Nürnberg 5 csillagozás

Az utolsó csata
David Irving: Nürnberg

Korábban ​még soha közzé nem tett naplókat és dokumentumokat felhasználva David Irving közvetlen közelről vizsgálja meg azt a pert, amely végleg lezárta második világháborút. Teuton sagák elmondják, hogy a Lech mezőn a mongolokkal vívott nagy csata után, ahol két különböző világ hadseregei csapták össze a kegyetlen, véres mészárlás keretében, az elesett hősök lelkei még három napig tovább harcoltak a felhők felett. Így volt ez Nürnbergben 1945-től 1946-ig, ahol a város arculata magán viselte a Németország és az ellenségei közötti 1945 májuásban véget érő halálos küzdelem borzalmas sebhelyeit, a kísérletek még további 16 hónapig folytatták a harcot. De itt a párhuzam véget ér. A hadseregek egyenlőtlenek voltak; az egyik fél fegyvertelen volt, és nem sok barát állt mellette. Harry S. Truman Robert H. Jaksont nevezte ki az USA főügyészének, azzal a feladattal, hogy emeljen vádat a tengely háborús főbűnösei ellen Nürnbergben. A feladata világosan meghatározottnak tűnt. Számos német és… (tovább)

>!
Gede Testvérek, Budapest, 2007
408 oldal · ISBN: 9789639298705 · Fordította: Major István

Enciklopédia 9

Szereplők népszerűség szerint

Adolf Eichmann · Heinrich Himmler · Rudolf Höss

Helyszínek népszerűség szerint

Auschwitz


Kedvencelte 3

Most olvassa 1

Várólistára tette 6

Kívánságlistára tette 12

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

G0211>!
David Irving: Nürnberg

David Irving: Nürnberg Az utolsó csata

A nürnbergi per fontos szimbóluma a XX. századnak. Pontosabban talán nem is a XX. századnak, hanem az egész emberiség történetének. Ez a szimbólum egy mondatba sűríthető: A történelmet mindig a győztesek írják. Kőkemény, de tengermély igazság ez.

Nürnberg esetében nagyon naivnak és befolyásolhatónak kell lenni ahhoz, hogy valaki azt gondolja; ott, az Igazságügyi Palotában, valóban az igazság és a jog győzedelmeskedett, nem pedig a legyőzött ellenség brutális eltiprása történt az őket legyőzők bosszúszomja által vezérelve. Ugyanis a szövetségeseknek a tengelyhatalmakkal szemben erkölcsi fölényük nem volt egy deka se, csak a diadalmaskodók pozíciójából származó erőfölény miatt vehették fel a fehér páncélos Grál lovag szerepét, és törhettek pálcát a háborús bűnösök felett. Ők, akik maguk is háborús bűnösök voltak.

Irving bravúros munkája e körül a kettős erkölcs körül forog. A szerző nagyon részletesen (bár a téma komolyságához és a könyv terjedelméhez mérten tömören) átkalauzol minket azokon a folyamatokon keresztül, melyekből egyértelműen kiderül; a nürnbergi per nem volt más, mint egy nem túl jól megkomponált színjáték („csupa rohadt komédia” H. Göring).

Már a hosszú felvezetőben megtudjuk, hogy a szövetséges országok vezetői már Jaltában eldöntötték, hogy a győztes háború után kiirtják a németek írmagját is, de legalábbis erőteljesen megnyirbálják a katonai, gazdasági és szellemi elitjüket, nehogy még egyszer „náculni” és „huncutkodni” merjenek. (Értsd: egy erős Németország nem érdeke sem a briteknek, sem az amerikaiaknak, sem a szovjeteknek.) Az egyik legextrémebb ötlet gyáros ebben a témában az ízig –vérig „demokrata” és „liberális” Franklin Delano Roosevelt volt (akinek persze súgott Henry Morgenthau Jr. is). Roosevelt több millió német deportálásától kezdve a sterilizációig semmilyen büntetéstől nem zárkózott el, mondhatni teljesen „nyitott gondolkodású” volt ebben a kérdésben. Mindhárom „nagy” egyetértett abban, hogy minél több nagy-és középvezetőt kell gyorsan likvidálni, lehetőleg a háború befejezése előtt. Ekkor lépett közbe Sztálin elvtárs, hogy mindenképpen egy per keretén belül kell őket kinyírni, semmiképpen sem fű alatt, ahogy Churchill kívánta volna. (Nyilván a harmincas évek „nagy terrorjából” mindenki tudta, hogy Sztálint nem a jogi kérdések zavarják.) Végül is egy kis huzavona után megszületett a döntés: legyen tárgyalás. A halálos ítéletek készen állnak, már csak egy bíróság és megfelelő törvényi felhatalmazás kell, utána lehet akasztani.

Erre a feladatra az amerikai Robert H. Jacksont, a középszerű vidéki jogászt választották, mint főügyészt. Jackson és kollégái gyorsan összerittyentettek pár törvényt (amúgy retrospektív), a meglévő háborús bűnök mellé kreáltak még párat (hamisítottak) és próbáltak úgy maszatolni, hogy lehetőleg az általuk képviselt országok véres hekatombái ne nagyon potyogjanak ki a szekrényből a tárgyalás során.

A vádlottak közül a legfőbb trófea Hermann Göring volt, aki a per alatt élő adásban csinált hülyét Jacksonból, és emiatt a rádiót hallgató németek újból megszerették a Reichsmarschallt, amiért az utolsó küzdelmet vállalja Németországért. Később Göring úgy döntött, nem adja meg az örömöt a bíráinak, hogy elintézhessék. Egy ciánkapszulával kiszállt a komédiából, megőrizve ezzel saját becsületét. (A nürnbergi börtönt őriztető szadista Burton C. Andrus ezredes gyakorlatilag egy életre kiborult, amiért hagyta „megszökni” a nagy vadat.)

Oldalakon keresztül sorolhatnám még az érdekességeket a könyvből, kezdve az ” amnéziájával” a kihallgatóit megmalmozó Hesstől a megalkuvó Speeren át az egyenes gerincű Jodl-ig. Sajnálom, hogy Irving nem írt többet a vádlottakról és a reakcióikról, nagyon szívesen olvastam volna kétszer ennyit is róluk. Persze nem kevésbé érdekes a szövetséges hatalmak között kibontakozó hidegháborús hangulat és események ecsetelése sem.

Összegezve: abszolút kedvenc lett ez a könyv ebben a témában. Ezután akár Gilbert, akár Andrus emlékiratait olvasom majd, biztos mosolyogni fogok az „apró ferdítéseken”.

2 hozzászólás
mohapapa I>!
David Irving: Nürnberg

David Irving: Nürnberg Az utolsó csata

Ismét egy könyv, amiről eléggé nehézkes mindenféle- így Moly-korrekten is írni az alapelvek miatt. Ismét próba-szerencse…

A Bibliából egyik kedvenc könyvem A prédikátor könyve. A könyvnek két fő üzenete van: 1.) Mindennek rendelt ideje van. 2.) Minden hiábavalóság. A bónusz üzenet, Isten kézben tartja a dolgokat, no para!

Amikor a történelemmel foglalkozó könyveket olvasok, mindig ez a bibliai könyv jut eszembe. Mindjárt mondom, miért.

Általános iskolás koromban egyszerű volt a történelmi képlet. Nagyjából minden történelmi kérdésről. Volt az egész öt-hatezer éves katyvasz, amíg a proletariátus elnyomott volt, de aztán a kezébe ragadta a dolgokat a finisben, onnantól kommunista-politikus Barbie és szocialista-közgaszdász Ken világában élünk. A történelem leglényege persze a második világháborúban kulminálódott, ahol is a hős kommunista Szása szarrá győzte a gonosz fasiszta/náci (a kettő között semmi különbség nem volt; igaz ma sem sokan tesznek különbséget) Hansot. A négy páncélos Janekje a kutyával, Kloss kapitány, Stirlitz, Láng Vince, aki egy óramúlva jött, de soha sem érkezett meg, stb., stb., mind-mind a jó oldalon álltak. Értsd: kommunistaként küzdöttek a piszkos-szemét fasiszta-nácik ellen, a rohadt agresszív, szadista, becstelen, hazug, mindenamirossz gazemberek ellen.

A vicc az, hogy ez a mai napig így maradt valahol. Szásáról kderült, hogy van vaj a feje tetején, mert azért a kommunizmus ötvenmillió áldozata így-úgy bekerült a köztudatba, azért Katyin. meg a Gulág, meg a kétmillió éhenhalasztott urkrán, meg vörös khmerek, meg Mao, meg Rákosi és a többiek, azért semmiben,de semmiben nem maradtak el a fasisztáktól. Sőt! Érdekes, hogy a köztudatban ezzel együtt még mindig féjdalmasabb, ha egy Gestapo-s vasalt csizma tapos a heréinken, mintha egy NKVD/KGB-s tenné. S a Szabadság téren még mindig ott állhat a gigantikus falloszon a vörös csillag. S mindennek vastagon van köze Nürnberghez.

Nürnbergben ítéletek halálra az elfogott főfasszták krémjét, mintegy példát statuálva a világnak, hogy mekkora bűn német fasisztaként háborúzni, népet írtani. Ott és közvetlenül előtte meghozott törvények alapján ítélték halálra ezeket az embereket. Akikért nem volt kár, vesszen a gazgonosz selejtje, legalábbis, ahogyan eddig tanultuk. (Ahogyan ki fene sajnálta a Kárpátok Géniuszát és sokdoktori diplomás csodafeleségét, Elenát? Miközben meg mégis, annyira jognélküli, mindenre jogszerűségre fittyet hányó „tárgyalásuk” volt. Ami nem a bűneiket menti, mert azt nem, csak éppen talákozott a hasonló a hasonlóval, és az eljárás a forraddalom arcul köpése volt. Tisztára, mint Nürnberg!)

Az érdekes, megdöbbentő tényeket, információkat oldalaon keresztül lehetne sorolni. Komolyan, a képmutatástól, mármint a nyugatétól, meg az oroszokétól rendesen forgott a gyomrom. Az Irving által jól dokumentált történések több nagyon komoly kérdést is felvetnek. Megpróbálom összefoglalni a legfontosabbakat. Amik egyfajta keresztmetszetet is adnak Nürnbergnek. Véleményem szerint két kérdésben összegezhető a konklúzió.

1.
Van-e joga bármilyen államnak, szövetségnek utólag meghozott törvények alapján viszamenőlegesen, egy minden ízében koncepciós perben példát statuálni a világnak (értsd: bosszút álllni)?
Úgy, hogy az elítélteknek, oppárdon, Virág elvtárs mély nyomokat hagyott bennem, mit nem mondok, a vádlottaknak, na és a védelemnek gyakorlatilag semmiféle érdemleges lehetőséget nem hagytak a kezében?
Ne felejtsük: a vád, a Törvényszék döntő többségében a művelt, humanista, demokratikus nyugat képvilőiből állt. S persze ott volt Szása is, akiről már akkor tudta mndenki, hogy az előbbi elvekhez semmi köze nincsen, igaz, ő nem is deklarált ilyesmit.
A számomra röhögőgörcs szintű egyik vád az agresszív háború vádja volt. Gondolkodtam, milyen a nem agresszív háború: bélyeget cserélünk, vagy pucér nős naptárokat és akinek több van, annak a vesztes átadja a területét, iparát, nemzeti, természeti kincseit?
S Európa gyakorlatilag ebből a talajból nőtt demokratikusra. A demokratikusság gúnyálarcára. Lássuk be, olyan is lett! :-(

2.
Az ítélkezés erkölcsi alapja.
Mármint, hogy volt-e joga ítélkezni a szövetségeseknek és a Szovjetúniónak Nürnbergben? Az utóbbinak semmi esetre sem, ezt már akkor is tudta mindenki. De már akkor nyilvánvaló volt néhány adat. A per a fossá bombázott Nürnbergben zajlott. Ahonnan nincsen olyan nagyon messze Drezda a sokszázezres polgári áldozatával. A város bombázása bő és sűrű nyállal köpte a Genfi Egyezményt (amit, mint a könyvből kiderül,még Hitler is kesztyűs kézzel kezelt; ha a környezete javaslatára is). Aztán ugye, Nagaszaki/Hiroshima… komment nélkül. Nem annyira köztudott, de a franciák a háború után olyan körülmények között éheztettek halálra mintegy egy-másfél millió német hadifoglyot, hogy a német táborok ezekhez képest ipari tanulók voltak.
S csak csendben, utalás szinten, felsorolás nélkül: az USA XX-XXI. századi története vajon miről szól? Milyen ország az, amelyik a saját polgárait öli, hogy háborúzhasson, vaskos, gyomorforgató hazugságokra alapozva (WTC, Irak)?
Irving szerint Nürnbergben tűzzel-vassal akadályozták olyan dokumentumoknak, információknak a nyilvánosságra kerülését, ami a szövetségesekre vetett volna rossz fényt, illetve csökentette volna Németország felelősségét. Így például mélyen elhallgattatott, hogy ha a németek nem rohanják le Norvégiát, akkor az Angolok tették volna meg. Szerencséjükre néhány nappal lemaradtak… Ahogyan például az sem kerülhetett felszínre, hogy a Barbarossa-terv is csupán leelőzte a szovjet terveket. Időben sok különbség ott sem volt, ha a németek nem indultak volna el, az oroszok teszik meg. Ezt orosz történészek a kilencvenes években hozták nyílvánosságra.
Egyébként a védelem számára a pert megelőzően kialkudott Londoni Egyezménybe, ami a per elvi alapját képezte, többek között belefoglalták, hogy a) senki nem hivatkozhat arra, hogy parancsra tette, amit tett, b) a vádlottak nem hozhatják fel a védelmükre olyan erkölcsi relativitizmust magában hordozó tényeket, amelyeket a szövetségesek követtek el. Érthető, ugye? A fajírtás, a polgári lakosság gyilkolása csak a németek szempontjába csúnya dolog. Mondjuk ehhez is tartja magát a világ, ehhez elég megfigyelni a világ két éldemokráciáját, az USÁ-t és Izráelt.

Irving könyve meglepő módon szinte kerüli a holokauszt kérdését. Felületesen, felette elsuhanva kerül csak néha szóba. Talán mert az legalább egy ekkora könyv lenne. Talán mert nem akart pereket a nyakába.
Mert lássuk be, a második világháborúból nem csupán a fegyvergyárosok profitáltak, nem csupán Kurt Vonnegut lett gazdag Drezda végett, hanem a zsidóság sem járt rosszul anyagilag a végtelen jóvátételekből, lelkiismeret-furdalásból fakadó állami támogatások és egyebek miatt. A fasiszta és az antiszemita szavak a mai közbeszéd legfélelmetesebb jelzői, mindenki úgy kerüli a velük való megbélyegzést, mint a tüzet.

Irving könyvében sok csúnya bácsiról kiderül, hogy magas IQ-val rendelkező, logikus emberek voltak. Rudolf Hess gyakorlatilag hülyére vette az egész hacacárét (életfogytiglanra büntették, pedig ő volt az egyetlen főnáci, aki megszökött Németországből és a békét akarta kiharcolni; 93 évesen, 1987-ben felakasztva találták a magáncellájában.) Göring intelligenciája pedig porig alázta a főügyész Jacksont. De kivégezték Dönitz admirálist is, nagyjából senki sem értette, miért?

Persze az úgy volt, hogy még a Törvényszék elé kerülő főgonoszok összeállítása is rettentő prblémásnak tűnt. Amkor a per elkezdődött, még nem tudták biztosan, ki mindenki lesz vádlott… Horthyt végül nem ültettk a vádlottak padjára. Sajnos, nem derül ki, miért nem? Tanulságos lenne pedig.

Eh, olyan ez a világ, amilyen, nem is lesz ez más immár. Nem hiszek benne. Képmutatás, hazugság, csillvil-felszín, a mélyben mocsok, erkölcstelenség, érdekek… „Minden hiábavalóság!”
De mert mindennek valamiféle transzcendens rendelt ideje van, nagyon remélem, hiszem, hogy ennek a világnak is!

Nagyon belelendültem, pedig menni kellene korcsolyázni egyet szerelmetesfeleségtársammal az óbudai Fő térre. Meg Palika is főzött ma valami fincsit a Kis Dréherben…
(Nokellis paprikás kolompér volt, kicsit csípősen, vastag szafttal. Nyamm!)

1 hozzászólás
Hanging_Moss_9102>!
David Irving: Nürnberg

David Irving: Nürnberg Az utolsó csata

Egy valamit nem értek: miért nem számít David Irving „szalonképes” történésznek? Most már 3 könyvét is elolvastam, egyikben sem éreztem azt, amiket állítanak róla. Irving egy kiváló krónikás, ezt nem csak én állítom, hanem tekintélyes lapok is.
A Nürnberg hozta a szokásos irvingi színvonalat, rengeteg forrás, jegyzet, tanúk, idézetek stb. Nürnberg a 20. század egyik legfontosabb jelképe.

Ez a téma nem lesz a kedvenceim között, kissé nyomasztó volt erről olvasni.
Némelyik „szép akasztott” valóban megérdemelte a sorsát (Julius Streicher-nek a börtönben is az volt a legnagyobb problémája, vajon hány zsidó bíró ítélkezik felette, mindezt a külsejük alapján, természetesen egyik sem volt az, akiket megfigyelt, vagy amikor Purimot és bolsevik revansot emlegetett akasztása előtt…kicsit megszállott volt).
Hermann Göring hozta azt az arcát, ami miatt Pour Le Merité-vel tüntették ki az első világháborúban, és Reichsmarschallként halt meg. Nem semmi fickó volt, nem semmi személyiség. Így jellemezték: arrogáns, uralkodó, kivételesen intelligens, kihívó és „ki ha én nem”.
Akikkel együtt tudtam érezni: Alfred Jodl és WIlhelm Keitel. Jodl hangsúlyozottan szimpatikus ember lehetett és tűnt nekem, levelei, hozzászólásai, amiket idézett Irving, egy rendes fickó normális gondolatai voltak. Nem érdemelte meg az akasztást. Ahogy az 50-es években a németek is posztumusz felmentették. Keitel pedig csak kivégzőosztagra vágyott, akárcsak Jodl. Megkaphatták volna… Amúgy szomorú volt olvasni, ahogy a két katona folyton „szeretett Németországukat”, vagy egykori elesett bajtársaikat emlegette soraikban, hogy követik bajtársaikat…"Ich hatt' einen Kameraden…".

Érdekes, hogy a franciák voltak a „legtoleránsabbak” a németekkel szemben. Ha rajtuk múlt volna, szerintem nem is lett volna Nürnberg. Bár a franciák már korábban kilehelték harcos szellemüket, 1940 csak egy végső pont volt. A franciák egyszerűen rájöttek, hogy a németek erősebbek náluk és érdekeik azonosak.
Az oroszok-szerintem érthetően- messze a legvérszomjasabbak voltak, ők akasztottak volna mindenkit. A Barbarossa után érthető a felháborodás, de nem feltétlen jogos minden esetben.
Az amik kemények voltak, 1946-ban még megvolt a varázsa az amerikanizmusnak.

Szűcs_László_Norbert P>!
David Irving: Nürnberg

David Irving: Nürnberg Az utolsó csata

A győztesek írják a történelmet. Ezt a könyvet elolvasva efelől már végképp nincsenek kétségeim.A per ódivatú eljárás volt, ahol a győztesek kardélre hányták a veszteseket, olyan bűnökért amelyeket ők is elkövettek.


Népszerű idézetek

Anton_Gorogyeckij P>!

„Sok érdekes dolgot mondott el nekünk” – jegyezte meg Biddle, hozzátéve minden további kommentár nélkül: „Vissza kellett vegyen 100000 hadifoglyot a francia börtönökből, mert a franciák ellopták a kabátjukat, ruháikat és élelmüket. Sokan közülük hordágyon fekvő betegek voltak.” Ami azt illeti, a franciák nem álltak egyedül az ilyen túlkapásokkal. Szándékosan félremagyarázva az Egyesített Főnökök 1067-es számú direktíváját, Eisenhower tisztjei közül sokan elkezdték azon foglyok szisztematikus kiéheztetését, akik a háború végén amerikai hadifogságba estek. (Eisenhower politikai tanácsadója, Robert Murphy jelentette látogatását egy ilyen táborban: "Megdöbbenve láttam, hogy a mi fogságunkban lévő foglyok majdnem olyan gyengék és soványak voltak, mint azok, akiket a náci fogolytáborokban megfigyeltem. A fiatalos parancsnok nyugodtan megmondta nekünk, hogy szándékosan éhezteti a foglyokat… Miután eljöttünk, az orvos-igazgató megkérdezte: 'Amerika németországi politikáját jelképezi ez a tábor?") Egymillió közülük meghalt rosszul tápláltság, a rendesnél alacsonyabb testhőmérséklet és betegségek következtében. A keleti területeken is a Morgenthau-tervhez hasonló valamit valósítottak meg, esztelen kegyetlenséggel bosszút keresve; néhány tábor tisztje ott, ami most Lengyelországgá vált, megkezdte a német internált hadifoglyok szisztematikus legyikolását." (Amelyről lásd: New York Times, 1994. november 1.; és a zsidó szerző, John Sack feltárásait a „Eye for an Eye” = „Szemet szemért” c. művében (New York, 1994.). Megvádolja Solomon Morel-t, a swietochlowice-i tábor parancsnokát. Nyolcvanezer német férfit, nőt, és gyermeket – állítja Sack – megkínoztak és meggyilkoltak az internáló táborokban, amelyeket bosszúvágyó tisztek irányítottak, mint Morel, aki most Tel-Aviv-ban él, és kivizsgálás alatt áll, amelyet dr. Stanislaw Kaniewski, a lengyel kormány katowicei főügyésze vezet.)

175. oldal (Gede Testvérek, 2007)

David Irving: Nürnberg Az utolsó csata

Anton_Gorogyeckij P>!

A megfélemlítési amerikai taktika, úgy tűnik, rutinszerű volt. Évekkel később a volt SS katonai ügyész, Konrad Morgen, akinek félelmet nem ismerő, rettenthetetlen nyomozása vezetett a háború alatt a buchenwaldi tábor parancsnokának letartóztatásához és kivégzéséhez, az amerikai Pulitzer-díjnyertes John Toland írónak hasonló beszámolót adott a nürnbergi kihallgatótisztek kezei között szerzett tapasztalatairól. „Az [auschwitzi] tábor tisztjei megkönnyítették a dolgokat saját maguknak” – jelentette Morgen, saját háborús nyomozásaira utalva az SS bűntettei után, Rudolf Höss auschwitzi parancsnoksága idején. „Amikor új foglyok érkeztek, és nem volt hely a részükre, az előző szállítmányt felsorakoztatta, falhoz állíttatta, és lelövette őket, így csinált helyet az új szállítmánynak.” A hatmilliós számról feltett kérdésre Morgen ezt mondta Tolandnak: „Nehéz elhinni ilyen számot.” (A legnagyobb erőfeszítések ellenére sem tudott a jeruzsálemi Yad Vasem Múzeum 3 millió névnél többet összeállítani a lehetséges holocaust-áldozatok közül. Ugyanazok a nevek szerepelnek ezen a listán többször.) Emlékeztetett arra, hogy „a zsidók segítettek meggyilkolni saját népüket”. De visszautasította, hogy eskü alatt hamis tanúvallomást tegyen arról; miszerint Ilse Koch, az SS által felakasztott táborparancsnok özvegye emberi bőrből készített lámpaernyőket. Ez legenda – mondta –; teljesen valótlan. „Az amerikaiak majdnem megöltek” – emlékezett Morgen. "Három alkalommal fenyegettek meg, hogy átadnak az oroszoknak, a franciáknak, vagy a lengyeleknek.

178. oldal (Gede Testvérek, 2007)

David Irving: Nürnberg Az utolsó csata

Kapcsolódó szócikkek: megfélemlítés
Anton_Gorogyeckij P>!

Lawrence megkérte Jacksont, nyilatkoztassa ki a per politikai célját. Jackson erre a kérdésre így válaszolt: „Be akarjuk bizonyítani Németországnak és a világnak, hogy a náci rezsim olyan gonosz és bűnös volt, mint amilyennek mi mindig is tartottuk.” Azonkívül „világossá akarjuk tenni a németeknek, miért kell az irántuk tanúsított politikánknak valóban nagyon keménynek lennie még hosszú évekre.”
A pernek ezt az indítóokát sohasem szabad elfelejtenünk, amikor szemléljük a nyomtatott feljegyzéseket. A nürnbergi archívumokat történelmi forrásként csak óvatosan lehet használni. A kiadott kötetek csak a vád dokumentumait tartalmazzák, de semmit sem a védelemből. A per folyamán dr. Hans Laternser, a tábornoki kar és az OKW (Oberkommando der Wehrmacht), a Wehrmacht Hadvezetőség védőügyvédje nem kevesebb, mint 3186 eskü alatt tett írásbeli nyilatkozatot tábornagyoktól, tábornokoktól és más kulcstanúktól nyújtott be a Törvényszéknek. Egyetlen egyet sem fognak leközölni a kék IMT-kötetekben.

197. oldal (Gede Testvérek, 2007)

David Irving: Nürnberg Az utolsó csata

Anton_Gorogyeckij P>!

A jogászok, akik megfogalmazták a londoni határozatot, már gondoskodtak arról, hogy a „felsőbb parancsokra” való hivatkozást, mint védekezést már előre kizárják. A határozat 7. paragrafusa lefektette; a vádlottak hivatalos beosztása, legyen akár államfő, akár a kormányhivatal felelős tisztviselője, nem lesz elfogadva sem igazolásként, sem a büntetés csökkentéseként. A 8. paragrafus értelmében azonkívül meg volt engedve, hogy abban az esetben, amikor a vádlott be tudja bizonyítani, miszerint kormánya vagy parancsnoka utasításai alapján járt el, ez nem lesz elfogadva az ártatlanság bizonyítására, de fel lehet használni a büntetés csökkentésére, ha a Törvényszék véleménye szerint ez megfelelő.
Ez a szabály ellentmondott a katonai törvénykönyveknek, amelyek a második világháború kitörésekor léteztek mind a német, mind az angol – amerikai oldalon. A német Katonai Büntető Törvénykönyv 47. paragrafusa így intézkedett: „Ha egy büntetőjogi törvényt megszegnek egy parancs végrehajtásakor, akkor egyedüli felelős a parancsot kiadó felettes, de a parancsnak engedelmeskedő is büntetésnek van kitéve, mint bűntárs. Először, ha túllépi a neki kiadott parancs határait, másodszor, ha tudta azt, hogy a neki kiadott parancs azt jelentette, mely szerint olyan tettet követ el, amely bűnnek vagy jogi vétségnek számít a polgári vagy katonai törvények értelmében.”
A szövetségesek kormányai már számoltak ezzel a problémával, egy különös, előrelátó tettükkel, 1944-ben. Felhívták az angol hatóságok figyelmét, hogy Katonai Kézikönyvük 443-as paragrafusa, amelynek alapján a Genfi Egyezménnyel összhangban kell lefolytatni minden ellenséges hadifogoly angliai perét, pontosan azt állította 1914 óta: „Fontos megjegyezni, hogy a fegyveres erők tagjai, akik megszegik az elismert hadviselési szabályokat, ha kormányuk vagy parancsnokaik elrendelnek ilyet, nem háborús bűnösök, és így nem büntethetők az ellenség által.” Az amerikai Szárazföldi Harcászati Szabályok 347-es paragrafusa hasonlóképpen volt lefektetve: „A fegyveres erők tagjai nem büntethetők ezekért a bűnökért, feltéve, hogy kormányuk vagy parancsnokaik engedélyével vagy parancsára követték el ezeket.”
Az 1943. októberi Moszkvai Nyilatkozat után a szövetségesek jogi szaktekintélyeinek figyelmét felhívták arra a tényre, amely szerint, ha lennének terveik a tengelyhatalmak háborús bűnöseinek bíróság elé állítására, akkor a „felső parancsok” elve „nagyon zavarónak” bizonyulhat. A paragrafust következésképpen titokban megváltoztatták az angol kézikönyvben 1944 áprilisában, és az amerikai kézikönyvben hét hónappal később azért, hogy kiüssék ezt a potenciális fegyvert az ellenség védőinek kezéből, a Szövetségesek győzelme után.

135. oldal (Gede Testvérek, 2007)

David Irving: Nürnberg Az utolsó csata

Anton_Gorogyeckij P>!

Amen észrevett valamit: Hess azt mondta az egyik lánynak, hogy később újra neki dolgozhat majd. Hess bólintott:
„Igen, igen. Megmondtam neki, hogy számíthat arra, hogy egy napon újra nekem dolgozhat majd.”
Amen megkérdezte, ezt hogy értette.
„Elmondták nekem” – felelte Hess – „hogy előzőleg magas beosztásom volt a nemzetiszocialista államban, és úgy tartom, hogy egy napon újra ez lesz a helyzet.”
A nyomozó szemei előtt elúszott a szoba.
„Úgy érti, hogy magas beosztása lesz majd a náci államban újra? Ugyanaz a beosztása? A tárgyalás utánra vannak ezek a tervei? Igaz?”
Tárgyilagos hangon Hess türelmesen megismételte, mely szerint „magas beosztást vár egy német nemzeti államban”. „Nem tudom, milyen gyakran kell megismételjem” – folytatta röviden –, „meggyőződésem, hogy a németek igazat mondanak.”
„Be tudok hozni ide egy csomó németet, akik nem fognak igazat mondani!” – dühöngött Amen ezredes.
„Igen, különösen a börtönből, ahol a bűnösöket általában tartják.”
„Mint például Göringet?” – érdeklődött Amen.
„Nyilván nem így értettem.”
„Nos, Göring bűnös?”
„Igen” – tette hozzá Hess –, „de tiszteletre méltó bűnös – háborús bűnös.”
Most Amen úgy gondolta, elkapta végre. „Honnan tudja, milyen fajta bűnös ő?”
„Mert ugyanaz a fajta 'bűnös', mint én” – vágott vissza Hess.

185. oldal (Gede Testvérek, 2007)

David Irving: Nürnberg Az utolsó csata

Anton_Gorogyeckij P>!

Azon a napon, amikor fellépett a tanúk padjára, április 16-án, Hösst újra titkosan kihallgatták, és ezúttal szembesítették Otto Moll-al, az auschwitzi tábor kertészével, aki arra specializálta magát, hogy a foglyokat egyetlen tarkólövéssel végezze ki: ő lett a managere az auschwitzi két tanyaház egyikének. A két tanyaházat „bunkereknek” nevezték, amelyekről Höss azt mondta, hogy gázkamrává alakították át (és amelyeket Höss április 30-án úgy helyezett el, miszerint ezek a 3-as és 4-es (krematórium) mögött voltak, kis távolságra a 3-astól és a 4-estől). Moll azt állította; harminc- vagy negyvenezer holttestet temetett el a tömegsírokban: Höss korrigálta a számot ezen a szembesítésen 106 000 vagy 107 000 holttestre. Április 30-i kihallgatása alkalmával Höss újra megváltoztatta a történetét, ezúttal azt állította; 105 000 vagy 106 000 embert nem a gödrökben égettek el, hanem elásták őket: Himmler vagy Eichmann instrukciói alapján, 1941-42 telén Höss parancsot adott Mollnak, exhumálja a holttesteket és égesse el őket. Höss azt állította, hogy ezeket az elégetéseket személyesen ellenőrizte a birodalmi SS egészségügyi alakulatainak főparancsnoka, dr. Ernst Robert Grawitz, aki a háború végén öngyilkosságot követett el a járványveszélyek miatt.
Valójában Eichmann-nak nem volt hatalma parancsokat adni Hössnek, mivel az SS különböző fegyvernemeiben szolgáltak. Azon kívül le kell szögezni; 100 000 holttest térfogatát könnyen lehet becsülni körülbelül 10 000 köbméterre, amelyhez szükséges, hogy a tömegsírok körülbelül 5000 négyzetméteres területet foglaljanak el. A szövetséges légi felvételeken nincsen nyoma sem ilyen elégetéseknek, sem maguknak a gödröknek. Talán biztonsági okokból a szövetségesek meg sem kísérelték bemutatni ezeket a rendkívül részletes légifelvételeket Auschwitzról ebben a perben, vagy a háborús bűnösök későbbi tárgyalásain.
Május 5-én a koncentrációs táborokat bemutató filmeket újra vetítették, ezúttal Höss, Wolff és Jüttner számára. Höss az út végére ért Nürnbergben: néhány nappal később, 1946. május 25-én, a repülőtéren az amerikaiak átadták őt a lengyel tiszteknek, akik vele repültek egy amerikai gépen Varsóba. Halálra ítélték Krakkóban, 1947. április 2-án, és két héttel később felakasztották bűnei helyszínén, az auschwitzi koncentrációs táborban.
Höss megkísérelt kicsempészni egy levelet a nürnbergi börtönből feleségéhez, amelyben bocsánatot kért tőle és családjától azért, hogy „beismerte” az auschwitzi atrocitásokat: azt állította, kegyetlen kínzásokkal vették rá, hogy hamis beismeréseket tegyen. A börtön hivatalos személyei által elkobozva és soha sem kézbesítve, a levél ma is az Egyesült Államokban, magánkézben van: a tulajdonos felajánlotta 1996-ban Ben Swearingennek, az ország egyik leghíresebb írásszakértőjének. Ő visszautasította, nem akart foglalkozni vele, mert fél, ez „politikai dinamit”.

280-281. oldal (Gede Testvérek, 2007)

David Irving: Nürnberg Az utolsó csata

Kapcsolódó szócikkek: 1946 · 1996 · Adolf Eichmann · Auschwitz · Rudolf Höss
Anton_Gorogyeckij P>!

Egy német bíróságon elképzelhetetlen – és törvénytelen – lenne az egyik oldal részéről visszatartani a dokumentumok egy részét, amely a másik oldal ügyét segítené. De itt, Nürnbergben, a dokumentumokat, amelyek segítenék a védelmet, rutinszerűen eltitkolták előlük, vagy még meg is semmisítették őket. (Teljesen téves Sir David Maxwell Fyfe emlékirataiban az az állítása, hogy "minden dokumentum a védelem rendelkezésére állt.") Dr. Alfred-Maurice de Zayas azon nézetének adott hangot, miszerint a hadvezetőség elleni ítélet számos ponton valószínűleg nagyon más lett volna, ha a német védőügyvédeknek megengedik, hogy hozzáférjenek a német hadvezetőség Nemzetközi Jogsértések Különleges Nyomozóirodájának (Wehrmachts – Untersuchungsstelle für Verletzungen des Völkerrechts) zsákmányolt nyilvántartásához, és megengedték volna, hogy kiválasszanak dokumentumokat azokból az aktákból, kartotékokból, amelyek enyhítenék a német hadvezetőség cselekedeteit. De ezek az akták „bizalmasak és titkosak” voltak, és egészen a hetvenes évekig nem hozták őket a nyilvánosság tudomására.

204. oldal (Gede Testvérek, 2007)

David Irving: Nürnberg Az utolsó csata

Anton_Gorogyeckij P>!

A szövetségesek nácik elleni vádbeszéde a rabszolgamunka használatáért még ennél is cinikusabb volt. Maga Roosevelt valóban beleegyezett Jaltában abba, hogy több százezer munkaképes németet deportáljanak a Szovjetunióba rabszolgamunkára. A beinduló tárgyalásra figyelve Jackson képes volt meggátolni a legrosszabb visszaéléseket, de a Szövetségesek Ellenőrző Tanácsának 1945. szeptember 2. proklamációja értelmében 200 000 német foglyot elszállítottak a Szovjetunióba. 1947 áprilisában úgy beszülték, hogy az oroszok még két és félmillió hadifoglyot tartottak fogságban, miközben nem volt lehetséges felbecsülni a civilek számát, akiket kényszermunkára deportáltak Németország orosz zónájából. Az amerikaiak sem voltak teljesen ártatlanok ebben a vádban: nemcsak ellátták a belga szénbányákat olasz foglyokkal, de 3 márkát követeltek minden közlegényért, 5 márkát minden altisztért, és 9 márkát minden tisztért. Néhány héttel később az amerikaiaknak le kellett állítaniuk a német foglyokkal történő hasonló rabszolga-kereskedelmet Franciaországgal, amíg jobban fel nem táplálták őket.

149. oldal (Gede Testvérek, 2007)

David Irving: Nürnberg Az utolsó csata

Kapcsolódó szócikkek: Franklin D. Roosevelt
Anton_Gorogyeckij P>!

Az OSS kétes hírű módszereinek maradványai még mindig láthatók a korábbi nürnbergi nyilvántartások közt, például a vádlottaknak a tárgyalás előtti kihallgatásaiknál nem voltak jelen ügyvédeik, és gyakran rávették őket trükkökkel vagy megfélemlítésekkel, hogy olyan vallomásokat tegyenek, amelyek gyanúba kevernek másokat, s ezekről most már tudjuk, hogy hamisak voltak. Az akták tele vannak furcsaságokkal, például névtelenül legépelt kivonatok dokumentumokból, az eredetiek helyett, és tanúk eskü alatt tett vallomásaival, mint például Höss, Auschwitz parancsnoka vallomása, amelyben „aláírásának tanúi” mind aláírták a dokumentumot, kivéve Hösst magát. Az amerikaiak ugyancsak benyújtották bűnjelként az 1553-PS aktát, amely az auschwitzi rovarirtó irodába történt jelentős havi ciklon (hidrogén-cianid golyócskák) szállításának számláit tartalmazza. Eltitkolták azonban a tényt, hogy ugyancsak az akta ugyanolyan ciklon-mennyiségről szóló számlákat tartalmaz az oranienburgi (Berlin melletti) táborba vitt szállítmányokról, amely táborról soha nem állították, miszerint lettek volna ott gázkamrák.

179. oldal (Gede Testvérek, 2007)

David Irving: Nürnberg Az utolsó csata

Anton_Gorogyeckij P>!

Engländer/Evans/Emery aztán figyelmeztette Milchet, ha továbbra is kiáll Göring és Speer mellett, a győztesek őt is a Törvényszék elé állítják háborús bűnökért. Milch tiltakozott, mondván, ő ártatlan. Engländer visszavágott: "Ez apróság. Ha akarjuk, bármelyik német ellen tudunk „háborús bűnös” vádat kreálni.

177. oldal (Gede Testvérek, 2007)

David Irving: Nürnberg Az utolsó csata


Hasonló könyvek címkék alapján

Lily Ebert – Dov Forman: Lily fogadalma
Philippe Sands: Patkányút
Len Deighton: Vadászrepülők
Gitta Sereny: A sötétség felé
John Keegan: A parancsnoklás álarca
John Keegan: Hat hadsereg Normandiában
Ian Kershaw: Hitler 1936–1945
Antony Beevor: Berlin, 1945 – Az összeomlás
Antony Beevor: Sztálingrád
Simon Sebag Montefiore: Sztálin