Muszáj ​annyit enni? 81% 20 csillagozás

cukorzsírsócukorzsírsócukorzsírsó Nincsenek brutális evési problémáim, soha nem is voltak. Jó, néha rám jön, hogy sokateszemelfogokhízni vagy hogy kövérvagyoklekénefogyni, de túlságosan szeretek enni, ahhoz, hogy a lefogyást a kaja megvonásával akarjam megvalósítani, viszont kontrollálatlanul zabálni sem szoktam. Csak néha, amikor pánikolok. Úgy tűnik, hogy ezzel a világ egy másik része (főleg Amerikában, what a wonder) nem így van: a leírás alapján tényleg komoly probléma az amerikai társadalomban az, hogy a fogyasztók nem tudnak ellenállni az élelmiszeripar csábításának.

Kessler részletesen elmagyarázza az általa kondicionált túlevésnek nevezett jelenség evolúciós és neurobiológiai hátterét, megfűszerezve egy csomó példával, hogyan hatnak ránk a (gyors)étteremláncok marketingstratégiái és ételei. Sajnos mindeközben beleesik az ismeretterjesztők „gyerekbetegségébe”: amerikaiaknak ír, tehát jó sokszor elismétli ugyanazt, hogy biztosan felfogja mindenki, hogy miről beszél. A cukor-zsír-só szókombináció olyan sokszor szerepelt különböző variációkban, hogy egy idő után minden egyes alkalommal úgy éreztem, hogy ha még egyszer meglátom, akkor szépen becsukom a könyvet, és visszaviszem a könyvtárba. Aztán persze nem tettem meg, de na. Azért ez szerintem felesleges. A könyv első kb. egyharmadában az író azt bizonygatja, hogy bizony, ha sokat eszel, elhízol; ha sok kalóriát viszel a szervezetedbe, elhízol; ha sok cukorzsírsó van az étrendedben, elhízol, illetve különböző példákat hoz a cukorzsírsós ételek ellenállhatatlanságára (amitől nem egyszer jól megéheztem, ne olvassátok éhesen ezt a könyvet). Szóval bullshitelés az egész. Vagyis nem bullshitelés, mert nem hülyeségeket mond, de ha ezeket (sok kaja=elhízás) tényleg száz oldalon keresztül kell bizonygatni az embereknek, akkor komolyabb problémák vannak, mint hittem.

Összességében azért érdekes és elgondolkoztató olvasmány volt, még ha sok újat nem is tanultam belőle. Külön plusz pont, amiért megoldási javaslatokkal is él a kondicionált túlevők számára.

A téma nagyon érdekes, a megvalósítás pedig nagyon szájbarágós. Őszintén, szerintem száz oldalba belefért volna anélkül, hogy különösebben sűrű szöveg kerekedett volna belőle.
A tanulságok a magam számára:
– Nem én vagyok az egyetlen, aki addig eszi a pattogatott kukoricát / édességet stb., amíg van belőle.
– Nem járok rossz nyomon azzal, hogy igyekszem inkább nem tartani ezekből itthon.
– Vannak, akiknek nálam sokkal rosszabb, akiknek konkrétan az evés körül forog minden ráérő gondolatuk.
– Mindez a neurobiológiára megy vissza, és a harc küzdelmes, de lehetséges.

A kérdésre a válasz az, hogy alapvetően nem. De a mai világ élelmiszeriparának, a fokozott stresszhelyzetnek és egyéb beható tényezőknek köszönhetően muszáj. Leszokni róla kb annyira nehéz, mint leszokni a dohányzásról, az alkoholról, vagy a drogról. Most nézel nagy szemekkel, pedig tényleg ilyen komoly a dolog. A leszokás nagyon nehéz, hatalmas erő kell hozzá. Ha kész vagy, akkor sem örökre szól. A késztetés a muszájra folyton ott lesz, de megtanulhatod kezelni.
Ez a könyv inkább Amerikára vonatkozik, de nagyon sok elem megtalálható nálunk is. Mi még talán annyira rossz szintre nem jutottunk, de ez a könyv segíthet abban, hogy ne is jussunk. Elmagyarázza testünk kémiai és pszichés okait arra, hogy miért érzünk folytonos késztetést arra, hogy együnk, és olyan dolgokat együnk, ami nem egészséges. Voltak pillanatok, amikor szinte a hányinger kerülgetett egy-egy, általam is kedvelt étel összetevőinek felsorolása közben. Legyen annyi elég, hogy azóta csak abban az ételben bízom, amit otthon, ellenőrzött alapanyagokból készítek el (kivételt képez ez alól egy-két tényleg nagyon ritkán fogyasztott, ugyanakkor nagyon kedvelt gyorséttermi kaja, vagy pizza :) de legalább tudom, mivel mérgezem magam.)
Kessler megközelítésével összeállt bennem a fenntartható és egészséges táplálkozás receptje. Ahogy ő is mondja, minden ember más, minden embernek saját receptje van, amit önmagában kell megtalálnia. Most már csak a csokiról kéne leállnom. :D

Érdekel és érint is a téma, amit Kessler feldolgoz a könyvében, igazából már régóta érett ez az olvasás. Rengeteg, korábban már bennem is felmerülő kérdésre választ kaptam és ennél is több összefüggésre, folyamatra, illetve tényre rávilágított a könyv, kicsit úgy érzem magamat, mintha felnyílt volna a szemem. Nagy titkok mondjuk nem derültek ki, sőt olvasva a fejezeteket igazából bólogat az ember, hogy logikusnak hangzanak a dolgok, így összegyűjtve és elejétől a végéig levezetve mégis hatásos volt és elgondolkodtató.
Tetszett, hogy rengeteg kutatást és kísérletet megemlített Kessler – off –, ezeket összegezte és formálta át többnyire röviddé és érthetővé.
Valahogy mégis lassan haladtam az olvasással. Ahhoz tudnám leginkább hasonlítani, mint amikor egy nagyon érdekes témáról egy olyan ember beszél, aki roppantul untató. Voltak részek, amikre nem is feltétlen emlékszem, mert csak átfutottam rajtuk a szememmel, nem tudtam rájuk koncentrálni.
Lényeg a lényeg, a címben feltett kérdésre a választ megkaptam, sőt tippekkel is ellátott a szerző, hogyan lehet ezt kontrollálni, mire érdemes/kell aktívan odafigyelni. Ezekkel és a rengeteg ismerettel együtt talán sikerül magam mögött hagyni a kondicionált hiperevést.

Az ingerekre adott reakció feletti kontrollról szól. Sok a szövegelés, tanács, kevés a gyakorlatban felhasználható példa. Inger-késztetés-jutalom-szokás csapdáját ecseteli. Ami a könyv javára szól, az az, hogy nincs mellébeszélés, mese, elmondja a tényeket, az igazságot (ami sokszor fájdalmas) és a kényszer vagy szokás evésből kivezető útra is rámutat, de azt szinte ugyan olyan nehéz megjárni, mint azoknak, akik a drogról szeretnének leszokni. Meg kell történni a változásnak a gondolkodásban, s akkor megváltozik a hozzáállásunk is az ennivalóhoz és más értéket tulajdonítunk majd neki, mint most.

Fontos téma, hiszen egyre nagyobbak az elhízás miatti társadalmi terhek, érdekes a megközelítés kiindulópontja is, de ez a könyv nagyon amerikai. Egyrészt maga a stílus és a műfaj (felületes és sulykol), másrészt a probléma, amiről szól. Folyamatosan azt éreztem, hogy az egész jelenség (hogy „kondicionált hiperevő”-ként túl sokat zabálunk zsíros, sóval és cukorral tömött ételeket, függővé válunk, és ezzel jutalmazzuk magunkat) Európában nem válhatna akkora problémává, mint az Egyesült Államokban. Persze, mi is egyre kövérebbek vagyunk, de nálunk azért érzésem szerint még mindig alacsonyabb az éttermi étkezések aránya, kevesebb készételt veszünk, többet főzünk otthon, kevesebb teljesen elmebeteg, sok száz kalóriás ételkreálmány kapható, és a gasztronómiai kultúra is mintha kifinomultabb lenne. Mármint ha evéssel jutalmazzuk magunkat, nem mindegy, hogy mondjuk két Big Mac szendviccsel, sült krumplival, fél liter kólával és egy fagyival vagy esetleg egy kis sajttal, almával, dióval és borral…
Erre amúgy a szerző is rájön, és egy kétoldalas kis részletben elismeri, hogy „a világ más tájain a kulturális minták csökkentik a kondicionált hiperevés kockázatát”.
Nem tetszett, hogy van az egésznek egy kis „csúnya, gonosz élelmiszeripar” felhangja, és az sem, hogy a 300 oldalas könyvben egyetlen szó nem esik arról, hogy ételt nem csak vásárolni lehet, hanem mondjuk otthon elkészíteni is…

Már nem tudom, hol láttam meg ezt a könyvet, de rögtön felkeltette az érdeklődésemet, és nagyon kíváncsi voltam, miért nem tudja sok ember, hol van az elég, ha evésről van szó. Magamtól addig jutottam, hogy azért, mert ma már lépten-nyomon ételbe botlunk, nagyon könnyű hozzájutni.

Ehhez képest a könyv először részletesen bemutatja, milyen kémiai folyamatok mennek végbe az agyban, amikor ételt látunk ill. eszünk, aztán azt, hogyan lehet befolyásolni ezeket a folyamatokat úgy, hogy az ember egyre többet akarjon enni. Egy rendkívül nyugtalanító fejezetben szó van arról, mennyi összetevőt lehet már mesterséges anyagokkal helyettesíteni, ettől kicsit hányingerem lett őszintén szólva. Aztán következik az élelmiszeripar és a bevett trükkjei, majd a megoldás, hogyan lehet leszokni a kondicionált túlevésről. Nem fogyókúrával, nem csodaszerrel, hanem önfegyelemmel. De azért nem azzal búcsúzik az író, hogy uralkodj magadon, oszt jó napot, hanem egy hosszú fejezetet szentel a különböző technikáknak, amelyek segítenek az önuralom fejlesztésében.

Nagyon érdekes volt, sok meglepő információval szolgált. Logikusan felépített, jól követhető könyv. Az nekem zavaró volt, hogy rengeteg benne az ismétlés, de ez talán amerikai sajátosság, abban a néhány (amerikai) önsegítő könyvben, amit olvastam, ugyanezt figyeltem meg. Emiatt néha kicsit unatkoztam olvasás közben, de aztán mindig hamar felpörögtek a dolgok, és jöttek az új témák.

El tudnék képzelni ebből a könyvből egy néhány részes dokumentumfilmet. Kicsit populárisabb lenne, mint amennyire tudományos, de annyira előttem vannak belőle jelenetek. Az öltönyös író (aki amúgy gyerekorvos) ellátogat mindenféle szakértőkhöz, akik az irodájukban beszélgetnek vele, aztán betér néhány (gyors)étterembe, ahol rendel ezt-azt, és levezeti, hogy minden fogás zsíron cukor, cukron zsír, zsíron zsír és cukor. Meg só. Tök jó lenne, biztosan megnézném.

spoiler

A könyv valóban érezhetően az amerikaiakról szól – kicsit megnyugtató, hogy mi magyarok még nem tartunk ott, ahol ők. De ha valakinek problémái vannak az étkezéssel, magára fog ismerni. A szerző nagy alapossággal gyűjtött össze minden használható információt nem csak az élelmiszerek manipuláló mivoltáról, de a túlevést okozó agyi működésekről is. Sok szakembert megkérdezett, igen sok tudományos kísérletet kielemzett azért, hogy segítsen kiszabadulni abból a rabságból, ami (nem csak) a túlsúlyos emberek életét keserítheti meg az étkezés területén. Akinek nem volt ezzel problémája, az gyengeséget, nemtörődömséget lát a felszaladt kilók mögött, de aki mindennap átéli azt a szűnni nem akaró harcot a tudat alatt is csábító falatok ellen, annak valós kiutat jelenthet, ha végre megérti, mi történik vele. És egy újabb fogyókúra, vagy csodabogyó helyett megtanul majd más módon élni…

Szerencsére nem tartozom az érintettek közé, de nagyon érdekes, ahogyan a szerző levezeti nekünk, hogy pontosan hogyan s miként alakul ki a függőség az ételek iránt. Az élelmiszeriparról szóló részek pedig nagyon tetszettek, olvastam volna róluk még.