Aki úgy dönt, hogy elolvassa az év leginkább reklámozott szépirodalmi művét, a Felhőatlaszt, az egyszerre 6 különböző témájú kisregénnyel néz farkasszemet; van itt naplóformájú kalandregény, zenei ihletésű anti-szerelmes történet levelekben elmesélve, izgalmas krimi, társadalmi szatíra, utópia és poszt-apokaliptikus elbeszélés is.
David Mitchell 1999-ben megjelent első regényével, a Szellemírókkal rögtön a kortárs irodalom élvonalába került, igazi sztáríróvá vált. Már e regénye alapján is lehetett sejteni, hogy az egymásba fonódó rövid történetek mestere, de a 2004-ben megjelent, óriási kritikai és közönségsikert is arató, Felhőatlasz című művével sokak szerint az évtized egyik legjobb kötetét tudhatja magáénak. Neve azonban a hazai köztudatba csak a könyv filmváltozatának megjelenésével egyidőben kerülhetett be, és ez a nem mindennapi regény is csak most jelent meg, a Cartaphilus kiadó jóvoltából.
Nem mindennapi. Tök okból is kifolyólag. A legszembetűnőbb talán a felépítése: a hat, egymáshoz ezer apró szállal kötődő történet egészen szokatlan elrendezésben került a könyvbe. Formája mondhatni szextett, miként a Felhőatlasznak is, ami egyébként az egyik szereplő tökéletesnek tartott zeneművének a címe is. Megkezdődik az első történet, majd a közepe táján hirtelen félbeszakad. Aztán jön a második, ami szintén. A harmadik is, a negyedik is, és az ötödik is. A hatodik azonban végigfut, majd megtudjuk az ötödik, negyedik, harmadik, második és legvégül az első történet végét. Valahogy így néz ki:
(1 (2 (3 (4 (5 (6) 5) 4) 3) 2) 1)
A hat történet hat különböző idősíkon zajlik: az első, naplóformában íródott és 1849-ben játszódik, Adam Ewing amerikai ügyvéd csendes-óceáni hajóútjáról szól: vannak itt maorik és hittérítők, tengeribetegség és gonosz kapitány. A második Robert Frobisher, a Felhőatlasz-szextett szerzője, nincstelen, de igen tehetséges angol zeneszerzőként kerül kapcsolatba egy már Európa-szerte híres másikkal; erről levelekben számol be barátjának, Rufus Sixsmith-nek. Ezeket a leveleket olvassa el a harmadik részben a fiatal újságírónő, Luisa Rey, aki közben nem mindennapi titkokat próbál leleplezni. A zsurnaliszta története annyira kalandos, hogy még regényt is írnak róla, ezt olvasgatja szorult helyzetében a negyedik főszereplő, Timothy Cavendish, a sikeres könyvkiadó tulajdonosa, aki egészen groteszk kalandokba keveredik. Az ötödikben Szonmi 451, a halálra ítélt, lázadó klón vallomását olvashatjuk, aki életében talán csak egyszer volt boldog: mikor megnézhette a Timothy Cavendish viszontagságairól szóló filmet. Majd a hatodik főszereplő, Zakri meséje jön, valamikor a távoli jövőben, aki szintén kapcsolatba kerül az elődjével (egészen meghökkentő módon, itt nem is lövöm le a poént).
Figyelmfelkeltésnek ennyi elég is a történetből. A hat sztori közül ötben E/1-es elbeszélő van, ebből, a különböző műfajokból és a óriási időbeli ugrásokból is következik, hogy a szereplőknek nem csak a stílusuk, hanem a szókincsük is teljesen eltérő. A két véglet közül az egyik Ewing naplója cikornyás, régies, már-már prűd szöveg , a másik, Zakri meséje, Gépnarancs-szerű, eleinte nehezen érthető, posztapokaliptikus handabandázás. Mitchell szívesen haszálja a hírneves elődök nyelvezetét, fordulatait. A különböző korokban játszódó történetek felidézhetik Defoe, Melville, Waughn, Chandler, Martin Amis, vagy éppen Burgess stílusát. Ezen kívül számos más író és könyv is feltűnik: Homérosz, 1001 éjaszaka meséi, Andersen, Huck Finn.
Mi szükség minderre? Miért kell akár a nyelvezetben, akár a stílusban, utalni más írókra, mese- és regényhősökre?
Mert a Felhőatlasz maga is egy mese. Mese a történetmondásról, a történetek továbbéléséről, mese alapvető emberi érzésekről, a szeretetről és az árulásról, a Jóról és a Rosszról, a Kezdetről és a Végről. És mint ilyen, kortalan. Hisz minden korban éltek jó és rossz emberek, minden korban szerették és segítették, sanyargatták és irtották egymást. Közhely, de a történelem folyton ismétli önmagát. Ugyanolyan emberek ugyanolyan problémákkal szembesülnek.
Mitchell különféle archetípusokkal dolgozik: hasonló figurák tűnnek fel történetről történetre, de hála az angol határtalan fantáziájának, ettől a könyv még korántsem lesz unalmas, az izgalmak és a fordulatok garantálva vannak. A főbb figurákat közös jel, egy meteor formájú anyajegy köti össze. Adva lenne a reinkarnáció pofonegyszerű gondolata, amit a sokáig Távol-Keleten élő szerző jó adag öniróniával New Age-es baromságnak nevez. A főszereplők igazi közös vonása az emberségük, még akkor is, ha egyikük a törvény szerint nem is igazi ember. Mindannyiuknak meg kell vívniuk a maguk kisebb-nagyobb harcát a gonosszal. És akár győznek, akár elbuknak, valami mindig fennmarad utánuk: a történetük.
Mitchell szerint az emberi történelem a végéhez közelít. Ugyanis szinte mindenki elfogadja azt a darwini alaptörvényt, miszerint az erősebb legyőzi a gyengét. A többség e törvény szerint is él. Vagy akinek nem tetszik a benszülöttek kiírtása, a rabszolgák kizsákmányolása a 19. században, az elfordítja a fejét, és megy a saját dolga után. Akinek nem tetszik, hogy koldusok lődörögnek az utcán az nem vesz róluk tudomást. Akinek nem tetszik, hogy klónok robotolnak hellyette, felsóhajt: hát mit tehetnék én, aprócska csepp a mindenség óceánjában? Ahogy Adam Ewing is írja a maga cikornyás stílusában: „Miért hadakoznánk a dolgok 'természetes' rendje ellen? Miért? Ezért: egy szép napon a merőben ragadozó világ felfalja önmagát. Igen, hulljon a férgese, míg a java férges nem lesz. Az egyénben az önzés elrútítja a lelket, az emberfajban az önzés maga a kimúlás. Vajon ezen entrópia volna természetünkbe róva?”
Ahogy azt olvassuk, hogy Adam Ewing egyetlen önzetlen, jóságos tette több száz évvel későbbi eseményekre is kihat, önkéntelenül is elgondolkozunk saját életünkön. És ez nem kevés.
A Felhőatlasz egyértelműen az év egyik legjobb könyve. Várjuk a többi Mitchell regényt is magyarul.