Csontórák 50 csillagozás

David Mitchell: Csontórák

Miután csúnyán összeveszik az anyjával, a tizenöt éves Holly Sykes dacosan otthagyja az otthonát. Nem szökni akar, csupán bebizonyítani, hogy ő már nem gyerek, ám a távolléte alatt súlyos tragédia éri a családját, ami hatással lesz Holly egész életére, a szeretteire…
…és azokra, akiket még nem is ismer. Egy cambridge-i egyetemista, aki vagyonért semmitől nem riad vissza; egy nyughatatlan újságíró, aki a család és a haditudósítás között vacillál; egy megkeseredett író, aki egyre távolabb sodródik a sikertől – az ő életük prizmáján keresztül rajzolódik ki Holly sorsa. Ahogy telik az idő és elketyeg az élet, fény derül egy misztikus csoport létezésére, és egy egész élet látomásai és véletlenei értelmet nyernek egy szürreális, láthatatlan háborúban, amely a világunk peremén zajlik.
David Mitchell, a Felhőatlasz szerzője ismét egy korokon és kontinenseken átívelő, epikus történetet alkotott, amely egyszerre sorsregény, metafizikai thriller és meditáció halandóságról és túlélésről.

Eredeti megjelenés éve: 2014

>!
Európa, Budapest, 2019
600 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789635040193 · Fordította: Pék Zoltán

Enciklopédia 17

Szereplők népszerűség szerint

Holly Sykes · Hugo Lamb

Helyszínek népszerűség szerint

Izland


Kedvencelte 4

Most olvassa 3

Várólistára tette 95

Kívánságlistára tette 98

Kölcsönkérné 3


Kiemelt értékelések

gesztenye63 P>!
David Mitchell: Csontórák

Rendkívül érdekes, sokszínű, ezer szálra bomló regény ez. Amitől széppé válik az írás, talán éppen az a gyengesége is. Ennyire szerteágazó, epikus íveket, aprólékosan szétszálazott emberi sorsokat, családok múltját/jövőjét egyfajta rendhagyó szituációs játékban összefogni, sikeresen fókuszálni szinte lehetetlen úgy, hogy mindemellett az ősi Gonosz és az ugyancsak kortalan mágikus harca adja a mozgalmas hátteret. Testen kívüli élményekkel, lélekelszívással, természetfeletti mentális erők küzdelmével teli család- és „társadalomregény” (de hülyén hangzik, de hát…) ez. …vagy talán a kevesebb néha több? Ízlés dolga.
A slusszpoénnak szánt climate-fiction záróetűd pedig teljesen testidegen a könyvben, leginkább egy önálló regényt érdemelt volna.

David Mitchell természetesen tökéletesen ír, de ebben a sztoriban olyan széles kanállal merített, hogy mire tányérba szedtem volna, kiderült, hogy az általam használni kívánt konyhai alkalmatosság bizony csupa lik.
A regény nyilván kiváló szórakozást nyújt, csak isten ments, hogy előzetes várakozásokkal vágjatok bele.

giggs85 P>!
David Mitchell: Csontórák

Néhány éve a Felhőatlasz azonnal kedvencem lett, köszönhetően elsősorban a sodró erejű történetmesélésnek, és annak az utánozhatatlan stílusbravúrnak, mely során az alkotó, David Mitchell gyakorlatilag szinte az összes jelentősebb irodalmi zsánert (naplóregény, krimi, sci-fi, posztapokaliptikus kalandregény stb.) felidézte, mégpedig úgy, hogy egyik szálon sem ingott meg egyetlen pillanatra sem. Az élvezeti értéken még az erősen didaktikusnak tűnő, ám így is roppant helyén lévő regényzárlat sem rontott, hiszen a brit író olyan értékeket közvetített vele, melyek minden ember számára fontosak lehetnek. Mondanom sem kell, hogy mennyire vártam azt, hogy valamelyik kiadó egy újabb Mitchell-regénnyel rukkoljon elő, és szerencsére erre nem is kellett olyan sokat várni, mert az Európa idén megjelentette az eredetileg 2014-ben kiadott, többszörösen díjnyertes Csontórákat.

A regényt befejezve pedig azt kell mondanom, hogy Mitchell ambíciói mit sem változtak az eltelt idő alatt. Ismét egy téglányi méretű, hatszáz oldalas, több idősíkon futó és rendkívül összetett nagyregénnyel van dolgunk, melyben újra a történetek dominálnak, meg persze az az elsőre nehezen megragadható misztikus szál, ami az egészet összetartja, bár ezúttal nincs olyan műfaji sokszínűség, mint ami a nagy elődöt jellemezte. De kezdjük inkább az elején.

Az első fejezetben 1984-ben járunk, mikor is az őrülten szerelmes brit tinédzser, Holly Skyes egy családi veszekedés után úgy dönt, hogy világgá megy (ha nem is örökre, de azért néhány napra mindenképpen). Nagyjából az első száz oldalon ezt a pár napot követhetjük nyomon, és az egész olyan, mintha egy nagyon jól eltalált Young Adult sztori lenne. Elég könnyed ahhoz, hogy élvezze az ember, de nem megy igazán mélyre, mégis bemutatja ennek a lázadó korszaknak az árnyoldalait, meg persze ennek a tizenöt éves lánynak az érzelmeit – van itt humor, dráma, kacagás egyaránt, hogy a végén aztán egy nem várt fordulattal minden a feje tetejére álljon. Talán ez az első fejezet a nagyregény legjobban sikerült és legélvezetesebb része.

A következő egységben egy huszonéves, opportunista, törtető szépfiú lesz a főszereplő, aki napjait többnyire színleléssel és mások becsapásával tölti, és aki a pénzes barátaival együtt egy svájci vakációra megy, hogy ott szembe találja magát pár rosszfiúval, na meg a klasszikus kérdéssel: mi a fontosabb, a pénz vagy a szerelem? A harmadik részben háborúfüggő haditudósító próbálja túlélni élete egyik legveszedelmesebb küldetését, azt, hogyan vészeljen át veszekedések nélkül egy olyan esküvőt, amire semmi kedve elmenni…

A negyedik fejezet egy enyhén kiégett és roppant cinikus író küszködéseit írja le abban a zárt, szinte légüres térben, amiben a sztárírók mozognak, könyvfesztiválról könyvfesztiválra röpködve a kontinensek között, majd az utolsó két rész végül fellebbenti a fátylat arról a misztikus vonulatról, amely összekapcsolja az egyes részeket, és így megértjük az összes okát annak, hogy mi miért történt úgy, ahogy. És a tétek persze egyre nőnek… Véleményem szerint ezzel a misztikus szállal van a legtöbb (vagy inkább egyedüli komolyabb) probléma, ezt éreztem a legkidolgozatlanabbnak, legesetlenebbnek és a leginkább ponyvaízűnek minden monumentalitása ellenére (vagy éppen emiatt).

Bár azt mondom, hogy David Mitchell nem tudta azt a szintet hozni, mint amit a Felhőatlaszban, de megint annyi emlékezetes szereplőt, történetszálat és utalást helyezett el ebben a nagyregényben, és annyi drámát, humort és fordulatot, ami garantáltan fogja szórakoztatni az arra fogékony nagyérdeműt. Én már csak abban bízom, hogy az Európa nem áll le, és nem kell megint éveket várni a brit alkotó következő könyvére…

pat P>!
David Mitchell: Csontórák

Avagy: kalandozások szépirodalom és zsáner határán, 3. felvonás.

Volt már olyan, hogy igazából sem egyiknek, sem másiknak nem teljes értékű a könyv, viszont cserébe jó (Kanálhajlítók). Olyan is, hogy tulajdonképpen mindkettőnek elmegy, de aztán a végén sehogyan se jó (Hold on). Ez meg most olyan, hogy szépirodalomnak abszolút száz százalékos, tulajdonképpen a fantasynek is elmegy, és hálistennek könyvnek is jó, úgy összességében.

Szóval a Csontórák maga a tökéletes, gyönyörűen-igényesen megírt, szól-is-valamiről jellegű, egy pillanatig sem öncélú széppróza. Emberekről, mikro- és makrotársadalmakról szól, érzelmeket, jellemeket rajzol, és bámulatos koherenciával festi elénk Holly Sykes életét és jellemének fejlődését a közelmúlttól a közeljövő (poszt)apokaliptikus öko-rémlátomásáig. Néha a saját, néha mások szemén keresztül, néha központi, néha mellékszereplőként bemutatva. Az összes nézőpontkarakter él, hiteles, szinte tapinthatóan eleven, érzelmeket kelt, lehet őket utálni, szeretni, sajnálni, megérteni, azonosulni velük, amit épp szeretne az olvasó – és hát vannak érzelmileg megterhelő meg katartikus csúcspontjai egyaránt. Bámulatos, parádés, tanítani lehetne.
A fantasy oldal pedig… nos, az is nagyon érdekes, szerettem, ahogy összefonódik a valósággal az a másik valóság, a két oldal közötti interakciókat és bonyodalmakat, átélten izgultam és borongtam a veszteségek miatt. De azért egy tanult, a szakma és a műfaj szabályait betartó fantasy-író az szerintem nem így ír, no. Épp csak kicsit máshogy, de máshogy.

Elsősorban szépirodalom olvasóknak ajánlom. (Már csak azért is, mert a fantasy részek aránya max 20% a regényben.) Meg igazából bárkinek, aki szereti a bizarr sza… marhaságokat.

Ja igen, még egy apró megjegyzés. Azért nem bántam volna, ha nem maradnak benne olyan lelemények, mint például hogy valakit „megcézároznak”, egy „fogatlan prókátor”, valamint egy csorda fiatal bika , akik fejésre várnak. Ejnye!

18 hozzászólás
Dominik_Blasir>!
David Mitchell: Csontórák

Bizonyos írókra azt szokták mondani, hogy mindig ugyanazt a regényt írják meg – ha valakire, hát Mitchellre biztosan igaznak érzem ezt az állítást (meg szerintem ő is magára, miután önironikusan poénkodik ezzel az író szereplője, aki egyébként is bizonyos dolgokban alteregónak érződik).
No persze ez csak a harmadik könyv, amit olvastam tőle, de újfent az az érzésem, hogy ugyanarra a rugóra jár, mint a Felhőatlasz, ami már ugyanarra a rugóra járt, mint a Szellemírók. Ami egyszerre jó és kevésbé jó: mert amit az előző két regényben annyira szerettem, az ebben is benne van, ugyanakkor nehéz kikerülnöm azt az érzést, hogy most tudott legkevésbé hozzátenni valamit.
Mitchell talán még sosem kalandozott ilyen mélyen zsánerkörökben, a gyakorlatilag önállóan értelmezhető fantasyvilággá terebélyesedő háttértörténete ugyanis teljesen eluralta a regényt. Talán a lélekvándorlásos urban fantasy lenne Mitchell ezúttal kiválasztott posztmodern műfaji játéka? Nehéz lenne azt mondanom, hogy igazán tapasztaltnak érződik ezen a talajon, ám még ha a kidolgozásban merülnek is fel kérdéses pontok, számomra nagyon is imponáló az ambíciója. A történetbe szervesen illeszkedő fantasyszál ilyen módon viszont a regény értelmezését is kicsit más mederbe tereli – korábbi munkáiban a reinkarnációval, lélekvándorlással kapcsolatos momentumok inkább megmaradtak a háttérben, így a hangsúly is a szereplők életére tudott kerülni.
A Csontórákban az első négy fejezet emlékezetet talán leginkább más regényekre, ezeket persze most is imádtam olvasni: Mitchell még mindig csodálatosan tud mesélni, pillanatok alatt együtt lélegzünk a szereplőkkel (még akivel nem szeretnénk, azzal is), talán csak az írós fejezetet untam kicsit, mert úgy éreztem, nagyon az öniróniára megy ki a játék. De Mitchell nagyon jó abban, ahogy apró részletekből konkrét életet épít, hiába csak pár nap leírása minden fejezet, de még a mellékszereplők is hús-vér jellemet kapnak. Iszonyatosan szerethető az egész, amibe kicsit belerondít a vége: egy fejezetnyi fantasy, meg egy fejezetnyi, szerintem kissé kellemetlenül hatásvadász cli-fi (utóbbi amúgy érdekes volt, bár nem tudnám azt mondani, hogy volt benne olyan, ami máshol még nem, és mintha itt a szereplők is kevésbé akartak volna működni).
Nehéz szigorúnak lennem a regénnyel, mert az elejét nagyon szerettem olvasni (valószínűleg ezért kap 4,5-et 4 helyett) – és igazából a vége is gyorsan csúszott, csak már fenntartásokkal. Az mindenesetre biztos, hogy még ha más regényeit jobban is élveztem, a Holly-fejezet hangulata és a Hugo-fejezet ellentmondásossága nagyon is emlékezetes marad.

Chöpp>!
David Mitchell: Csontórák

Lenne egynéhány igencsak spoileres kérdésem a kötettel kapcsolatban, de mivel még nem olvasták túl sokan, nem teszem fel őket.
Egy nagy problémám volt vele csak, mégpedig, hogy több helyen indokolatlanul túlrészletezettnek tartottam. Bár fel voltam rá készülve a már olvasott David Mitchell: Szellemírók és az eddig még csupán filmen látott David Mitchell: Felhőatlasz okán. Még mindig az első olvasás a kedvenc. Gyönyörű spirituális tartalma miatt egyedi és überelhetetlen a számomra… egyelőre. A Felhőatlasz olvasásának adóssága után törlesztem az értékeléseim hiányosságát is David Mitchell terén.

NewL P>!
David Mitchell: Csontórák

Valahogy nem találtunk össze én meg a könyv. Mert ugyan jó a történet, de én vontatottnak éreztem (szó szerint csak átrágtam magam rajta). Volt egy-két olyan fordítói baki, ami miatt sok órát dühöngtem, így nem tudott magával ragadni a könyv, hiába szépek a mondatok, és hiába ír jól az író.
A fantasy díjat meg nem igazán értem, mert ugyan van benne misztikus szál, meg egy kis fantasy is, de ez inkább kalandozás a műfajok között: igényes szépirodalom más műfajokkal megspékelve.

kvzs P>!
David Mitchell: Csontórák

Ambivalens érzéseim vannak ezzel a könyvvel kapcsolatban.
Egyrészt nagyon jól bele tudtam merülni a főszereplők életébe, az apró-cseprő furcsaságaikba, az egymáshoz kapcsolódásukba. Élveztem, hogy mennyire más emberek, milyen különböző helyzetekben, és mégis milyen mélyen kötődnek egymáshoz.
Másrészt a fantasy vonal mindig kizökkentett. Oda nem illőnek, kidolgozatlannak, és logikátlannak éreztem. Mintha egy erdei séta alatt állandóan funkciótlan betonmonstrumokba botlottam volna. Hiányzott a magyarázat, a kontextus, a logika…
Visszagondolva Mitchell korábbi műveire, ez az ambivalencia régóta jellemzi a kapcsolatunkat. Élvezem, hogy szépen ír, hogy olyan sok szállal zsonglőrködik, csak nem igazán értem a célját…

4 hozzászólás
Diosz P>!
David Mitchell: Csontórák

A Szellemírók, majd a Felhőatlasz után nagyon nagy elvárásokkal vágtam bele. Annak ellenére hogy már hónapokkal korábban megvettem, vártam vele, hogy kellő minőségi olvasási időm legyen rá, egy Mitchell regényhez ez a minimum.
Azt a stílust kaptam (egymástól látszólag független, de végül mégis egy nagy egészet alkotó történet) amit annyira szerettem az első két kötetében, de meglepő módon épp emiatt okozott némi csalódást is. Harmadjára már nem volt olyan ütős a csavar a végén.
Ettől függetlenül ez is egy remek regény. Az egyes történetek most is rendkívül részletgazdagon megírtak. A főbb szereplők és világuk, gondolkodásuk egymástól annyira különböznek, mégis, olvasás közben egyikőjükkel szemben sem maradhat közömbös az olvasó.
Elgondolkodtató a háttér mondanivaló, a jövőben játszódó szakasz volt a kedvencem.
Az biztos, hogy ha még megjelenik magyar kiadás a szerzőtől, biztos hogy megveszem és elolvasom.

LucaWolf >!
David Mitchell: Csontórák

Bevallom, Mitchell nekem is „a Felhőatlasz írója", de azt a regényt annyira szeretem, hogy hármat ér, így hatalmas izgatottsággal vártam a Csontórákat. A regény koncepciójában ugyanaz, mint világhírt és filmvásznat megjárt kistestvére: kisebb történeteket köt össze valamivé, ami mérhetetlenül nagyobb az egyes szereplőknél. Nagyjából akkora, mint maga az emberiség. Ha az első oldaltól az utolsóig nézzük, akkor 1984-ben kezdődik és 2043-ban ér véget, de közben a történelem néhány már-már elfelejtett szeletére is kitér.
Mitchell ismét hibátlan szereplőket hoz: a tizenöt éves, dacos kamaszlány hangja éppen olyan hiteles és őszinte, mint az ötven körüli, kiégett íróé, a Cambridge-ben képzett öltönyös rohadék pénz- és hataloméhsége pont annyira kézzelfogható, mint az Angliából Irakba kívánkozó újságíró háborúfüggősége. Négyük sorsát egy láthatatlan háború pecsételi meg, amelybe egy nagyjából 2600 éves halhatatlan vezet be minket. Mind az öten E/1-ben szólalnak meg, és mindannyiukat elhittem, ami nem csak David Mitchell érdeme, hanem Pék Zoltáné is. Elképesztően szép, emberközeli történet mindahány. De az őket összekötő misztikus-fantasy szállal szemben már vannak fenntartásaim.
Sokat látott olvasó vagyok. Fel tudom dolgozni, hogy a lélek teljesítményét pszichowattban mérik és hogy neurobójákat hajigálnak kinetikusan. Némi fintorgással túl tudok lendülni azon, hogy a mágiának nincs kidolgozott szabályrendszere, hanem egyszerűen csak jó egy rakás dologra, más, véletlenül létfontosságú dolgokra meg nem. Azon már nehezebben teszem túl magamat, ha kulcsfontosságúnak tűnő fogalmakról sose derül ki, hogy mit takarnak, vagy ha szereplők nyom nélkül eltűnnek, vagy ha egy több száz éves entitás elfelejti, hogy milyen, adott helyzetben életmentő képességekkel rendelkezik. Persze benne van a pakliban, hogy én nem olvastam elég figyelmesen, szóval kérdem: spoiler A Jó és Rossz harcát se tudom hová tenni. Oké, a Ragadozók (miért nagy kezdőbetűs minden?) úgy döntenek, hogy ők gonoszok lesznek, eddig tiszta. De a Jó oldal képviselői nem maguktól választják ezt az utat, csak úgy történik velük. Véletlenszerűen verődtek össze, nincs épkézláb magyarázatuk semmire, ami történik velük, de valahogy mégis egytől egyig meggyőződéses ateisták. Érthetetlen a rendszer is, meg az is, hogy ebből mit kéne magammal vinnem. spoiler
Nem azt mondom, hogy nem ad rengeteget a könyv, mert de, így is átlagon felüli regényről van szó. Látszólag mellékszálon feledhetetlen, elgondolkodtató történeteket mesél háborúról, hatalomról, élet- és halálvágyról, traumákról, családról és a civilizáció törékenységéről, és közben mindvégig lendületes és szórakoztató, egy lenyűgözően művelt és érzékeny ember írása. De ezeknek az apró történeteknek nem sikerül olyan nagy, mindenkit és mindent összekötő ívvé összeállniuk, mint a Felhőatlaszban, hiába próbálják meg.

basa>!
David Mitchell: Csontórák

Stílusbravúr…..a nem mindennapi hétköznapok krónikája…ordítanék olyan szép..Mitchell az egyik legnagyobb kortárs angol zseni és Imámja magyar nyelven Pék Zoli..tökéletes elegye a léleknek,feketének-fehérnek,örömnek,bánatnak,szellemnek-testnek,fájdalomnak,.az életnek…annak idején sok embernek adtam kölcsön a Cloud Atlas-t mindenki szerette és Felhőatlaszt készítettünk..Fotóztuk a gomolygót…most jön az ember lelkének kartográfiája….olvassatok egy tökéletes igaz mesét….UI: Kedves Kiadó!Ne hagyd abba,várjuk a Slade House.t !

1 hozzászólás

Népszerű idézetek

giggs85 P>!

A valóság hallucináció, amit alkoholhiány okoz.

80. oldal

Kapcsolódó szócikkek: valóság
gesztenye63 P>!

(…) a pénz és a hatalom összetartozik, mint Micimackó és a méz (…)

110. oldal

gesztenye63 P>!

Ha nem bízhatsz az elmédben, mentálisan hajléktalan vagy.

559. oldal

1 hozzászólás
Chöpp>!

A férfi azért veszi el a nőt, hátha az nem változik meg. A nő azért veszi el a férfit, hátha az megváltozik. Mindkét fél csalódik.

300. oldal

gesztenye63 P>!

Az én nemzedékem a Föld Kincseinek Éttermében tömte magát degeszre, tudva, de letagadva, hogy aztán majd lelépünk, a számlát meg fizethetik az unokáink.

537. oldal

Kapcsolódó szócikkek: klímaváltozás
1 hozzászólás
Chöpp>!

Ha elég sokáig vársz, az összes nagyváros visszaalakul dzsungellé, tundrává vagy mocsárrá.

488. oldal

1 hozzászólás
Chöpp>!

Túl sok a könyv, túl kevés az idő, tudom

295. oldal

gesztenye63 P>!

Továbbélünk, amíg vannak emberek, akikben tovább lehet élni.

530. oldal

Chöpp>!

Az emberek jéghegyek, csak kis részüket látni, a nagyobbat nem.

33. oldal

2 hozzászólás

Említett könyvek


Hasonló könyvek címkék alapján

Colleen Hoover – Tarryn Fisher: Never never – Soha, de soha 2.
Neil Gaiman: Amerikai istenek
Joss Stirling: Summer
Erin Morgenstern: Éjszakai cirkusz
Stephen King: A Setét Torony – Varázsló és üveg
Victor LaValle: Bölcsőrablók
Ittzés Laura: Nyolc perc
Joanne Harris: A St. Oswald fiúiskola
China Miéville: Kraken