A ​világ végére 27 csillagozás

David Grossman: A világ végére David Grossman: A világ végére

A ​világhírű izraeli író regénye lebilincselő meditáció a háborúról, a barátságról, a szerelemről és a családról. Ora asszony, amikor épp Ofer fia leszerelését ünnepelhetné, rádöbben, hogy élete összeomlott – Ofer ugyanis önként visszamegy a frontra, hogy részt vegyen egy nagyszabású katonai hadműveletben. A nemrég elvált Ora képtelen otthon ülni és várni, mikor kopogtatnak be hozzá a katonai hírvivők a tragikus hírrel, ezért elhatározza, hogy elindul a galileai hegyekbe. Útitársnak rég elidegenedett barátját és volt szerelmét viszi magával, a remete Avramot, aki sohasem heverte ki a Jom Kippur-i háborúban hadifogolyként elszenvedett brutalitásokat. Ora neki meséli el tönkrement házassága történetét és az anyai szerep nehézségeit. Ahogy nőttön nő benne a feszültség, egyre rögeszmésebben csak Oferről beszél, mintha ezzel megóvná a fiú életét, nemcsak a maga, hanem Avram számára is, aki Ofer igazi szülőapja, bár apa és fia sosem találkozott. Miközben Ora és Avram a közös emlékek… (tovább)

Eredeti cím: אישה בורחת מבשורה

Eredeti megjelenés éve: 2008

>!
Scolar, Budapest, 2019
608 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789632449906 · Fordította: Nemes Anna
>!
Scolar, Budapest, 2014
624 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789632445106 · Fordította: Nemes Anna
>!
Scolar, Budapest, 2013
608 oldal · ISBN: 9789632443829 · Fordította: Nemes Anna

1 további kiadás


Enciklopédia 2


Kedvencelte 5

Most olvassa 14

Várólistára tette 98

Kívánságlistára tette 97

Kölcsönkérné 2


Kiemelt értékelések

Ezüst P>!
David Grossman: A világ végére

Ora, akinek frissen leszerelt fia önként visszatér a seregbe egy újabb akció erejéig, úgy határoz, harcba száll a sorssal. Meggyőződése, miszerint ha tétlenül várja gyermeke hazatértét, akkor a fiú mindenképp meghal (az ennek hírével érkezőknek pedig könnyű dolguk lesz a tragikus hírt közlő üzenet átadásával, ha őt otthon találják), arra sarkallja, hogy menekülésszerűen elhagyja a várost, és ezzel az apró lázadással port hintsen a fogaskerekek közé: ha nincs engedelmesen várakozó anya, akkor a fiú elestét sem lehet közölni, így pedig a szörnyűség talán meg sem fog történni…

Amikor először olvastam Grossman regényét (történt ez még a kötet első megjelenése környékén), finoman szólva is nyolc napon túl gyógyuló lelki sérüléseket szereztem, így aztán sokáig a polcról sem mertem levenni, nemhogy belelapozni vagy újból elolvasni. Pár hete azonban úgy éreztem, elérkezett az újraolvasás ideje. Az élmény ezúttal teljesen más volt, főként azért, mert ismerve a cselekményt, az újdonság befogadására fókuszálás helyét immáron átvehette a részletekre való koncentráció, a mindent megváltoztató félmondatok, a szövegbe finoman belesimuló apró utalások felfedezése, összességében pedig az elmeséltek még teljesebb megélése, megértése. Korábban a mű számomra leginkább arról szólt, milyen helyrehozhatatlan fizikai és mentális károkat képes okozni a háború, gyakran generációk életét téve ezzel tönkre. Most viszont már azt is húsomig hatolóan éreztem, mennyire szép történet ez az anyai szeretetről – talán az egyik legszebb, amit valaha olvastam. Ezen túl pedig őszinte tisztelgés a nők – a legjobb értelemben vett hétköznapiak – előtt. Grossman nagyon ismeri a lányokat, vagy talán az olyan lányokat, amilyen magam is vagyok, ki tudja, mindenesetre én minden rezdülését értettem és éreztem Orának, miközben újra elöntött a már évekkel korábban is megtapasztalt öröm, amiért Grossman, ellentétben más, általában azért derekasan igyekvő férfi szerzőkkel, nem pusztán próbál a nők szemével látni, hanem tud is, méghozzá remekül: erőlködés és mesterkéltség nélkül, lényeglátón, összekacsintva, tisztelettel és humorral. Nála a háború vonatkozásában a nő maga a józanságra intő, egyensúlyt fenntartó kétkedés, egy csodálatos ellenpólus, az a bizonyos, aki ha háborúról beszél, mindig bele fogja szőni mondataiba a „de” szócskát, aki a harctéren nem az életét, hanem az élete értelmét veszítheti el. Talán ezért sem kérdezik túl sűrűn a nőket, ha arról van szó, legyen-e háború, vagy sem. Valószínűleg sejtik, mit tennének a megkérdezettek. Lélekszakadva rohannának, és vinnék magukkal fiaikat, kedveseiket is. Oda, ahol az erőszak soha nem érheti utol őket. A világ végére.

Annak idején nem így éreztem, de második olvasásra nekem is kissé hosszadalmas, túlontúl részletes (ugyanakkor ennél a gondolatnál rögtön zavarba jövök, mert hát miként beszélhetne egy büszke és teljességgel elfogult anya a fiáról, ha nem pontosan így, minden mozdulatát, szavát, rezdülését hosszan és precízen lefestve és visszaadva?), néhol pedig most már az volt a benyomásom, Grossman túl gyorsan az orromra csap egy ajtót, ami mögé épp benéznék, hogy felfedezzek egy csak töredékeiben kimondott titkot. Összességében tehát valamivel kevésbé vagyok már elfogult, de amíg napok múltán is érzem azt a nyugtalanító bizsergést a mellkasom meg a gerincem környékén, miközben a szívem egyik fele a hősiesen menekülő Oránál, a másik az erődben rekedt Avramnál jár, addig nem tudom nem szeretni ezt a könyvet.

>!
Scolar, Budapest, 2013
608 oldal · ISBN: 9789632443829 · Fordította: Nemes Anna
3 hozzászólás
Juci P>!
David Grossman: A világ végére

Kislányom, jegyezd meg: egy szép borító miatt nem szabad kétszáz oldalasnál hosszabb könyvet hazahozni a könyvtárból.
Az első ötven oldal iszonyú jó, ott rögtön beleszerettem, hogy aztán a könyv többi része – minden erénye ellenére – folyamatos csalódást okozzon azzal, hogy nem éri el azt a szintet. Viszont muszáj legyen elolvasni, hátha megint olyan jó lesz…
De azért az erények és hibák elég vegyesen vannak itt. Az első és legnagyobb hibája ennek a könyvnek az, hogy túl hosszú. Szépen van megírva, érdekes, amiről szól, de Istenem, egyszerűen nem akar véget érni.
A másik, ami félig erény, félig hiba: a két jelző, ami eszembe jut róla, az, hogy költői és posztmodern, de tény, hogy néha átmegy költőieskedőbe és posztmodernkedőbe. Az előbbi esetben szájtátva olvastam, az utóbbiban vakaróztam. Nem tudom, mennyire a fordítás hibája (nem hiszem, hogy az), ami egyébként nekem összességében tetszett, bár az angol fordulatok sokszor átütöttek a szövegen.
Ami egyértelműen erény: ahogyan az izraeli létállapotot ábrázolja. Hogy mit jelent minden pillanatban a halál tudatával élni. Hogy milyen úgy felszállni a buszra, hogy közben – szinte már öntudatlanul – gyorsan szkenneled az utazóközönséget, melyiküknél lehet bomba. Hogy mennyire nehéz nem rasszistának lenni egy ilyen országban, zsidóknak és araboknak egyaránt. Hogy mit jelent izraeli családnak lenni: hogy a gyerekeidet nem magadnak szülöd, hanem bármelyik pillanatban elveheti tőled az ország, a háború. Nemcsak három évre, hanem végleg. De általánosságban is remek az, ahogy a családot mint létállapotot ábrázolja. Hogy milyen anyának lenni. Hogy milyen látni felnőni a gyerekeidet, büszkének lenni rájuk, aggódni értük, csalódni bennük, életben tartani őket. Bármi áron. Hogy milyen házastársnak lenni. Hogy milyen a családi tér, és hogy hol van az. Kiben van. Hogy milyen kötélhúzás néha: fluktuáló erők, hatalmi helyzetek, érzelmi polaritások, véd- és dacszövetségek.
És a vége csalódás. Nem azért olvasok végig egy hatszáz oldalas belső utat, hogy a legvégén ne jussak sehova. Még a négy csillagban sem vagyok biztos, majdnem csak három és fél.

12 hozzászólás
jethro>!
David Grossman: A világ végére

Eléggé megoszlanak a vélemények erről a könyvről.
Pedig jó.
Nagyon.
Olvassátok.

giggs85 P>!
David Grossman: A világ végére

Bajban vagyok ezzel a könyvvel.
Az első 150 oldal alapján még egyértelműen 5 csillag és kedvenc lett volna. A stílusa nekem kicsit Franzenére emlékeztetett. Hozott néhány teljesen köznapi szereplőt, köznapi problémákkal. A zsidó asszony és az arab taxis közötti konfliktus leírása egészen zseniális volt. Vagy az első 60 oldalból csodálatos színházi egyfelvonásost lehetne rendezni.
Aztán jött a többi 500 oldal. Itt a fő kérdés nagyjából annyi, hogy el lehet-e mesélni egy ember életét maradéktalanul, csak és kizárólag szavak által életre lehet-e kelteni valakit, akit a másik nem ismer. És ezt úgy kell elképzelni, hogy ezen a majd 500 oldalon Ora, az anya tényleg mindent elmond a fronton szolgáló fiáról, Oferről.
De tényleg MINDENT. MINDENT. MINDENT.
Hogy milyen játékokkal játszott, mikor volt lázas, hogy néz ki, mik a hobbijai – csak jöttek a teljesen köznapi és meglehetősen érdektelen történetek sorjában.
Értem én, hogy ez szándékolt volt, az író direkt akarta ilyennek a könyvet, de az utolsó 150 oldalra már annyira untam, hogy a kis Ofer melyik tininindzsateknőccel játszott, meg hogy mit beszéltek a tesójával reggelizés közben, vagy hogy takarítottak ki amikor az anyjuk rájuk szólt, hogy azt el nem mondhatom.
A fordítás is elég gyenge lett. A könyvet amúgy nem héberből, hanem angolból magyarították. De ha jól emlékszem az angol fordítást is csapnivalónak titulálta a külföldi kritika.
Így biztató kezdés ide, vagy oda, összességében kb közepesre süllyedt nálam a könyv. Kár érte.

Hanna IP>!
David Grossman: A világ végére

Ora menekül, a pusztába, a mesélésbe, csak ne kelljen hallania, tudnia, mi történik maga körül…
Grossman nagyon jól ábrázolja az állandó háború, az állandó halálfélelem és bizalmatlanság neurotikus és paranoiás állapotát a családon keresztül, bár úgy éreztem, néhol túlbeszéli, túlrészletezi, olyan helyen is rágja, ahol a csend talán többet ért volna.

korkata>!
David Grossman: A világ végére

Szépen megírt történet barátságról, szerelemről, családról, megpróbáltatásokról, háborúról.
Engem magával ragadott a történet, az írásmód. Nem zavart az sem, hogy hosszú, terjedelmes mű. Ebben a könyvben minden aprólékosan le van írva: a történések, a gondolatok, az érzések, az emberi jellemek.
A vége egy icipici csalódás volt számomra, az olvasás közben végig azt vártam, hogy mi fog történni a szereplőkkel. Ezt nem kaptam meg, egy kicsit befejezetlen maradt a történet. Ez viszont számomra semmit sem von le a könyv értékéből.

1 hozzászólás
kiki_roller I>!
David Grossman: A világ végére

olvasom
A könyveknek általában két szereplője van. Az író és aki olvassa. Rögtön megjegyzem, az olvasó a fontosabb, nála a megoldás, az író csak fölvezeti a sztorit. Ennek megfelelően mikor egy könyvet olvasóként veszek kézbe, eleve gyanuperrel élek: Ki ez, mi ez? Mit akar rámtukmálni ez az ember? Ki is az író? Miért fontos ez? Mert egy könyvbe kezdeni olyan, mint a párválasztás: Életünk egy részét együtt töltjük, izgatjuk, és únjuk egymást, vagy legalább az egyik fél, az olvasó, míg a könyv maga, uton-útfélen megcsalja az olvasót, mindenkinek odaadja magát, általában pénzért (ez talán nem számít megcsalásnak) de ingyen is, csak úgy. Az olvasónak pedig – ismét a párkapcsolatoknál vagyunk –, minél több embernek tetszik, neki is annál jobban tetszik a választottja. Ily botorul van a világirodalom megteremtve. Ha nem lenne oly faramuci a szerelmi élet, hát a kutyát sem érdekelné. Ez a könyv is így kezdődik: az ember megpillantja, tetszik, nem tetszik, azután megérinti, van aki meg is szaglássza, szemléljük milyen borítója van, mit írnak róla, ki írta és ki ez aki írta. Miért kéne nekem itt, Magyarországon egy izraeli író irományát elolvasnom?
Mondjuk azért mert talán beszippant a maga világába. Mert talán megtudok olyat amit eddig nem. Mert talán megismerkedek olyan emberekkel, akiknek mások, avagy ugyanolyanok az érzelmeik mint nekem. Talán megértek valamit, amit eddig nem.

Két, a serdülőkor határán járó, vagy inkább fekvő gyerekkel indul a történet, mint egy Gárdonyi műben „két gyermek fürdött a patakban: egy fiú meg egy kislány.
Ebben a könyvben is ez történik, csak a gyerekek nem patakban fürdenek, hanem lázban. Magas lázban.
Ha magas a láza az embernek és nem biztos benne, hogy az életnek az innenső vagy a túloldalán leledzik, borzong, nyöszörög éppen, akkor ne várjuk az olvosótól se, hogy ne veszítse el a fejét. Mi van?
– Hol vagyunk?
– Egy kórházban.
– Milyen kórház? Itt senki sincs!
– A katonákat visszahívták a frontra.

Aha, szóval háború van. De akkor is furcsa ez a szitu. Pedig a The Washington Post szerint ez az év legjobb könyve…,

Szóval, így olvasás közben úgy tűnik, háború van. A háború második napja, monda a fiú a lánynak. Vagy a lány a fiúnak. Mindketten annyira lázasak, hogy lehet, a másik nem is létezik, csak lázálmában képzeli oda… Lehetséges, hogy egyikük sem létezik. Hiszen a kórház sem biztos, csak annyi, hogy orvos égen-földön nincs. Csak valami arab ápolónő, aki sír…

Már a 40. oldalon tartok, de még mindig nem derült ki semmi. Valami járvány dühöng a városban, az országban… Ha háború van, elég lenne megcsókolni az ellenséget, mindenki hanyat-homlok meghalna…

A kislány inkább kislánykoráról mesél. És a barátnőjéről, aki baleset áldozata lett.
A kisfiú – ahogy illik –, szerelmes lesz kicsit, vagy nagyon ebbe a beteg, elgyötört kislányba. Mondjuk más nincs is a környéken akibe szerelmes lehetne, és hasonló okokból a kislány is beleszeret.
Igen, én is voltam szerelmes, bármilyen hihetetlen! Ötödikben történt, akkor teljesen belepistultam Annamariba. Két sorral mögöttem ült, ráadásul másik padsorban. Földrajz órán folyton tekergettem a nyakam, mintha nyújtózkodnék, csak hogy láthassam. Meg lefeküdtem a padra, jajj de álmos vagyok, csak alszom egy kicsit és a karomrahajtott fejjel kukkoltam Annamarit. Gyönyörű kislány volt, a bőre egészen fehér, halovány pír játszott rajta, és a szája, az ajkai is olyan gyönyörűen különös formájúak voltak, hogy azt el sem lehet mondani. Kicsit odébb, mögötte a falon egy kis reprodukció függött, bekeretezve. Úgy tettem, mintha azt bámulnám, nehogy… Csak futólag emlékszem a képre ennyi év után, mivel amikor a képet néztem, akkor is Annamarit figyeltem. Az osztályfőnöknőnk semmit sem vett észre a dologból. Szép nő lehetett volna de egészen ragyás arca volt, bárányhimlője lehetett kiskorában, a teste felhólyagosodott és a hólyagok egy reggel mind kipukkantak, és ettől olyan sebhelyes lett az arca. Hiába bodorította a haját, festette a szemét, az arcbőre szürke volt és teli kráterekkel mint a Mars bolygó felülete. Szünetben a folyosón cigizett, ettől aztán mély és reszelős lett a hangja. A képen valami holland tájkép lehetett, egy csatorna partján álló szélmalom volt. Nem emlékszem nagyon, de minden részletét fel tudom idézni, annyit forogtam Annamari felé. Annamarira nem is emlékszem a bőrén és a száján kívül. Igen színes volt a szélmalom, a fehér vitorlák telistele voltak piros, lila és sárga pettyekkel. Pedig akkora volt csak mint egy füzetlap. Lassan poroszkáltam lovamon a szélmalom felé. Szépséges Dulcinellám nyergében ültem és tudtam, nem sokára megküzdök a szélmalommal szépséges Annamarim feje fölött srévíz avé. Annamari meg csak ült a padba én meg csak bámultam. Nem is rossz ez a könyv, bár ez nem abban van leírva, ez velem történt meg, menjünk vissza a két+1 gyerekhez a kórházba. A fiú egy kerekesszékben betol egy másik fiút a lányhoz. Ez megőrült? Éppen alakulna kettejük között valamiféle viszony, és akkor behoz egy új szereplőt. Ez még kettejüknél is betegebb. Csak alszik. Lehet, már régen meg is halt. Lehet, a két gyerek is meghalt, és csak az emlékük fekszik a kórházi ágyon. Én is voltam kórházban, egy május elsején kaptam skarlátot. Kint voltunk a felvonuláson és végig nyafogtam, hogy apa ne Rákosi Mátyást vegye a nyakába, hanem engem. Rákosi Mátyás egy fekete-fehér tábla volt, rúdon, mindenkinek jutott belőle. Lehetet Sztálint és Rákosi Mátyást választani, meg engem. Én szerettem volna, ha engem választ. Kicsit szemerkélt az eső. Hánytam. Lázam volt. Kórházba vittek. És később mumszom is volt. Akkor most olvasok kicsit.
II. Majdnem befejeztem! (uszkve 250 oldal maradt hátra, de ugy érzem ez oké. Szoval az első 45 oldal után minden megváltozik. Ez teljesen nőknek való könyv. (Minden tiszteletem az övék) mivel ők ilyet szeretnek olvasni. Mondjuk én is szeretem, ert nő-lelkem vidul tőle. A regény írója pasas, aztán neki is van nőlelke, hogy ilyeneket ír. Teljesen jó.
Azt hittem, mivel gyorsan olvasok, megszoktam, ezt a könyvet is kivégzem hipp-hopp. Hát fenét. Ezt nem lehet és nem is szabad gyorsan olvasni, mert be kell darálni az embernek mindent magába. Megrágni, elképzelni, és próbálgatni a nyelvet, meg a helyzetet. Az arab taxis. Hát neki lehet a legnehezebb. Meg a srácoknak. Meg a két szeretőnek. a kutyáknak. Mindennek. nem is írok többet: olvasd csak, olvasd!

tüskés>!
David Grossman: A világ végére

Nem akármilyen személyes tragédia árnyékolja be ennek a könyvnek a megírását.
Ha nem olvasom, el sem hiszem, hogy férfiként ilyen hitelesen lehet prezentálni az anyai szív érzéseit, egy anya gondolatvilágát. Döbbenetes.
Ami miatt nem tudom maradéktalanul dicsérni, az a többször is előforduló túlírás.

napi_könyv>!
David Grossman: A világ végére

Szeretném leszögezni, hogy én ezt a könyvet franciául olvastam, így a magyar fordításról semmit nem tudok mondani.
Azt szeretem a más kontinensről származó írók regényeinek olvasásában, hogy általuk közelebbről ismerkedhetünk meg olyan kultúrákkal, életmóddal, életszituációkkal, amelyeket mi még csak elképzelni sem tudunk. Milyen lehet egy olyan országban élni, ahol nem tudod, hogy viszont látod-e másnap a gyermekeidet? Erről szól ez a fantasztikusan megírt és (franciára) remekül lefordított regény.
A történet szépségét nem csak az író által elénk vetített szereplők és a velük történt események adják, hanem maga a megfogalmazás is. Az író könnyedén játszik a szavakkal, ritmust, lüktetést, és a kemény téma ellenére egyfajta könnyedséget kölcsönözve a történetnek.
Nagy kedvencem ez a regény, én rongyosra olvastam, egy időben mindenhova magammal vittem. Mindenkinek ajánlom, aki nyitott más kultúrákra és gondolkodásmódra.


Népszerű idézetek

Juci P>!

– Ne törd magad – nevetett föl Ora –, bennünket nem tudsz fölvidítani egy áldással vagy egy tánccal, mi igazán nehéz eset vagyunk.
(…)
– Csak semmi lekicsinylés – felelte Akiva. – Itt is igazán nehéz minden, nem tudsz róla? Ezek a dolgok a legszilárdabb hitet is megtörik. Itt olyan történeteket hallasz, amilyeneket csak a legembergyűlölőbb író tudna írni, talán Bukowski, ha rossz napja van, vagy Boroughs, ha kifogyott a szerből.

182. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Charles Bukowski · William Burroughs
2 hozzászólás
Ezüst P>!

Van egy módszerem, felelte a fiú. Felosztom magamat különféle területekre, és ha a lelkem egyik részében rosszul érzem magam, átugrom egy másikra. Lehelete Ora csuklóját nyaldosta, s a lány érezte, hogy szempillája csiklandozza a tenyerét.
Így osztom el a kockázatot, mondta Ilan, hátrahúzta a fejét, és szárazon, kényszeredetten fölnevetett. Senki se tud bántani, mert átugrom, át…

47. oldal

Juci P>!

Mi volt az ő egész okos anyasága? Semmi, csak gyávaság – ennyit jelentett mint anya. Egy üres szivacs volt. Huszonöt éven át feltörölt mindent, ami hármójukból kiömlött, kiből-kiből a maga módján, mindent, amit az évek során kiköptek a családi térbe, pontosabban őbelé, mert ő maga volt a családi tér, sokkal inkább, mint bármelyikük, sokkal inkább, mint ők hárman együtt. Feltörölt minden jót és minden rosszat, ami belőlük kijött – főleg a rosszat, gondolja keserűen, meghosszabbítva az önostorozást, holott szíve mélyén jól tudja, hogy eltorzítja a tényeket, igazságtalan velük és magával is, mégis okádja tovább a keserűséget mindenfelé, annyi mérget és savat szívott magába, annyi testi és lelki ürüléket, mindnyájuk összes gyerekkori, ifjú- és felnőttkori túlsúlyos poggyászát. […] De hát olyan nyilvánvaló […], hogy a nélkül a csatornázó-öblítő-tisztító-sómentesítő mechanizmus nélkül, amit ő létrehozott és állandóan finomított, az ő folytonos engedményei nélkül, önérzete folytonos visszaszorítása és időnkénti megalázkodásai nélkül – mindezek nélkül családja már réges-rég, évekkel ezelőtt biztosan széthullott volna. […] igazából mi lett volna, ha önként nem vállalja, hogy ő lesz a szemetesvödrük, vagy – finomabb, csiszoltabb és kevésbé megalázó megfogalmazásban – a villámhárítójuk? És melyikük vállalta volna, hogy átveszi tőle ezt a kimerítő, hálátlan szerepet?

297-298. oldal

Ezüst P>!

– Ígérd meg, Ofer, hogy készakarva nem fogsz bántani senkit.
Ofer megrázta a fejét, elmosolyodott, és vállat vont. – Nem megy, Mama. Háború van.
Egymásra néztek. Idegenségük megrémítette őket. Ora fejében fölvillant egy emlék. A rémületnek és a kudarcnak ugyanez a hideg perzselése majdnem harminc évvel ezelőttről, amikor Avramot vették el tőle, amikor az ő, Ora életét kobozták el. Ugyanazt a régi történetet élte át újra: államunk megint olyan helyre tette be otromba, katonai bakancsos lábát, ahol semmi keresnivalója.

575– 576. oldal

csillykelemen>!

Valaha, amikor Avram így nézet rá, Ora azonnal kinyílt, s könnyedén megengedte neki, hogy akadálytalanul belelásson lelke legmélyébe. Senki másnak nem engedett ilyen betekintést. Még Ilannal sem. De Avrammal Ora laza volt – milyen rémes szó: laza –, Avrammal mindig laza volt, szinte ismeretségük első pillanatától hagyta, hogy teljesen belelásson, mert az volt az érzése, a meggyőződése, hogy belsejében van valami vagy valaki, talán egy olyan Ora, aki hívebb saját lényéhez, pontosabb és kevésbé bizonytalan, s Avramnak megvan a kulcs hozzá. Avram volt az egyetlen, aki igazán meg tudta ismerni, és aki a nézésével, a puszta létével be tudta őt porozni. Ora őnélküle egyszerűen nem létezett, nem volt élete, ezért Ora Avramé volt, Avram kiváltsága.
Így volt ez, amikor Ora tizenhat éves volt, tizenkilenc, huszonkettő, de most hirtelen elrántja a tekintetét Avramról, fél, hogy Avram fájdalmat okoz neki, megbünteti valamiért, bosszút áll rajta. Vagy esetleg rájön, hogy immár nincs a belsejében semmi, az ő régi Orája elfonnyadt és maghalt, együtt mindazzl, ami Avram belsejében elfonnyadt és meghalt.
Szótlanul ülnek emésztenek. Ora átkulcsolja a térdét, s azon mélázik, hogy már saját maga számára sem olyan elérhető és átlátható, s hogy immár ő sem jut közel saját belső énjéhez. Biztosan öregszik, dönti el, az utóbbi időben valami különös igyekezettel hangsúlyozza öregedését, mintha arra a megkönnyebbülésre vágyna, amely a totális csőd kihirdetésével jár. Így megy ez. Magad mondasz búcsút önmagadnak, még mielőtt mások elkezdenék, így enyhíted a csapást, amely majd elkerülhetetlenül bekövetkezik.

257. oldal

Ezüst P>!

Avram a földet nézi, a port. Farkasok vagytok. Forgatja agyában a szavakat. Nem akarok veletek maradni. Teljesen feldúlják ezek az egyszerű szavak, amelyeket csaknem harminc éve keres, és amelyek a fia szájából törtek ki üvöltve.

294. oldal

Ezüst P>!

Ofer szemében meglátja saját képmását, és most szebb, mint valaha. Megfogadja, hogy jó embert nevel belőle, jobbat, mint ő. Helyrehoz mindent, amit saját anyja őbenne elrontott.

330. oldal

Ezüst P>!

Motti otrombán szeretkezik vele. Szondázza belül, és közben egyre arról faggatja, hogy „ott van-e már”? Ora nem akar Mottinak ott lenni.

237. oldal

Ezüst P>!

De most, a börtönudvar szögesdrót kerítéssel szegélyezett, ronda betonfala mellett, miközben a girhes tiszt közelebb lépett és fölé hajolt, hogy elkapja a pillanatot, amikor őt teljesen ellepi és elnyeli a föld, Avram már nem akart élni. Nem akart élni egy olyan világban, ahol ez lehetséges, ahol valaki lefényképez valakit, akit élve eltemetnek. Avram futni hagyta az életét, és meghalt.

174. oldal

Ezüst P>!

Az izraeli katonák méla csendben figyeltek. A kis egyiptomi csapat hangulata irigységet keltett bennük. Ilan az ujjaival sikálta mocskos arcát. A több ezer óra alatt, míg a baveli föld alatti bunker készülékein egyiptomi katonákat hallgatott, a sok nap és éjszaka során, míg beszélgetéseiket fordította, megismerte katonai módszereiket, hétköznapi pillanataikat, bemondásaikat, trágár vicceiket és legbensőbb titkaikat, de sosem érezte ennyire, hogy valóságos, eleven, hús-vér és lélek emberek, mint most, amikor látta, ahogy pilóta bajtársukat ölelgetik.

533. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Amir Gutfreund: A mi holokausztunk
Ámosz Oz: Szeretetről, sötétségről
Dorit Rabinjan: Lakodalmaink
Pearl Abraham: A rabbi lánya
Ámosz Oz: Fekete doboz
Ámosz Oz: Barátok között
Ámosz Oz: Tel-ilani történetek
Efrájim Kishon: Hogy volt?
Ámosz Oz: Hogyan gyógyítsuk a fanatikust
Aviv Ben Zeev: Miért nem bírjuk az izraelieket?