Árnyjáró (Drenai Saga 1.) 87% 165 csillagozás

Ez volt az első könyvem Gemmell-től, és ha ez ennyire megfogott, pedig kicsit gyengébbre van értékelve, akkor szerintem sikerült egy új kedvenc írót találnom. Gemmell világépítése zseniális, a szereplők fantasztikusak, a történet engem vitt végig magával. A csaták, a harcok, a véres küzdelem, szinte én is ott éreztem magam a csatamezőn. Most azonnal olvasni akarnám az összes többi könyvét egyszerre, de sajnos ez lehetetlen, ezért majd szép sorban haladok velük és a rajongótábor plusz egy fővel gyarapodott.

Sokáig kedvenc gyanús Gemmell könyv volt. Árnyáró, mint a legtöbb vívódó gemmeli hős nagyon közel került hozzám, a papok mágiája nagyon tetszett, Dardalion egyes jeleneteinél rendesen libabőrös lettem. Az ostromjelenetek a vesszőparipáim (szerintem még nem olvastam olyat, ami ne tetszett volna, bár valószínűleg nagyon alacsony a mércém) de Karnak személye elképesztően sokat hozzáadott, szerintem hozzá hasonló figuráról még csak nem is olvastam. Nála is megfigyelhető az, ami az utolsó katonáig valamennyi szereplőnél: Gemmel zseniálisan tud karaktert teremteni, akár néhány szó, vagy elejtett megjegyzés elég hozzá, hogy valódi és összetett jellemeket alakítson ki.
Ami a sztorit illeti, erősen érződik, hogy ez egy saga kis szegmense csupán. A cselekményt picit tördeltnek éreztem, és a páncél utáni kutatás vagy a drenai földeket fenyegető háború, mint összekötő erő sem segített ezen… Nem is tudom, talán az zavart, hogy ahhoz képest, milyen rövid volt a történet, túl sokat ugráltunk a szereplők és a helyszínek közt..
A könyv vége viszont eléggé meglepett, azt gondoltam, hogy a további részekben is szorosan az itt felépített szállakkal megyünk tovább, de utólag tényleg így volt tökéletes és csak kíváncsibbá tett, mi történik majd a következő kötetben.

Már régóta terveztem, hogy a David Gemmell: Legenda után elkezdem a Drenai sorozatot. Annak idején nagyon megfogott Gemmell, karaktereivel, világával.
Azt kaptam amit vártam, egy teljesen kidolgozott világot, erős karakterekkel, minimális mágiával, és férfias csatajelenetekkel. A történet nagyon jól ki lett találva, folyamatosan fenntartja az érdeklődést, szinte mi is részt veszünk a cselekménybe. A több helyszín közti váltások nem zavaróak, mindennek meg van a maga helye. Az ostrom, ismét nagyszerűen ki van dolgozva, igazi véres küzdelem folyik a falakon. Gemmell szokásához híven, nem pátyolgatja a karaktereit, ha kell feláldozza, ezzel is életszagúbbá téve a regényt.
Nagyon jó könyv csak ajánlani tudom.

Elismerem későn érkeztem a David Gemmell buliba, de hát az igazán jó dolgok sokat váratnak magukra, ez a könyv pedig egyszerűen egy tökéletes fantasy könyv volt. Erős karakterek, pláne antihősök? Pipa. Fasza csaták? Pipa. Reális és izgalmas háború ábrázolás? Pipa. Háttérben meghúzódó, mégis jelentős fantasztikus szál? Pipa. Igazából csak azt tudnám sorolni mit szerettem a könyvben, olyat nem is tudnék, amit nem. Egész egyszerűen tökéletesen helyén volt minden.
Azért ha ki kéne emelnem a könyv legerősebb pontját, talán a karakterek ábrázolása és fejlődése lenne az, hiszen ostromok meg csaták máshol is vannak, de ilyen jó szereplőkkel ritkán párosulnak. Nagyon mélyen ássa magát bele szereplői lelkébe, és a folyamatos lélektani árnyalások kifizetődnek a történet előmenetele során, minden cselekedet mögött ott motoszkál az okozat. Ezekben a becstelen és gyarló szereplőkben is ott lakozik a barátság, szeretet és tisztesség, sokkal inkább, mint azt elsőre gondolnák. Hatásosan és hitelesen építette fel szereplői személyiségét, akikkel nagyon könnyű azonosulni, megszeretni őket, drukkolni nekik, és együtt szenvedni velük.
Gemmell írásának stílusa is nagyon tetszett, lényegre törő, kicsit talán egyszerű, de pont ettől az egyszerűségből adódóan nagyon sokatmondó, tömör mondatokkal dolgozik, rengeteg párbeszéden keresztül mesél, amiktől az egész könyv kap egy hihetetlen súlyos, menetelésszerű ritmust, amit végig képes fenntartani, az utolsó fejezetekre pedig a feszültséget olyan szintekre emeli, hogy a könyv letehetetlenné válik. Nem állítom, hogy eszméletlen nagy fordulatok lettek volna a történetben, de sikerült ezt is úgy megoldani, hogy mindig tökéletes időben lendítsen egyet a történeten, megfelelően egyensúlyozva a különböző helyszínek között.
Egyszóval, imádtam. Megvett magának kilóra az összes többi könyvére is.

Egész jó történet volt, és aminek örültem, hogy kicsit sem volt elnyújtva.
Háború van, és Drenai fő serege be lett szorítva egy erdőbe, az utolsó nagyobb védőbástyának viszont szüksége van a segítségre. Drenai sorsa is függhet tőle. Hogy reményt adjanak Drenai megmentésére szükség volna egy legendás páncélra.
És itt kell Árnyjárót megemlíteni. Egy gyilkos, aki pénzért bárkit megöl. Nem érdekli senki, de mégis megment egy papot a haláltól, és ettől kezdve mindkettőjük jelleme fordulatot vesz.
És sajnos nekem innentől azért elég furcsa Árnyjáró karaktere. Elvállalja, hogy megszerzi a páncélt, és bármilyen akadály, bármilyen jóslat is áll elé, ő önfeláldozó hősként csak megy tovább.
Természetesen a nem ölök meg mindenkit attitűd változása érthető, és kifizetődő is tud lenni, de azért nekem a végére ez az „akkor is, ha belehalok” már sok volt egy ilyen típusú karaktertől.
A pap szála tetszett, az erőd védelmezésekor az ottlévőkről olvasni viszont már kevésbé volt érdekes számomra.
Mindenesetre egészen jó volt, jól tudtam haladni vele.

Nem sorrendben olvastam a Drenai-saga köteteit, emiatt most vált végre világossá számomra a Harmincak története és jelentőségük. A Legendában megismert Bronzgrófról is kiderült a kötet végére, hogy miért is így hívják. Így aztán abból a szempontból (is) hiánypótló volt a kötet, hogy az egész drenai mitológia bizonyos elemei végre a helyére kerüljenek a fejemben. Gemmell ismét mesterien bánik a jó és rossz kevercséből álló, vegyes megítélésű karakterekkel, az olyanokkal mint a cinizmust és hősiességet egyszerre megjelenítő orgyilkos: Durmast, az önmarketinget mesterszinten űző, opportunista, mégis pozitív hősnek számító drenai generális: Karnak, vagy éppen az Árnyjáróval vetélkedő Cadoras, egy másik orgyilkos, akinek egészen kiszámíthatatlan a viselkedése.

Azt reméltem, hogy David Gemmell lesz az, aki ebben az évben is kihúzhat a nincs kedvem olvasni körforgásából, hiszen egyszer már, a tavalyi év folyamán – a Rigante ciklussal – sikerült neki. Az Árnyjáró egy viszonylag rövidebb kötet, egy hosszú-hosszú regényfolyamból, ami szerintem a végére csodálatos élményekkel fog gazdagítani annak ellenére, hogy az első könyv nem lett a kedvencem.
A kötet végig nagyon hullámzó teljesítményt nyújtott a számomra, pedig a címszereplő már az első lapoktól kezdve megdobogtatta az árnyalt karakterekért rajongó szívemet. Nem néztem utána, hogy Gemmell milyen sorrendben írta meg a Drenai történeteket, szóval nem tudom, hogy igazam van-e, de úgy gondolom, erősen érezhető, hogy ez a regény még nem az igazi. A szereplők kapcsolatai furcsák, suták. A cselekményszál elnagyolt, néhány megoldás pedig fájdalmasan egyszerű, ami feleslegessé teszik azon szenvedést, amin a szereplőnek végig kell mennie. A vallási és filozófiai beszélgetésektől időnként már a falat kapartam…
A karakterek nem rosszak, de kiforratlanok. A regény rövidsége ellenére is rengeteg szereplő van jelen, akik között nagyon nehéz eligazodni. Néha abban sem voltam biztos, hogy a fejezetben felbukkanó alakról olvastam-e már korábban, vagy teljesen új szemszögként érkezett meg elém. Bár bevallom, utóbbin az sem segített sokat, hogy volt, amikor napokig hozzá sem nyúltam a könyvhöz.
A mágiarendszer és a világépítés számomra kicsit kaotikus még, de voltak olyan elemek, amelyek kifejezetten elnyerték a tetszésemet. Erősen bízom ebben a történetfolyamban, és az íróban, szóval idén még szeretnék haladni a Drenai Saga történeteivel, de most úgy érzem, hogy hibát követtem el azzal, hogy életem olyan szakaszában vettem elő ezt a könyvet, amikor nem olvasás van az első helyen nálam. Azt hiszem, sokkal több élményt tudott volna adni, ha nem csak nyűglődésként élem meg az olvasást. Lehet, hogy a későbbiekben megérne egy újrázást.

„Egykor bárány voltam, aki a zöld mezőn játszadozott. De azután jöttek a farkasok. Most sas vagyok és egy másik világegyetemben repülök.”

Ez a rész a másik nagy kedvencem a Legenda után.
Árnyjáró egy nagyon összetett karakter. Igazi ember, a maga jó és sötét oldalával.
Gemmell minden művében nagyon jó a világ, a történet, a háttérben futó szálak, legyen az politikai vagy misztikus szál…minden jól kidolgozott. A csatajelenetek nagyon jól vannak megírva és igazán beleélheti magát az ember, abba a káoszba ami ott zajlik, az egyéni hőstettekbe, a csapatmunkába, a bajtársiasság érzésébe.
De igazából, minden Gemmell történet legerősebb és legjobb szálai, maga a karakterek.
Árnyjáró történetében ez különösen igaz.
Nagyon sokat tudnék írni erről a könyvről, kisebbfajta novellát…számomra nagyon sokat jelent. De nem kezdek bele…
Elég annyi, hogy ez a történet magával ragad, mélyre ránt és nem ereszt ha elkezded.
Megismered a háború dúlta világot, átélheted az emberi érzések széles skáláját, a megbánást, dühöt, félelmet, a bajtársiasságot, a szerelmet, a kitartást és azt is, hogy hogyan hozható vissza egy kiüresedett, lelket újra az életbe.
Hogyan lehet Árnyjáró nem a régi önmaga, hiszen az már nem létezik, de egy olyan ember, aki képes újra érző, törődő emberré válni az üresség után.
Gemmell továbbra is, így sokadjára olvasva is, örök kedvenc számomra! :)

Meglepődtem, mivel valamiért azt hittem, hogy nem fog tetszeni és csak a kényszer vitt rá, hogy nekikezdjek. De végül is, miért hittem ezt? Hiszen nagyon tetszett a Gyűrűk ura és a Trónok harca is, mégis arra gondoltam, hogy ez nem az én világom, mert egy középkori harci történettel foglalkozó könyv. Pedig teljes mértékben lekötött és nagyon megtetszett a stílusa. Bevallom kedvenc karakterem nincs. Árnyjáró, aki olvasta a könyvet megértheti, hogy mért nem a kedvencem, de ez persze nem azt jelenti, hogy nem kedveltem, hiszen mégis volt oka, hogy ő a kiválasztott spoiler, a másik akit megemlítenék, az Dardalion, aki szintén nem kedvencem (nem tudom miért) de nagyon szurkoltam, hogy ne leljen lelki békére és adja oda magát az istenének, vagy ilyesmi.

Olvastam már a szerzőtől, de valahogy nem ilyen stílusra emlékszem. Be kell vallanom annak ellenére, hogy a történetet érdekesnek találtam, mégis nehezen szoktam meg Gemmell száguldását a végkifejlet felé off, a jelenetek felszínességét, a jelentéktelenség érzését. Szereplőit meglepően váratlanul és szenvtelenül teszi el láb alól, viszont egyik sem ütött igazán szíven, mivel nem kaptak elég teret és időt a kiteljesedéshez. Papírmasék maradtak, kétdimenziós karakterek.
Fura az egész könyv. Sovány. Nem rossz, de mást vártam. Az egészből visszaköszön az Árnyjáró által elfogadott konklúzió: mindebből semmi nem számít 100 év múlva. Egy régi háború krónikája, melynek már nincs túlélője; nem eleven mesét kapunk, hanem beszámolót az eseményekről.
Az epilógust meg főleg nem értem. Ilyen pofonhoz hasonlítható sokk után, amit okozott elképzelni sem tudom, mi vár a folytatásban…