, melyeket talán néhol szorosabbra kellett volna húzni a regény egységes egésszé való szerkesztése során. Mégis, az itt-ott felcsendülő leitmotívumok ismerős otthonosságot teremtenek, amint egyik történetből hirtelen kiszakadva belecsöppenünk a következő kalandba.
A remek, újszerűnek ható szerkezet valójában különböző stílusok és műfajok kliséit, sémáit felhasználó narratívákból épül fel – naplóregény a gyarmatosítások idejéből, levélregény a második világháborút megelőző időszakból, kémregény a hidegháború idejéről ésatöbbi, egész a jövőbe látó disztópiákig. Minden sablonosságuk és normakövetésük ellenére, ezek a történetek önmagukban is rendkívül érdekesek, olyannyira, hogy nekem, bevallom, mindig nehezemre esett a váltás. Ezért is lélegeztem fel, mikor kiderült, Mitchell, Calvinótól eltérően (l. Ha egy téli éjszakán…), visszatér az egyes történetekhez, és elbogozza a szálakat. Bevallom, lusta voltam, kényelemre vágytam, lehetőleg kerek, egész történet(ek)re, amit némiképp meg is kaptam, bár nem mondom, hogy nem maradt kis hiányérzetem a regény végén. Pedig Mitchell mindent megtesz, hogy mindent a helyére tegyen, hogy a részeket egy szerves egység összefüggő komponenseiként mutassa fel (talán kissé túlzásba is vitte az igyekezetet, és ez volt a probléma, a megszerkesztettség, kiszámítottság érezhetősége).
Az összefonódó történetek, bár a felszínen nyári felhők gyorsan változó formáit öltik magukra, valójában az örökké állandó kimondhatatlan sosem változó térképét próbálják megrajzolni. Minden állomás, minden történetszál központi magva az emberségében megmaradó ember (vagy klón) kiszolgáltatottsága a hatalomvágy, az önzés, a haszonelvűség civ’lizácijót tönkretevő, pusztító erejének. A főszereplőként kiemelt karaktereket ez az emberség köti össze, olyannira, hogy néha sorsuk korokon átívelő hatást képes gyakorolni a másik, hasonlóan humánus karakterre. Ha a hatalom és kiszolgáltatottság sémája örök és állandóan visszatérő alakzat, ugyanilyen öröknek és állandóan visszatérőnek tűnik az a néha elbukó, de lázadásában mindenképp pozitív, ösztönző példaként megjelenő karakter is. Egyféle kiválasztott, megpecsételt, vissza-visszatérő üstökösök ők. Mitchell az ő sorsuk köré szövi társadalomkritikával bőven megspékelt történeteit, egyszerre utalva a hatalmi konstellációk örök visszatéréséből, sőt mozdulatlanságából adódó kilátástalanságára, de a kitörés, az adottal való meg nem békülés, a változtatás igényének állandó jelenlétére is.
Végeredményben semmi új a nap alatt, nem találta fel Mitchell ezzel a spanyolviaszt, mégis, érdeme, hogy érdekesen, olvasmányosan, nyelvezetében nem egyszer sziporkázva, visszatérő motívumok, irodalmi utalások sokaságával az olvasót állandóan próbára téve emeli a figyelem középpontjába a témát. Tud mesélni, ez nem vitás. És mesélni tudni kell, ez nyilvánvaló. Szavakkal, hangjegyekkel, mesévé, legendává, mítosszá változó sorssal – ez által találnak utat egymáshoz a regény karakterei is. A mesélni tudás közelebb hoz a felhők atlaszához. Ahhoz, ami legbelül rajzolódik ki bennünk – vademberekben és civ’lizácijósokban.

– Idefigyelj, a vadembereket a Civ’lizácijósaktó’ nem a törzsük vagy a hitük vagy hegyvonulatok választják el, á-á. Minden emberbe’ lakik mindkettő, jaja. Felhőlelkeket őriző atlasz

Sablon. Ismétlődés. Állandóság. Nem árt, ha újra és újra figyelmeztetnek bennünket rá.

>!
Littlewood P
David Mitchell: Felhőatlasz

Nem volt rossz, de kicsit keveselltem benne a történetek összefűzésére tett kísérletet. Mármint nem a szereplők révén, az megvolt, hanem oksági vonalon. Nem értettem, mi akadályozza meg abban az írót, hogy kapcsolatot teremtsen a töredékek között úgy is, hogy egyik a másikból következik, pedig eléggé adta magát. Persze tudom, hogy hülyeség úgy értékelni egy könyvet, hogy mit lehetett volna még beleírni, de olvasás közben annyira erre fixálódott az agyam, hogy végig féloldalasnak éreztem.

Ami viszont nagyon tetszett benne, az a különböző irodalmi stílusok bevetése. Mitchell eleve filmszerűen ír, ráadásul annyira jól csinálja, hogy minden részt más és más korra jellemző filmként láttam magam előtt, utószínezett Errol Flynn a hét tenger ördögében, fekete-fehér Bogart a máltai sólyomban, Petrocelli vállvetve nyomoz Charlie angyalaival, Jack Nicholson időskori filmjeiben, steril neonfényű Philip K. Dick megfilmesítés, és így tovább. Nem kellett valami nagy energiát fektetni az olvasásába, olyan volt, mintha a szereplők tényleg maguktól beszéltek volna. Viszont ugyanezen okból – a formától eltekintve – nem volt valami eredeti. Mindegyik történet ugyanúgy követte a műfaji kliséket, mint a stílus, és ami az egyik szempontból érdekes volt, az a másik szempontból pont unalmas.

Szóval nagyon ügyes. Viszont nem nagyon jó. Kicsit jó, nagyon ügyes. Maradandó élménynek nem nevezném.

6 hozzászólás
>!
pat P
David Mitchell: Felhőatlasz

Gondoltam, várok az értékeléssel, míg meg nem nézem a filmet. Mert majd másik perspektíva, meg gondolatok, meg észre nem vett részletek, meg kiegészülő kép, meg megvilágosodás, meg ilyenek. Na ez mind nem származott az élményből, egyvalami viszont igen. Mégpedig kontraszt.
Most esett le nekem úgy igazán, hogy a könyv az egy mennyire biztos és finom kézzel összerakott, minden pátosztól és didaktikától mentes, egyáltalán nem hatásvadász, teljességgel mértéktartó alkotás. Elegáns. Szerény. Nem erőszakos. Tiszteletben tartja az olvasót. Nem erőszakolja le a mondanivalóját a torkodon.
Maga a „Felhőatlasz-motívum” nekem például nem volt a legnagyobb durranás a könyvben – tudom, hogy az a fő lényeg persze, de tőlem nyugodtan kimaradhatott volna. Viszont magukat a történeteket mind nagyon vagy nagyon-nagyon élveztem – tartalmilag is, de főleg formailag. Váltig nem értem, hogy lehet hat, minden szempontól ennyire különböző történetet ilyen egyenletes színvonalon és ilyen könnyed profizmussal, bicsaklás nélkül megírni.
Kedvenc dolgok a könyvben: Timothy Cavendish története az első betűtől az utolsóig (oly' tökéletes, hogy még a filmben se tudták elrontani); Szonmi zseniális disztópiája és főleg a történet vége (ezt sikerült elrontani); A Loccsogó gázló elképesztő nyelvezete (pár oldal akklimatizálódás után); Adam Ewing történetének második fele, na azon komolyan kiakadtam.
A komolyabb csúcspontokon rendre úgy éreztem, hogy az emberiségből súlyosan kiábrándultam ugyan, az Emberbe vetett hitem viszont magasba szárnyal. (Ez a mondat, a könyv szellemiségével súlyos ellentétben csöpögős és patetikus ugyan, de én csak ilyet tudok.)
Szerintem olvassátok. És talán inkább ne nézzétek meg előtte a filmet.

22 hozzászólás
>!
csartak MP
David Mitchell: Felhőatlasz

Mielőtt nekiálltam, már sokat hallottam a könyvről is, meg a fimről is. Ajánlották, hogy „feltétlenül el kell olvasnod”. A molyon szanaszét idézték. Ezért voltak elvárásaim, mielőtt nekikezdtem. „Minden összefügg” – olvastam a borítóján. Ezt a dolgot sokan sejtjük, tudjuk, van akinek bizonyosság, mert megtapasztalta már. De van, aki nem hisz benne. Szerintem ismeri mindenki a déjà vu érzést is, hogy valami megindít bennünk valamilyen ismerősnek tűnő emléket. Megteheti akár egy helyzet, történet, egy zene, vagy egy tárgy.
A történetek érdekesek és káprázatosan jól megírtak voltak. Csak méltatni tudom. Ahány történet, annyi stílus, a kornak megfelelően alakítva. Van ami vicces, mint Timothy Cavendish megpróbáltatásai. De sci-fi kedvelő révén, nem volt meglepő, hogy Szonmi~451 emlékezései tetszettek a legjobban. A Loccsogó gázló nyelvezete a Félemmetes géjpezet stílusát juttatta eszembe, csak kevésbé töményen.
Aztán valahogy még több titkot és misztikumot vártam, még több borzongást. Azt akartam, hogy felemeljen a könyv, hogy mélyebben megpendítsen bennem lelki dolgokat. Mert nem tette meg. Mert az életek életek úgy bomlottak le, hogy ürességet éreztem. Csak ennyi vagyunk, ilyen rövid, ilyen egyszerű? És ez mindig újra, meg újra? Meddig?
Végül a könyv utolsó előtti mondata visszaigazolt engem, mert pont ugyanezt az érzést írta le. Viszont az utolsó mondat meg vigasztalást adott. Jó könyv. Tényleg el kell olvasni.

>!
Irasalgor
David Mitchell: Felhőatlasz

Nem szeretnék kitérni arra, hogy milyen mondanivalóval szolgál a Felhőatlasz, vagy, hogy szerintem mit szeretett volna az elejtett mondatokkal és filozófiai részekkel mondani Mitchell. Ezt a regényt mindenkinek el kell olvasnia, magában megrágnia, vagy esetleg újraolvasnia, hogy maximálisan kiaknázza a benne rejlő lehetőségeket. Nem tolta az arcunkba sem a buddhizmust, sem a folyamatosan elbutuló, de mégis egyre több „bölcseletet” felhalmozódó társadalom vízióját, sőt a hat korszak teljesen más írói nyelvével sem szerette volna érzékeltetni azt, hogy mennyire igénytelenül használjuk anyanyelvünk szépségeit. Mitchell szimplán megírta a művét, szűrje le mindenki azt a fortyogó levesből, amit akar, rendezze a maga kánonja szerint a történteket. Éppen ezért nehéz elemezni, vagy éppen véleményt formálni a Felhőatlaszról, mert monumentális és rendkívül rétegzett munka, melyben az egyetlen fő negatívum az enyhe dagályossága.

Értékelés: 8.5/10
(Később blogban)

16 hozzászólás
>!
tonks
David Mitchell: Felhőatlasz

Utálok beteg lenni, ráadásul pont az államvizsga utáni első szabad hetemen dőltem ágynak és csak arra voltam képes, hogy a laptop képernyőjét bámuljam… így aztán filmeztem egész nap és így került sor az évek óta halogatott Felhőatlaszra, amely 38,6-os láz mellett is teljesen le tudott kötni és egyszerűen imádtam az egészet. Szóval úgy éreztem, hogy a könyvet is muszáj elolvasnom.
És imádtam a könyvet is. David Mitchell remekül ír, minden résznek meg volt a maga stílusa, mégis egysége, és nagyon magával ragadta a képzeletem az egész lélekvándorlós dolog nagyon kajálom az ilyeneket, az elme-összekapcsolós Sense8 sorozat is többszörösen újranézett kedvencem
A kedvencem Adam Ewing Naplója, Robert Frorbisher levelei és Timothy Cavendish rettenetes megpróbáltatásai lettek, és minden részben a filmbeli szereplők és helyszínek jártak a fejemben, ami sokban megkönnyítette a dolgom.
Ez a regény örök élmény marad.

u.i.: miközben Robert Frorbisher érdekes leveleit olvastam a habfürdőbe merülve, vagy ezredszer elgondolkodtam azon, mennyire szebb kor volt az, amikor levelet írtak és vártak. Nem, az e-mail, chat nem ugyanolyan és valószínűleg sosem lesz olyan szerelem az életemben, amelyben valaha szerepet játszik ilyesmi.

>!
csillagka P
David Mitchell: Felhőatlasz

Vannak könyvek, mesék, történetek amikbe félve kezd bele az ember, fél a csalódástól, fél a katarzis elmaradásától.
A lélekvándorlás nálam maga az élet, hiszem és tudom csak így lehet, csak fejlődve érhetjük el a tökéletességet és ahhoz hogy jók legyünk néha kicsit meg kell mártózni a szennyben a régiek is tudták és tanították: „ Aki dudás akar lenni pokolra kell annak menni ott kell annak megtanulni hogyan kell a dudát fújni”
Nagyon nehezen kezdtem bele a Felhőatlaszba a film után, ami nekem a tavalyi év legnagyobb élménye, féltem nehogy értelmetlen zagyvaságnak tűnjön a könyv és érezzem a váltás a különböző korok között.
Tökéletes film után, kaptam egy zseniális könyvet ahol minden (na jó majdnem minden) a helyén volt kezelve, volt eleje, volt vége és volt egy fantasztikus elgondolkoztató közepe.
Kedvenc életem messze Frobisher története, kicsit sajnáltam a végét de minden vég egyben kezdet és talán legközelebb jobban csináljuk.
Tökéletes, elgondolkoztató tragikomédia a föld borús napjairól.
Kötelező gondolatébresztő novellafolyam.


Népszerű idézetek

>!
rlb_32557241

Egy félig olvasott könyv olyan, akár egy befejezetlen szerelmi kaland.

72. oldal, Levelek a kastélyból, 1931. VII. 14.

Kapcsolódó szócikkek: könyv · Robert Frobisher · szerelem
>!
violina

A könyvekkel nem igazán lehet elmenekülni, de megakadályozhatják, hogy az ember elméje véresre vakarja magát.

403. oldal, Timothy Cavendish rettenetes megpróbáltatásai

>!
Diosz P

A történeteknek nagyon jót tesz, ha újra és újra elmesélik őket.

101. oldal, Fél életek – Az első Luisa Rey-rejtély

5 hozzászólás
>!
Lancaster

És utolsó leheleteddel érted majd meg, hogy az életed nem ért többet a határtalan óceán egyetlen cseppjénél!
Ámde mi az óceán, ha nem cseppek sokasága.

567. oldal

>!
Teetee

Ó, fiatalnak lenni nem könnyű, mer' minden, ami zavar és fáj, életedbe' először zavar és fáj.

304. oldal - A Loccsogó-gázlónál, meg ami utána jött

Kapcsolódó szócikkek: fiatalság
>!
DoreenDelevigne

Az élet rendben van.
Az élet jó.
Az élet nagyszerű.

461. oldal, Fél életek – Az első Luisa Rey-rejtély

4 hozzászólás
>!
Nagy_Jozsi

Az álmokon kívül valójában soha nem volt más tulajdonom.

Szonmi~451 oriszon-tanúsága

>!
DoreenDelevigne

Vegyél mély lélegzetet.

124. oldal, Fél életek – Az első Luisa Rey-rejtély

4 hozzászólás
>!
colorstar

Minden igaznak tekinthető, ha elegen hisznek benne.

109. oldal

>!
Victoria_Crane

– Maga megőrült?
Ez a kérdés mindig bonyolultabb, mint amilyennek látszik.
– Kétlem.

57. oldal Levelek a kastélyból

Kapcsolódó szócikkek: őrület · őrült · Robert Frobisher

Hasonló könyvek címkék alapján

Kathy Reichs: Virals – Fertőzöttek
John Scalzi: Bezárt elmék
Michael Crichton: Préda
Douglas Preston: Becsapódás
David Brin: Dettó
Ben H. Winters: Földalatti Légitársaság
Dan Wells: Fragments – Töredékek
M. R. Carey: Kiéhezettek
Paolo Bacigalupi: A vízvadász
Blake Crouch: Wayward Pines