Hó ​hull a cédrusra 91% 79 csillagozás

Súlyos, mégis gyönyörű olvasmány. Az összbenyomás megragadása nehéz, mert olyan sok különböző, egymást átható rétegből épül fel.
Meghatározó és erős atmoszférát teremtő maga a helyszín, a tomboló hóvihar sújtotta, illatozó eperföldekkel borított sziget. Gyilkosság vádjával éppen bírósági tárgyalás folyik. Érezhető a második világháború utáni sokk, dermedtség, és a romboló hatás a harctérről hazatért férfiak lelkében. Láthatjuk egymástól nagyon eltérő hagyományokkal rendelkező nemzetiségek egymás mellett élését, az előítéleteket, megjelenik a japán kultúra, a Távol-Kelet világa. Nehezen megfejthetőek, kiszámíthatatlanok, olykor fájdalmasak a kapcsolatok a szereplők között.
És amikor már nem is számítanánk rá, teljesen váratlanul, egy lágyan csordogáló, lírai regény utolsó nyolcvan oldalán ott az igazi dráma, ami nagyot üt. Jár az öt csillag.

Ez a mű egy tipikusan angolszász, jól felépített és patikamérlegen kimért regény a jobbik fajtából. Van itt szerelem, fajgyűlölet, előítéletek, háború és még sok egyéb.
Meglepő, de a belőle készült film emlékeim szerint vetekszik vele. Jó volt olvasni.

Mohó könyvmolykoromban jó érzékem volt a ritkaságok – úgy értem, a jónak tűnő ritkaságok – begyűjtéséhez, na meg az általános harácsoláshoz. És néha, ahogy most is, képzeletemben megveregetem az akkori énem vállát – ne csak mindig szidást kapjon szegény a felhalmozott kötetek miatt –, ugyanis prímán választottam. Igazán prímán.
[A jegyzeteim elhagyásához is kitűnő érzékem van, úgyhogy fejből fog menni az egész.]
David Guterson nálunk elfeledett regénye igazi csendes gyönyörűség, az a fajta, amihez elmélyült figyelem és nyugalom illik, nem a metrókocsi zakatolása és a körülöttünk lévő emberek mormogása, azt is mondhatnám, introvertált könyv. Gyönyörű, érzékletes leírásokat olvashatunk San Piedro szigetéről; halljuk a tenger zúgását, érezzük a messzire nyúló eperföldek édes illatát, a szél csípős hidegét, és magunk is bekuckózunk a szereplőkkel együtt a téli vihar elől.
Ezek a finom, érzékeny leírások a szereplőkre is érvények, Guterson biztos kézzel, határozott kontúrokkal vázolja fel a karaktereket, élő emberekké varázsolja őket, akiknek minden apró rezzenését megismerjük – meg lehet őket kedvelni, mint a védőügyvéd Nels Gudmundssont, vagy egy életre megutálni, mint Carl Heine végtelenül kapzsi anyját, azt a gonosz vén szatyrot.

San Piedrón mindenki ismer mindenkit. Kis közösségekben nem tanácsos összetűzésbe keveredni valakivel, azonban a régi sérelmek és a japán származásúak iránt érzett, a háború előtt és után is fennálló idegengyűlölet láthatatlan kötélként feszül a lakosok között. Kemény, makacs emberek, akiknek a lelkét kérgesre koptatták a viszontagságok, a háborús traumák és a természettel való küzdelem. Ez a lassú tűzön táplált, olthatatlan harag lobban fel bennük, amikor holtan találják az egyik helyi halászt, és a seriff villámgyorsan, néhány előítélet és pár tárgy alapján letartóztatja Kabuo Mijamotót.

A regény története a jelenben játszódó bírósági tárgyalásból és a háborús időszakot magába foglaló múlt szálából áll, megtűzdelve apró, néha jelentéktelennek tűnő részletekkel, ezek azonban tovább árnyalják a szemünk előtt kibomló történetet, és amik annyira szerethetővé tették nekem ezt a könyvet. Habár izgultam, mi lesz a tárgyalás kimenetele – még előre is lapoztam, gyengeség, ó, egek –, akármeddig elolvasgattam volna, ki csúszott el a hóban és mikor fogy el az utolsó kanna benzin Petersen vegyesboltjában, meg az efféle leírásokat:
„San Piedróra rátelepedett a rosszkedv, valami görcsös előérzet kíséretében. Ki tudhatja, mi történhet, most, hogy a decemberi hóviharok elkezdődtek? A szigetlakók házait hamarosan belepheti a hó, csak a parti kunyhók meredek teteje és a nagyobb házak emeletei állnak majd ki belőle. A villamoshálózat tönkremehet, ha erősebben fúj a szél, és itt maradnak sötétségben. Lehet, hogy nem tudják majd lehúzni a vécét, a kútszivattyúk talán nem szippantanak föl vizet, a kályhák és a lámpák mellé kell majd húzódniuk. Másrészt a hóvihar hozhat soron kívüli boldog téli szünidőt. Az iskolák becsuknak, az utakat lezárják, senki sem megy dolgozni. A családok későn, de hatalmasan reggeliznek, azután fölhúzzák a téli ancúgot, és abban a tudatban mennek ki a szabadba, hogy meleg, barátságos házba jöhetnek vissza. A kéményekből füst gomolyog; alkonyatkor kigyulladnak a fények. Dülöngélő hóemberek állnak őrt az udvarokban. Amíg van elég ennivaló, nincs miért aggódni.”
Nem szeretnék tovább tobzódni a dicsőítő jelzőkben, a Hó hull a cédrusra az a típusú olvasmány, ami „személyesen” mutatja meg magát, nem egy közvetítő szavain keresztül. Aki pörgős, izgi krimire vágyik, csúcsra járatott érzelmekkel és kiélezett helyzetekkel, ne ebbe kezdjen bele, ez a könyv a magába forduló, elmerengő líraiságával nyűgözi le az erre fogékony olvasókat.

Ui.: Meglett a jegyzet, de nem lettem sokkal okosabb a pár felfirkantott oldalszámtól.

Sok jó könyvet olvastam idén, de talán ez volt a legkülönlegesebb.
Különleges volt a helyszín, az USA nyugati partvidékén elhelyezkedő sziget, ahol az epertermesztés találkozik a lazachalászattal, és ahol az alsóbb rendű állampolgárok nem a feketék vagy az indiánok, hanem az 1800-as évek második felétől idevándorolt japánok.
A japánokkal, az idegennel szembeni, már eleve meglévő előítéletet a Pearl Habour elleni japán támadás felerősíti. Az ötvenes években pedig ebben a zárt szigeti közösségben már nem csak előítéletek van, hanem súlyos és fájdalmas háborús tapasztalások is.
Izgalmas, részletgazdag (de nem szószátyár), kis lépésekben kibontakozó, krimibe bújtatott korrajz- és társadalomrajz San Piedro szigetről (kitalált helyszín, az író Bainbridge szigetéről mintázta), az 1930-as évektől az 1950-es évek közepéig.
Ajánlom azoknak, akiket hozzám hasonlóan, felvillanyoznak a szigetek, a szigeti, behatárolt létezés, illetve érdekel a II. világháború egy nem szokványos szemszögből, valamint az amerikai álom megvalósulása az USA nagyvárosokon túli, távoli szegleteiben.

Nagyon, nagyon tetszett! Nagyon köszönöm kedves figyeltjeimnek, hogy rábeszéltetek. Kár lett volna kihagyni. Nagyon érdekes volt és magával ragadó. Lassan kibontakozó de mélyreható leírások…. Az a fajta könyv amire mindig emlékezni fogok.

A vitathatatlan ereje az atmoszférájában rejlik: az elmúlt hetekben Guterson leírásainak jóvoltából szinte második otthonommá vált a San Piedro szigeti kicsiny halászfalu, ahol lazac- és gyümölcsillattól terhes levegőt sodor a szél az eperföldek fölött; ahol az amerikaiak, és az évtizedekkel korábban betelepült japánok kölcsönös egymásrautaltságban és látszólagos békességben művelik a földjeiket, és ahol a mintegy tíz évvel ezelőtti, Pearl Harbor-i ütközet egyre halványuló emlékét; az elfojtott sérelmeket és a majd' minden emberben meglévő idegengyűlöletet egy amerikai halász zavarba ejtő halála éleszti fel.
Gyilkosság gyanújával letartóztatják Kabuó Mijamotót, az elhunyt gyermekkori barátját, akinek szülei bizonyos földügyletek miatt régóta haragban álltak az áldozat szüleivel, a viszály pedig a fiatalabb generáció életébe is begyűrűzött. Mivel az áldozat amerikai, a feltételezett tettes pedig japán, a történet gerincét képező nyomozás, majd tárgyalás során nem csupán az érintettek családtagjai, barátai válnak egymás ellenségeivé, hanem a két nemzet tagjai között is kiéleződik a viszály.
A bírósági tárgyalás mintegy három napot ölel fel. Ebben a három napban szakadatlanul hull a hó, a vihar fákat csavar ki tövestül a földből, rövid időre az áramellátás is megszakad, az Amity Harbor-i szállodában pedig nincsen fűtés – csak, hogy az ott elszállásolt, tizenkét főből álló esküdtszék dolga se legyen olyan könnyű…

Mindeközben a „gyanútlan” olvasót térben és időben is biztos kézzel vezeti a szerző. Megismerjük az ügyhöz szervesen kapcsolódó szereplők múltját, és hamarosan az is egyértelművé válik, hogy a szomorú keretet adó történelmi események nem csupán nemzeti, de egyéni szinten is éreztetik tragikus hatásukat, és az eltelt röpke évtized kevés volt ahhoz, hogy elhalványítsa egy régi, viszonzatlan szerelem, vagy épp egy anyagi haszonszerzés miatti átverés emlékét.

Ha a jellegzetes hangulaton kívül csupán egyetlen dolgot nevezhetnék meg a regény fő erősségeként, az valószínűleg az üzenete lenne. Mégpedig, hogy régóta dédelgetett, komoly sérelmeket megbocsátani emberpróbáló, és többnyire jutalom sem jár érte, mégis meg kell tenni, ha az igazság megkívánja – meg kell tenni az igazságért, és meg kell tenni azért, hogy tiszta lappal lehessen indulni…

Ajánlom a regényt, ha gyengéd a szépirodalmi stílus, és nyitott vagy a lassan hömpölygő, aprólékosan kidolgozott történetekre. :)

Egy gyilkossági tárgyalás története a regény, és, bár a végére megnyugtatóan lezárul a történet, kiderül az igazság, nem ez a lényeg. Sőt, szerintem ez a könyv gyenge pontja. Vontatott, unalmas.
A tárgyaláson tett tanúvallomásokból, a szereplők visszaemlékezéseiből viszont nagyon pontos képet kapunk a sziget epertermesztésből vagy halászatból élő lakóiról, teljesen hétköznapi vágyaikról és motivációikról. És arról is, hogyan kavarja fel egy addig békésen együtt élő közösség életét a háború, hogyan lesznek Pearl Harbor után hirtelen gyanúsak a már évtizedek óta Amerikában élő japán származású szomszédok. Egy írás a történtekről: http://terebess.hu/keletkultinfo/japanok.html

A fajgyűlölet valószínűleg egy idős az emberiséggel. Ez az emberi csökevény nemhogy csökkent volna a történelem folyamán, inkább erősödött. Hát, magunkra vessünk. Egy rendkívüli könyv, mindenkinek ajánlom.

Kár, hogy vége. Teljesen mindegy, mi a vége, az egészre kell gondolni, a kedves és nagyszerű emberekre, az eperföldekre, a behavazott, fagyott, fagyos kikötőre, amerikaiak és japánok, nők, férfiak….. ki ilyen stílusban tud írni, figyelmet ébren tartani, elnézhető az aprólékosság, az alaposság. Nem a gyors párbeszédek, pergő események könyve, de pont ettől szép és súlyos, maradandó.

Lassú könyv ez, amolyan ízlelgetős. Apránként adagolja a történéseket, a jelenbelieket és a múltat egyaránt. Sok-sok szereplője is van.
Valahogy első pillanattól kezdve úgy voltam vele, hogy a vádlott szerintem ártatlan. Nem tudtam semmit a történésekről, de valahogy azt gondoltam, hogy a japán származása miatt ültették le oda. Találtak egy „tökéletes” bűnbakot és meg van oldva az ügy.
Időnként voltak benne meglepő részek, például a kitelepítés vagy az újságíró visszaemlékezései a háborúból és aztán a megoldás is az volt. spoiler
Emberi sorsokról olvashatunk csodaszép nyelven. A filmet nem akarom látni, mert nekem ez így volt jó.