Éjféli ​sólyom (Rigante-ciklus 2.) 94% 159 csillagozás

Gemmell fantasztikus, de ez már az előző rész olvasása után is tudatosult bennem.
Kicsit ugrottunk az időben, ami meglepő volt kezdetben, de hamar megbarátkoztam ezzel, ahogy az ifjú Átokkal is. Ez a könyv az ő történetét meséli el.
Betekinthetünk Kőváros szépségébe, és romlottságába, politikai viszálykodásba. Véres gladiátorküzdelmeken vehetünk részt, látványos harci jelenetekkel. Amelyet személy szerint nagyon élveztem.
Harag igazán a szívemhez nőtt, még talán jobban is, mint főhősünk. Kár, hogy a Kővárosi történések után, már nem kapott szerepet.
Morrigu és Vorna karakterét továbbra is kedveltem, ahogy a riganték világát is. Itt jobban éreztem magam, mint Kőváros falain belül.
A könyv nem csupán egy heroikus fantasy, annyi mindent adott számomra. Rengeteg színes karakterrel találkozhatunk, melyet más íróknak több könyv megírása alatt sem sikerül megteremteni.
Szól a bátorságról, barátságról, szeretetről, reményről, hogy hiába gyűlöltünk valakit egy életen át, egy apró morzsa ezt megváltoztathatja. Szívbe markoló egy történet.
Gemmell nagyon jól forgatja a szavakat, élvezetes párbeszédeket olvashattam, és továbbra is sok gondolatébresztő mondattal szembesültem. Ő tényleg az írásra született!
Köszönöm neki az élményt!

UI: Az Átokot megszólítással, valahogy nem bírtam megbarátkozni, mindig majd kiégette a szemem. Nekem az Átkot helyesebbnek tűnik, na de ez legyen a legkevesebb bajom. :)

Nagy bajban vagyok. Kihagytam nyolc hónapot a könyv előzménye után, s kénytelen voltam utánaolvasni, hogyan is értékeltem a Kard a viharban-t. Hát…lényegében átmásolhatnám a teljes értékelésem, mert minden, amit ott leírtam, itt teljes mértékben érvényes, úgyhogy be is másolom a linket, ha valaki lemaradt volna róla:

https://moly.hu/ertekelesek/3125466

Ebben az értékelésben meg fogok próbálni, valami újat mondani, nézzétek el gyarló fejemnek, ha ez nem sikerül. Többször beszéltem a napokban Gemmelről, s mindannyiszor az volt a véleményem, hogy a könyveinek lapjairól olyan bölcsesség sugárzik, amivel eddig még nem találkoztam. Valószínűleg nem is fogok addig, amíg bele nem hullok a gödörbe és át nem lépek azon a kapun, aminek a túloldalán majd vár valaki (mondjuk Morgan Freeman képében) és elmagyarázza, hogy mi a franc volt ez az egész. Nem tudom, honnan fakad ez a látásmódja, ez az életszemlélete és mindaz a jóság, amit betűkbe zárt, mert az író úgy néz ki, mint egy bukó a bérgyilkos OKJ-s tanfolyamán, de nem is érdekel. Iszom a szavait, s úgy érzem, hogy végre egy olyan könyvet tartok a kezemben, ami képes megváltoztatni az életemet. Mióta tőle olvasok, másként tekintek a döntéseimre. Másként dolgozom fel a tragédiákat az életemben. Másként gondolok az emberekre, akiket szeretek és akik engem szeretnék. Többet beszélek az érzelmeimről. Élek.

A rigante ciklus epikus fantasy. S mégis, úgy érzem, hogyha a nagy csatát behelyettesíteném valamivel az én életemből, s a kihívásokat is megfeleltetném az én kis nyavalyáimnak, útmutatót kapnék, hogyan éljem ezt a nyavalyás életet, amire senki sem tanított meg.
Nekem nem volt Nagy Emberem, mint Connak és nem volt Haragom, mint Átoknak. Ám volt valakim, aki a legjobb tudása szerint viselkedett Nagy Emberként és Haragként. Sajnos nem az apám volt, hanem valaki, aki a helyébe lépett, mikor egy eltévedt, szenvedő kölyköt látott. Nekem nincs Jassaray-em, aki ellen készülhetek húsz éven keresztül, de itt ez a rongyos élet, ami legalább annyira megkínoz, mint Kőváros serege. S bár nincs Morrigu az életemben, Gemmel volt szíves és adott nekem egyet.

Minden, amit erről a könyvről el tudtam volna mondani, elmondtam az első kötetnél. A Mester nem adott alább a színvonalon. S tudjátok mi a durva? Szinte elmondhatnám, hogy majdnem ugyanazt kaptam, mint az első kötetnél. Hasonló fejlődést, hasonló életutakat, hasonló problémákat. És tudjátok mit? Nem zavar. Ezerszer elolvasnám. Számomra ezek a lapok tanítások, mint másnak a Szent-írás. Ha bajban vagyok és felcsapom, szinte biztos vagyok, hogy olyan oldalba ütközőm, ahol megtalálom a választ a kérdésemre.

Gemmel ezennel A kedvenc íróm. Ő az én Morrigum, aki olykor feltűnik és elegendő bölcsességgel lát el, hogy túléljem a napot, vagy férfi módjára haljak meg. Mert az élet egy epikus fantasy, csak szar a játékmester, s kicsit nógatnunk kell, hogy beinduljon a sztori.

Nagyon élvezetes volt ez a könyv, szuper folytatása az első résznek.
Ez a könyv is nagy időt ölel fel, de a fókusz Connavar el nem ismert fián, Átokon van.
Bár vannak benne fantasy elemek, de mégis az emberi érzések, és döntések vannak a középpontban. Imádom, hogy senki sem fekete vagy fehér. Átok volt az a karakter, akinek eszméivel, és cselekedeteivel nem igazán tudtam azonosulni, sokszor ki is voltam rá bukva, aztán meg csak ámultam milyen nemes és igaz cselekedetei voltak. Banouin-t bár elsőre megértettem, Átok szavai kijózanítottak. Aztán még volt, hogy Jasarayért is izgultam. Igazi emberek voltak, minden emberi hibával.
Vorna továbbra is a nagy kedvencem, és ott van mellette Harag. Ember, ne kelljen többet ennyit izgulnom érted!
A harcok is nagyon tetszettek, és a Morrigu-n keresztül a mágia és a sors is nagyon jól beleépült a történetbe.
Picit elszomorított a vége, de így is nagyon tetszett a könyv.
Remélem a többi is ilyen jó lesz.

Unalmas, ömlengős Gemmell értékelés #sokadik, avagy fogok-e tőle valaha olyat olvasni, ami nem tetszik ennyire.

Könnyű a jóba belekényelmesedni, és azzal a szent meggyőződéssel levenni egy újabb Gemmell-kötetet a polcról, hogy igazi meglepetés nem fog érni, úgyis nagyon jó lesz. Ez most sem volt másként, de azt állítani, hogy nem ért meglepetés csúnya hazugság lenne, Gemmell ugyanis újfent bebizonyította, hogy nem csak egy bejáratott formulát tud nagyon jól hozni, hanem bármely történet, ami kezei alól kerül ki, egész egyszerűen tökéletes lesz.

A történetről igazán nehéz spoilerek nélkül beszélni, annyi esemény és fordulat van a könyvben, de úgy éreztem minden a helyén volt. Az egymástól elkülönülő helyszínek és események mind-mind teljesen egyedi hangvételt kaptak, mégis annyira jól működtek együtt, minden tökéletesen összeillett, egyetlen felesleges sort sem éreztem a történetben. A világ amit Gemmell felépített fantasztikus minden szempontból, és bár a mágia erős tényező, nem telepszik rá, hanem tökéletesen illeszkedik az egészbe. A cselekményben pedig megvan minden, amit kívánni lehet, politikai és háborús stratégiák és csaták, közösségi és egyéni tragédiák, fájdalmak, de öröm és siker is, és mégsem érződik sosem túlzsúfoltnak, vagy erőltetettnek, minden úgy van, ahogy lennie kell.

Gemmell legnagyobb erénye, hogy hihetetlenül törekszik a valóság erejének megteremtésére, legyen szó bármiről. Karakterei hitelesek, élő, hús-vér figurák, akinek sorsa bármilyen fordulatot vehet, és az olvasó nem ringathatja magát a biztos happy end álmaiba, személyiségük egyedi, kiforrott, és nehéz nem szimpatizálni velük, amikor ilyen mélyen és részletesen elmerülünk életükben. Átok ebből a szempontból tökéletes főszereplő volt, de a többiek, és a kisebb és nagyobb mellékszereplők is mind olyan aprólékos kidolgozást kaptak, hogy akár kedveltem őket, akár nem, egyszerűen érdekelt, hogy mi történik velük, bekapcsolódtam életükbe, és addig a pár napig, amíg olvastam a történetüket, én is részese lehettem a kalandjainak. És talán ez, hogy ennyire erősen meg tudja szólítani az olvasót Gemmell tehetségének igazi bizonyítéka. Lehet ezt már csak én gondolom túl, de az ő könyveit olvasva mindig úgy érzem, hogy szíve-lelke benne van a történeteiben, és mindig van valami olyan plusz, amit egy kiváló kaland élvezetén felül ad olvasóinak. Rengeteg könyvnek, és leginkább fantasynek központi eleme a bátorság, a félelmek legyőzése, a lojalitás vagy más erélyek fontossága, de valahogy Gemmell-nél ezek mindig őszintének, giccs és túlzásoktól mentesnek tűnnek.

Az első rész értékelésénél azt írtam link, hogy a maradék fél csillagot a folytatásra tartogatom, és ezt az ígéretet most be is tartom. Abszolút 5 csillagos regény az Éjféli sólyom, ami nem csak a Rigante-ciklus folytatásaként állja meg tökéletesen a helyét, hanem kvázi önálló regényként is olvasható.

Igazi epikus, heroikus, mindenikus fantasy, amit anno nagyon szerettem, és ha pár éve olvastam volna, akkor lehoztam volna a csillagos eget az értékelésemben. De azóta rengeteget változott az ízlésem, és rá kell jöjjek, hogy nem szabad sok fantasyt olvasnom egyhuzamban, mert már inkább a sci-fi felé húz a szívem! :O
Gemmell nagyon jól mesél, és élvezetes a karakterek története, jól ki van építve a múltjuk és az érzéseik, hogy mik hajtják, főleg Átok cselekedetei, akit élete nagy részét mindig csak a bosszú vezérelte. Harcok, csaták, hőstettek, pici szerelem, nagyon jó egyveleg volt. A fél csillag levonás azért, mert ahogy írtam is, most valahogy inkább sci-fit olvasnék, de persze a kötelesség és a kihívások miatt fantasy van terítéken, szóval ezért nem mindig volt kedvem a kezembe venni a könyvet. Ugyanakkor érdekel a folytatás, és majd valamelyik jobb időszakomban elő is veszem.

A Rigante-ciklus második kötetében Gemmell ugyanazt a világot és ugyanazt az időszakot mutatja be, kevesebb mint húsz évvel az első rész után. Connavar immár a legtöbb rigante királya, aki sikerrel verte vissza Kőváros hódító seregeit, Jasaray pedig Kőváros uralkodója. A főhős azonban Connavar fia, Átok, aki apjával együtt remek tanulságul szolgál arra, hogy a legtöbbször nem a másik embert kell legyőznünk, hanem önmagunkat. Mindkettőjük sorsa magában rejti a nagyságot, azonban a gonoszságra és rosszra való hajlam is ott tombol a lelkükben.

A történet egy gyakori sablont követ, a képzetlen, ellenben annál elhivatottabb főhős útja során egyre többet tanul, barátokra és ellenségekre tesz szert, hogy a könyv végére beteljesítse sorsát. Gemmell azonban nem hiába szolgált rá a heroikus fantasy királyának tiszteletbeli címére, ha nem lopná el néha egy-egy mellékszereplő a figyelmet, hogy sokkal jobban érdekeljen például Átok barátjának és kiképzőjének a sorsa, mint Átoké. Pazarul bemutatja, hogyan működhettek az ókori cirkuszok, ahol az állatidomárok inkább mellékszereplők voltak, a közönség pedig inkább a vér és a látványos halál élvezetéért fizetett. A visszaemlékezésekből megismerhetjük azt a csatát is, amelyet a két könyv között vívtak meg a riganték és a kővárosiak, második csatájukat viszont ezúttal át is élhetjük.

A legvégén pedig értelmet nyer az első könyv prológusa, és még csavar is rajta, hogy ismét csak ámulni lehet Gemmell zsenijén. A ciklus (és talán az író egész életművének) csúcsa viszont szerintem a következő könyv egyik jelenete.

„Azt kell mondjam, hogy Átok sokkal érdekesebb karakternek tűnt a kötet elején, mint a korábbi részben Connavar: a fiú múltja, a sértettsége, bizonyítási vágya és a lelkét belülről marcangoló düh eléggé egyedi személyiséget hozott létre. Ifjú hősünk úgy érzi, hogy nincs veszteni valója, nem féli a halált és pont ezért vakmerő, merész – kalandjai és megnyilvánulásai a kedvemre valók voltak, gyorsan peregtek az oldalak.”

„Az elbeszélés stílusa határozottan olyan részletes, mindenre kiterjedő és lassan hömpölygő, ugyanolyan mint az első rész esetében, tehát aki azt kedvelte – akár csak egy kicsit is –, ebben a történetben sem fog csalódni. Visszatérnek a régi szereplők is – bár az idő rajtuk is nyomott hagyott –, de végül minden korábbi lépésük magyarázatot kap. Gemmell elvarr minden szálat, az első részben megismert összes szereplő végigjárja a sors által neki kirendelt utat – úgy hagytam őket magukra, hogy tudtam, mindegyikük élete elrendezésre került.”

„Nagyon kedveltem a történet misztikus vonalát: Morrigu beavatkozásait, a druidák szerepét, a tanácsok és jóslatok mögöttes jelentését és a végkifejletet. Azt a fel nem tett kérdésemet is megválaszolta a szerző, hogy miért és mi okból hasonlít annyira a riganték világa a miénkre, magyarázatot kapnak az elnevezésbeli és a történelmi egyezések, hasonlóságok.”
Mindezek ellenére, vagy éppen ezért: „Ez egy olyan történet, amit pasi írt, alapvetően pasiknak, de amelyet olyan csajok is elolvasnak, akik nem csak csajos könyveket vesznek a kezükbe.”
Bővebben: http://shanarablog.blogspot.hu/2015/09/david-gemmell-ej…

Nem tudom, hogy David Gemmell eddig miért maradt ki az életemből, de ezután a második kötet után úgy érzem, hogy mindent olvasni szeretnék, amit valaha is írt. Azt hittem, hogy Connavar történetét nem lehet felülmúlni, de jelentem, sikerült. Az Éjféli sólyom minden sorát imádtam.
Átok gyorsan a kedvenc karaktereim közé küzdötte magát, és sokkal szimpatikusabb lett a számomra, mint az édesapja. A mellékszereplők csodásak, jó volt újra találkozni a korábban megismert alakokkal, és új szemszögből is megismerni őket. Gemmell karakterábrázolása nagyszerű; néha igazán nehéz eldönteni, hogy kinek a pártjára kellene állni, mert az író eléri, hogy a negatív szereplőkkel is szimpatizálni kezdjünk.
Számomra ez a kötet sokkal mozgalmasabb volt, mint az első. Úgy érzem, hogy Átok nagyobb utat járt be.
A stílus még mindig lehengerlő. Oda-vissza-keresztbe vagyok a történelmi párhuzamokért, a hitért, a világfelépítésért. Ó, és a csatajelenetek! A csatajelenetek úgy vittek magukkal, mintha én is ott lettem volna – borzongás, félelem, izgalom. Itt aztán nem lehet leállni.
Újabb kedvenc született.

Mindig félek belemenni egy új Gemmell-könyvbe, aztán 10 oldal alatt legördül a félelem a vállamról. Ha egy embert kellene megneveznem a világon, aki a lehető legolvasmányosabban ír, az David Gemmell.

Erősségei közé tartozik, hogy hihetetlenül kidolgozott érzelmi hátterű karaktereket alkot meg, és olyan vonásokat is hajlandó húzni nekik, amiket más szerzők hősöknek nem adnak. Nincsenek fekete-fehér figurák, minden főszereplője más, egyedi. Főleg a mentor Haragért rajongtam, ilyen apukát mindenkinek <3 Minden karakter döntéseket hoz és élnie kell a következményeivel. Különösen tetszett a csavar, hogy a Rómában/Kővárosban fejét felütő új vallás, ami az életet és a megbocsátást hirdeti, egy hölgy vezetése alatt áll.

Mindenkinek szeretettel nyomom le a torkán a szerző bármely könyvét.

Minden tettünknek vannak következményei…
Még Connavar a nagy hős is követett el hibákat, amiket csak tetézett utána újabbakkal.
Átok kapcsán nem az a hiba ahogy megfogant, hanem az ahogy utána Con viselkedett.
Mert lehetett volna ez nagyon másként is. Ám a sorsuk máshogy alakult.
Egy nagyon jó történet, remekbe szabott folytatása ez ami megmutatja a fattyú fiú útját egészen Kővárosig, a gladiátorok világán át (ahol ismét felbukkan egy különleges karakter Harag személyében, aki szintén egy egyedi ember a maga nemében) a fővárosig és onnan újra haza a hegyekhez.
Itt már kinyílik egy kicsit a világ, és többet tudunk meg a vízen túli emberekről.
Átok-nak megvan a maga sorsa, ami sok fájdalmon keresztül vezeti, de erős lelke van, igazi rigante és megbirkózik a feladatokkal. A végén pedig, egy cseppnyi békére talál.