Makedónia ​oroszlánja (Makedónia 1.) 59 csillagozás

David Gemmell: Makedónia oroszlánja

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Tamisz, ​a vén jósnő felkutatja az összes lehetséges jövendőt. Mindegyikben gonosz erők fenyegetik Hellászt. A jövő csak egyetlen reménysugarat kínál: a félvér spártai fiút, Parmeniónt. Így Tamisz nekilát a küldetésnek, hogy a fiúból a világ leghalálosabb harcosát faragja – bármi áron.
Parmenión, akinek élete minden napja küzdelem, mit sem tud a sorsát formáló varázslatról és rejtélyről. Egyre erősödik és okosodik, katonai zsenije és a Thébai szolgálatában aratott diadalai pedig hőssé teszik – így kerül Makedóniai Philipposz szolgálatába. Ám ahogy azt Tamisz előre látta, a spártait sorsa a Sötét Istenhez, Philipposzhoz és a még meg nem született Alexandroszhoz köti. A jövő pedig túlságosan is hamar eljön érte. Vajon Parmenión elég erős lesz-e, hogy legyőzze a gonoszt – vagy kitárja a kaput a Sötét Isten előtt, aki pusztulást hoz a világra?

A történet itt nem ér véget, Parmenión – és Alexandrosz – küzdelme a Káoszszellemmel a könyv folytatásában, a Sötét… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 1990

>!
Delta Vision, 2013
620 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155314728 · Fordította: Sziklai István

Kedvencelte 6

Most olvassa 2

Várólistára tette 37

Kívánságlistára tette 45

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

ZsúésKrisz_Olvas>!
David Gemmell: Makedónia oroszlánja

"A cselekmény az ókori görög történelembe kalauzolja el az olvasót. Nekem ez az egyik kedvenc történelmi korszakom volt tanulmányaim során. Mindig is tetszett ahogy egymás ellen csatáznak a városállamok (Spárta, Athén, Théba). Ebbe a korszakba nézhetünk bele kicsit a könyvön keresztül, amit az író kis fantasyvel fűszerezett meg.
Összességében nagyon tetszett a kötet. Inkább több volt bent a történelmi rész mint a fantasy. Igazi kalandos olvasmány volt számomra, nagyon jó kikapcsolódást nyújtott."
Teljes értékelésem itt olvashatod:
http://zsuolvas.blogspot.hu/2018/04/david-gemmel-makedo…

Noro>!
David Gemmell: Makedónia oroszlánja

Kijelenthetem, hogy Gemmell könyveiben nem lehet csalódni. Nem feltétlenül tökéletesek, de bármelyiket is veszem kézbe, biztos lehetek benne, hogy sem megerőltetni, sem elunni nem fogom magam. A hőssé válás és a gonosz elleni küzdelem ismerős kliséin mindig épp annyit csavar, amennyit a szórakozás megkíván, de nem bonyolítja olyan szintig a történetet, hogy ne lehessen felhőtlenül kikapcsolódni rajta.

A Makedón-duológia, bár ez elsőre meglepő lehet, a “gemmellverzumban” játszódik, a jó Forrása és a Káosz szelleme örök játszóterén. Persze ha egy képzeletbeli tengely egyik végére Drenait helyezzük, akkor ez a mágikus-ókori világ épp a másik végén helyezkedik el. (Középen pedig kedvenc rigantéim találhatóak.) A szerző ezúttal nem történelmi sablonokat vagy allúziókat, hanem konkrét eseményeket használt a regény alapjául, de ezeket úgy jelenítette meg, mint varázserejű jósnők és mágusok titkos háborújának következményeit. A történet egy-két kulcsjelenete pedig – ahogy ezt veterán rajongók bizonyára észrevették – azon a túlvilágon játszódik, amelyre Árnyjárót vagy a Bronz Grófot is átrántották néhányszor az ő világuk varázslói. spoiler
Külön tetszett, hogy hangsúlyt fektetett a mágusok hübriszére, kisebb-nagyobb botlásaira. A jövőbe látással nem jár automatikusan együtt a bölcsesség, és míg egy harcost a tettei, addig a bűbájosokat a szándékaik határoznak meg elsősorban. A végeredmény valahol azokra a modern Arthur-király feldolgozásokra emlékeztet, amelyek egyszerre ügyelnek a történelmi hitelességre és a fantasztikus elemek megőrzésére. spoiler

Történelmi oldalról a könyvet az teszi igazán érdekessé, hogy nem Nagy Sándorral kezdi Makedónia történetét. Az előzményeket egészen a görög-perzsa háborúkig vezeti vissza, Spárta fénykoráig, ahonnan a főhős is származik. Majd pedig azt meséli el, hogyan lett a barbár és jelentéktelen Makedóniából olyan hatalom, amely a jövőben majd képes lehet a Sándor-féle világhódító hadjáratokra. A szokatlan perspektíva pedig az átlagosnál jobban beilleszti a történetet a történelmi keretek közé. Talán csak a sok nyelvtörő név és a fő történethez csak érintőlegesen kapcsolódó történelmi események nem ideális adagolása miatt nem tudott annyira elvarázsolni, mint a szerző igazán kiemelkedő (rigante:)) regényei.

1 hozzászólás
Leonidas>!
David Gemmell: Makedónia oroszlánja

Gemmell-t egyszerűen nem lehet megunni. Tizenvalahány regénye elolvasása után sem érzem azt, hogy a stílusa kezdene unalmassá válni. Nem zavar az sem, hogy a különböző történetekben szereplő karakterei, első látásra elég hasonlóak. Imádom a stílusát, mert remek hangulatot képes teremteni, és mert Gemmell-t olvasni nagyszerű élmény.
A történet eleje Spártában játszódik, Parmenión viszontagságokkal teli életét meséli el. Spártában egy félvér élete csupa fájdalom és szomorúság, főleg ha tehetséges és rendre legyőzi a tisztavérű spártaiakat. Egész életére kiható nyomot hagy lelkén a rengeteg igazságtalanság és megaláztatás.
A hangulat ismét remek. Rengeteg csata, párharc és kaland fűszerezi a történetet. Egy pillanatig sem éreztem unalmasnak, hiszen mindig történt valami érdekes. Gemmell szereti hőseit nehéz döntések elé állítani, és rájuk nézve minden döntésnek komoly ára van.
Inkább történelmi, mint fantasy regény. Nem sok a fantasy elem, de azért akad benne némi mágia.
Nagyon tetszett, ahogy bemutatta az ókori Hellászt. A szövevényes hatalmi harcokat, a rengeteg intrikát és a különböző városállamok világát, életstílusát.
Nagyon jó regény. Ugyan a Rigante-ciklus regényei valamivel kiforrottabbak, de mindenképp érdemes elolvasni. Várom a folytatást.

3 hozzászólás
Amadea>!
David Gemmell: Makedónia oroszlánja

„- A királyoknak nincsenek barátaik, úrnőm, csak hűséges szolgáik és elkeseredett ellenségeik.”

Meg se merem nézni, mikor olvastam ezt a sorozatot, inkább essünk túl rajta.

A Trója előtt egyetlen írónak sem sikerült – leszámítva a kezdeti, összeolvasok-mindenfélét könyvmoly-időszakot – elérnie, hogy zsinórban olvassam el egy sorozat köteteit. Emellett a Trója olyan magasra tette a lécet, hogy nem hittem, sikerülhet bármely másik Gemmell-regénynek megugrania.
A Makedónia-sorozatnak nem jött össze, de ez nem azt jelenti, hogy rossz könyvekről lenne szó, csak nehéz a kiváló után egy két olyan regényt elfogulatlanul megítélni, ami „csupán” jó élmény volt, kisebb megbicsaklásokkal.

A Trója monumentalitása – sajnos az összehasonlítgatást nem fogom tudni elhagyni – ezekre a regényekre nem jellemző; habár a Makedóniában is városok, birodalmak sorsáról van szó, valamiért kisebb léptékűnek éreztem. Talán azért, mert a több (mondhatjuk azt, hogy sok) szereplő ellenére egyértelműen kirajzolódik, ki ennek a sorozatnak a központi alakja; nem, nem Nagy Sándor és nem is az apja, II. Philipposz, hanem az ókor egyik titokzatos, elfeledett alakja, Parmenión, akit Gemmell a fantáziája révén epikus, természetfeletti erők csatájába léptet.
Ebben a sorozatban (hányszor fogom még leírni ezt a szót…) a misztikus jelleg sokkal erőteljesebb, mint a Trójában, amit többen hibának róttak fel. Természetesen a Jó és a Rossz örök csatájáról van szó, amely Gemmellnél a Forrás és a Káoszszellem nevet kapta, értük, az ő nevükben küzdenek mágusok, varázslónők és démonok, jelen esetben a Sötét Isten – aki pusztulást hozna a világra – megszületését próbálják megakadályozni, illetve megvalósítani, ennek az eszköze a spártai-makedón Parmenión. Nekem ezzel nem volt problémám – annyi elvárásom volt, hogy a Gemmell-mágia hatására csillogó szemű, mesét hallgató kisgyerekké változzam, de közben ne nézzenek hülyének, és ezt az élményt meg is kaptam. Egyedül az akadályozta meg a trójai piedesztálra kerülést, hogy a második kötetben a cselekmény nagyon elkanyarodott a fantasy irányába, ami nem igazán passzolt a történet egészéhez, felborult a valóság-fikció egyensúly. Nekem kicsit erőltetett és didaktikus volt, a gyermeki örömöt elkezdte csiklandozni a felnőtt szarkazmusa.

Amennyire az emlékeim engedik felidézni, Parmenión összetett és részletesen ábrázolt karakter, sokkal jobban megismerjük az életét, a személyiségét, mint a Trója szereplőiét. Ha kivesszük az egyenletből a misztikus vonatkozást, akkor is kemény, rideg élete van (mi más lehetne Spártában, mondhatnánk, de a vele történtekre még a nagy Leonidász is azt mondaná, ez már túlzás) gyermekkorától kezdve. Nagyon nevettem, amikor az oldschool, vén spártaiak azon borongtak, hogy a mai fiatalok nem maradnának életben két tányér levesen és egy szelet kenyéren – a katonás életmódhoz kissé keveslem az étel tápanyagtartalmát, de mindegy, ők tudják.:)
Amiatt, hogy a Hős mellett több idő-hely marad az Ember bemutatására, a lelki folyamatokat, a szereplők egymáshoz való viszonyát is jobban megismerjük. Valószínűleg a legtartósabb emlékem lesz a könyvekről, hogy milyen árnyaltan mutatja be a generációk, apák és fiúk közötti konfliktusokat – hogy hiába jó ember és/vagy kiváló vezető valaki, ez nem elég ahhoz (vagy pont hátrány), hogy boldog, lelki sebektől mentes családi kapcsolatot alakítson ki.

Ui.. Bosszantóan sok hiba volt a magyar kiadásban, akadt értelmetlen mondat is (ugyanaz máshogy megfogalmazva egy mondat elején és végén), látszott, hogy nagyon kapkodtak a szöveggondozás során.

Hanaiwa>!
David Gemmell: Makedónia oroszlánja

Parmenión, Népek Halála epikus, bár keserű bosszút áll az ókori Hellász legnagyobb harcosain, a páratlan spártaiakon. Köztük nőtt fel, tőlük tanult, egy lett volna közülük, de sosem fogadták be ezért ő lett a legjobb és mindent ellenük fordított.
Gemmell valahogy mindig akkor alkotott maradandót mikor nem (teljesen) fantasy-t ír, hanem valós történelmi korokban szabadult el a fantáziája. Akkor jön elő a legjobb cselekményekkel (Trója-sorozat) és a legdrámaibb karakterekkel (Rigante-ciklus).
Itt egyesül e két erénye, a karakterei kidogozottsága, mélységei felkavaróak, a történet pedig lebilincselően gördül előre.
Másik nagy erénye pedig az életszerűség. Sziklaszilárd jellemű hősei sosem halhatatlanok, sosem állnak felette a természet törvényeinek, esetleges különlegességeikért nagy árat fizetnek, céljaikért az élet örömeit áldozzák.
Ez Gemmell titka, hogy úgy tud az olvasó elé tenni heroikus hangvételű történeteket, hogy mégis emberi marad, megszólít belül egy kis hangot, megpendíti azt a kis húrt amivel a főhőssel azonosulni tudunk.
Max csillag, és egy képzeletbeli plusz a borítófestményért.

ftamas>!
David Gemmell: Makedónia oroszlánja

Gemmell ebben a regényben Görögországba kalauzol minket. Egy régi ókori világba, amikor Athén, Spárta és a többi városállam között hatalmi harcok folytak.
Nagyon tetszett Spárta bemutatása, ami sokkal inkább társadalmi politikai, mintsem képi jellegű. Nem elevenedtek meg előttem az ókori házak, utcák, de benne éreztem magam a társadalomban. Nem vagyok történész, de az az ókori Görögország, amelyet Gemmell elénk tár, az simán lehetett az igazi történelmi Görögország, annyira hihető.

És még valami. A könyv fantasy regény, de tudni kell, hogy ez nem egy fantasy regény történelmi elemekkel, hanem egy történelmi regény minimális fantasy elemmel.

Fallen_Angel P>!
David Gemmell: Makedónia oroszlánja

Kardos-harcos ókori fantasy, középpontban a taktikával, stratégiával. Egyrészt Tamisz, a jósnő taktikáival, aki előre látva a sötét jövőt, igyekszik azt befolyásolni. Másrészt Parmeniónéval, a félvér spártai fiúéval, akinek Tamisz igyekszik megváltoztatni a sorsát, ezért nem könnyű az élete sem kamaszként, sem felnőtt férfiként.

A Rigante-ciklust olvastam először Gemmelltől, és hatalmas kedvenc lett. A Makedónia oroszlánja teljesen más világban játszódik, mégis hasonló abból a szempontból, hogy órákra lekötött az olvasás. Egyszerűen annyira bele tudok merülni a történeteibe, hogy észre sem veszem, hogy telik az idő.
A görög nevek kezdetben okoztak némi fejfájást, de aztán hamar hozzájuk szoktam, bár némelyiket még mindig nem tudnám leírni puskázás nélkül. :)

Tom_mester>!
David Gemmell: Makedónia oroszlánja

Gemmell nem okoz csalódást. Ő az az író akinek bátran kezébe veheti az ember a könyveit és tudja, hogy nem lő mellé. Ezzel a művel sem történt másképpen.
Az úti cél ezúttal az ókori Hellász, Makedónia és egyik legnagyobb hadvezére Parmenión és legnagyobb királya Alexandrosz felemelkedésének időszaka. Bár ez a mű inkább koncentrál Parmeniónra, Népek Halálára, Szavrára, a Félvérre, a Sztratégoszra kora legnagyobb hadvezérére, aki megtörte a spártai sereg gerincét és legyőzhetetlenségébe vetett hitét.
De ez a történet szól másról is, a jóslatról, hogy a Sötét Isten testet ölt és vérbe és káoszba taszítja majd a földet.
Gemmell a műben hozza a szokásos kliséit, melyek szinte minden egyes regényében megtalálhatóak, de nem baj mert ismét olyan tálalásban hozza őket ami újítja és érdekessé teszi őket. Gondolok itt a megvetett árva főhősre, a reménytelen szerelemre ami mégis beteljesedik aztán történik valami rossz utána és még sorolhatnám.
A könyv zseniális, minden során érződik a precizitás, a karakterek a gemmelli szürkék azok minden árnyalatával és Gemmell képes úgy megírni őket, hogy még a legellenszevesebb szereplő is szimpatikussá váljon. Nekem mondjuk személyes kedvenceim Xenophón, Mothak és Arisztotelész voltak.
A cselekmény is fordulatos, a leírások remekek, ott érezzük magunkat Leuktria csata mezején, Makedónia tájain, vagy Spárta kiképzőhelyein, vagy a végső csatánál ott mélyen a másik világban.
Tessék kérem elolvasni mert ez a könyv zseniális. Ajánlom azoknak akik szeretik a mitológiát és a görög történelmet. :) Meg azoknak is akik az epikus remekbeszabott műveket. :)

Nuwiel P>!
David Gemmell: Makedónia oroszlánja

Az úgy volt, hogy én sokáig nem ismertem egyáltalán Gemmell könyveit, csak mindig olvastam másoktól, hogy a legjobbak egyike, és rendre dicsőítették a könyveit. Az Árnyékok farkasával kóstoltam bele először a munkásságába, és bár nem mondhattam rá, hogy nem tetszett, mert nagyon is, de most, hogy a Makedónia oroszlánját is elolvastam, kénytelen vagyok az Árnyékok farkasa elé helyezni, mert ez valami fantasztikus volt.

Úgy kezdődött az egész, hogy megnyertem a Delta Vision játékát, és volt ugyan elképzelésem arról, hogy mit választok, elég bizonytalanul mentem be a boltba. Szerencsére azonban ott volt @Raon, aki amellett, hogy személyesen is gratulált, elmondhatatlanul nagy segítséget nyújtott a választásban, és sikerült egy olyan könyvet ajánlania, amit alig bírtam letenni. Mindig is szerettem a történelmet, az iskolai könyveket már azelőtt elolvastam, hogy elkezdődött volna a tanév, úgyhogy ez a regény nagyszerűen illett hozzám.

Karakterekről, történetről és hasonlókról nem sokat tudok írni azon kívül, hogy teljesen magával ragadott minden, és elnyomhatatlan késztetést érzek arra, hogy azonnal megszerezzem a második részt és Gemmell többi könyvét.

5 hozzászólás
Zsoofia>!
David Gemmell: Makedónia oroszlánja

Gemmell remekül ír történelmi regényt, annak ellenére, hogy ezt mint egy Nagy Sándor-feldolgozást vettem a kezembe, és spoiler. Ez sokkal jobban átnyúl a fantasy zsánerébe, mint a Trója, és sajnos nem is tartalmaz olyan sok kellemes utalást, mint a másik. Volt pár, amire felkaptam a fejem és elégedetten vigyorogtam, de ebben is látszik az a 10+ év, ami a két sorozat között eltelt. Szerintem a női karakterek SE kifejezetten sikerültek it, bár értékelem, hogy a legnagyobb hatalommal rendelkező mágusok közül egy kivétellel mind az. Kifejezetten szerettem a történet feloldozását, a végtelen feszültség kiengedését, csodálatos befejezés. Féltem belemenni ebbe a sorozatba, mert rettegtem, hogy csak a Trójaságát szerettem a korábbi kötetben, de félelmem hiábavalónak bizonyult. Gemmell még mindig megbízható, és jövőre biztos, hogy már nagybetűs fantasyt is fogok olvasni tőle (noha bánom, hogy nem az egész élettörténete görög történelmi feldolgozás).


Népszerű idézetek

Dominik_Blasir>!

– Spártában nincsenek szajhák.
– Nincsenek szajhák? Ez hihetetlen! Nem csoda, hogy olyan lelkesen vágytok más városok meghódítására.

299. oldal

Noro>!

A legrosszabb esetben mosolyogjanak rád az istenek, de leginkább azt kívánom, hogy ne is figyeljenek rád!

327. oldal

Noro>!

A spártai gyalogos – a hoplita – három athénival, öt thébaival, tíz korinthoszival és húsz perzsával ért fel.

24. oldal

2 hozzászólás
RVivi P>!

– Mondd csak, fiatalember – kérdezte váratlanul –, miért lettél utolsó a nagy versenyen?
– Elkövettem egy hibát – felelte Parmenión.
– Amit megbántál?
Parmenión ismét maga előtt látta az öregember arcát, a kétségbeesést a szemében.
– Nem bántam meg. Bizonyos dolgok fontosabbak, mint a győzelem.
– Próbáld meg ezt nem elfelejteni.

58. oldal

Noro>!

– Az, aki kész tíz drachmáért meghalni, az kész havonta huszonötért élni is.

187. oldal

Szelén P>!

– Tényleg úgy küzdöttél, mint tíz oroszlán? – kérdezte végül rezzenéstelen arccal.
– Inkább úgy, mint húsz – felelte Philipposz –, de szerény természetű vagyok.

437. oldal

RVivi P>!

– Az erőseknek nem kell boldogság. Övé lesz a dicsőség és a hírnév, a nevét áhítattal suttogja majd minden nép. Az elkövetkező nemzedékek neki köszönhetően ismerik meg a boldogságot. Ez azért biztosan elég.
Felpillantott Parmenión szobájának ablakára.
– Elégnek kell lennie, sztratégosz, mert ez minden, amit adhatok.

62. oldal

RVivi P>!

– És most látni szeretném, hogy futtok, ti spártai urak – fordult hozzájuk Lepidusz. – Húsz kör a versenypályán, ha kérhetném.
– És ha nem? – kiáltotta vissza egy fiú hátulról.
– Huszonöt kör – vágott vissza Lepidusz. Ere hangos nyögés volt a válasz, de az ifjak engedelmesen felsorakoztak a rajthoz.

68. oldal

RVivi P>!

– Lepidusz, a hadiszállásmester szerint ettől tovább erősödik a lábam. Gyors vagyok.
– Én meg Deraé.
– Nem, nem a nevem gyors.
– Tudom. Csak tréfálkoztam veled.
– Értem. Nekem… nekem most mennem kell. – A fiú ezzel megfordult és elrohant a dombon. Hiába futott már előtte, most olyan gyorsan száguldott, amit előzőleg nem tartott volna lehetségesnek.

83. oldal

Hanaiwa>!

– Nem tellett gyászolókra -szólalt meg Parmenión.- Az istenek emiatt barátságtalanul tekintenek majd rám?
– Ez érdekes kérdés -válaszolta Xenophón. – Az istenekre hatnak vajon a színlelt könnyek vagy a jajgatás? Kétlem.

73. oldal, Első könyv (Delta Vision, 2013)


A sorozat következő kötete

Makedónia sorozat · Összehasonlítás

Hasonló könyvek címkék alapján

Giles Kristian: A bosszú istene
Lian Hearn: Fűpárna
Michael Moorcock: Harcikutya
Philippa Gregory: Viharfelhők
Robin LaFevers: Sötét diadal
Margit Sandemo: A magányos lovag
Jean M. Auel: A Barlangi Medve népe
Anne Rice: A múmia
Mary Renault: Thészeusz ifjúsága
Stephanie Dray – Ben Kane – E. Knight – Sophie Perinot – Kate Quinn – Vicky Alvear Shecter: A tűz napja