Árnyak ​hőse (Drenai Saga 3.) 86% 107 csillagozás

Nem is tudom, valahogy ez a másik dimenzió nekem sok volt. Nem ezt vártam, nem illik bele Gemmell világába, túl bonyolulttá teszi, az egyszerű élhető világát.
Ettől függetlenül Árnyjáró még megöregedve, is elvarázsolt. Nagyon jól sikerült az öregebb orgyilkos karaktere, szinte érezni a kort, ami a vállát nyomja, persze ettől még ugyanolyan kemény marad. Ismét felépít egy új világot az író, és új karakterekkel ismertet meg minket, amitől a történet csak színesebb lesz. A mágia előtérbe kerül, ami engem egy kicsit zavar, mert eddig nem volt jellemző a világra (vagyis inkább a papi mágiával találkoztunk). Valahogy a mágia megjelenésével, a cselekmény új országba helyezésével, és az új karakterekkel, a regény kicsit elüt az előző részektől és nálam el is veszti azt az életszagát, valahogy elveszti az egyedi stílusát, és belép a fantasy műfajba.
Mindenképp el kell olvasni az előző részek után, hogy Árnyjáró élete teljes legyen.

Az Árnyak hőse tetszett eddig legjobban a három olvasott kötetből, amire nincsen ésszerű magyarázatom, csak az érzéseim. Számomra itt lett igazán kiteljesedett a világ, és kapott egyfajta pluszt, amitől úgy érzem, hogy még ennél is tovább fog szélesedni az univerzum, én pedig repesve várom, hogy megtörténjen. A másik dimenzió, a mágiarendszer és a különböző idősíkok részemről nagyon jól működtek, ezt pedig csak megfűszerezte a politikai csatározás, ami miatt az ilyen történeteket szeretni szoktam.
Már a regény első hangjai is magukban hordozzák a megérzés; ez lesz Árnyjáró utolsó kalandja. Az öregség jelei egyértelműen mutatkoznak rajta, de botor ember az, aki emiatt gyenge ellenfelet lát benne. Ebben a kötetben olyan szerepkörben láthatjuk, amely kissé idegen tőle – még számára is, nemcsak az olvasók részéről –, mégis imádom az erőt, ami is sugárzik ebből a karakterből. Örülök neki, hogy végül nyerhetett egyfajta spoiler.
Bár visszaköszönt néhány korábbi mellékszereplő, nagyon sok új arc is felbukkant a karakterek között, akiket nagyon megkedveltem. Ju Ju volt a kedvencem, mert nemcsak egy jópofa figura, de egyértelműen arra született, hogy időszakos nagyotmondásai közepette hőssé váljon. Kiszumu pedig remek társává vált ebben, hiszen a razsni eltökéltsége és komolysága remekül ellensúlyozta őt. Szerintem nagyon jól működött ez a páros együtt.
Nehéz úgy pozitív értékelést írni, hogy ne lőjek le egy-egy fontos cselekményszálat, szóval végszóként csak annyit, hogy ebben a kötetben megvan minden, amiért Gemmellt szeretni lehet: Hősök, szörnyek, és ütős poénok! Őszintén ajánlom!

Végére értem a Drenai-sagának, és legszívesebben kezdeném újra az egész sorozatot elölről. És nem feltétlenül azért, mert olyan zseniális lenne az Árnyak hősében Gemmell (pedig mondjuk az), hanem mert hiányzik a stílusa, az a fajta kemény, életszagú, de mégis utánozhatatlan hard fantasy-hangulat, amit olyan nagyszerűen művel.
A regény egyébként hozza az elvárt minőséget, s noha a szokásosnál mintha több természetfeletti tűnne fel az amúgy realisztikus környezetben, egy pillanatig sem zökkentem ki Árnyjáró harmadik „kalandjának” sodrásából, már csak a csipetnyi humor miatt sem.
Úgyhogy David Gemmell még mindig az egyik legjobb fantasy író, ez most is megerősítést nyert bennem.

Kiváló. A végén belepityeredtem,na!

A trilógia utolsó része némileg más típusú mint az eddigiek. Itt nincs háború és hódítás. Itt szörnyek és démonok vannak meg az őket átitató gonoszság van. Árnyjárót mindez nem érdekli, ő elvan magában a saját birtokán. De a gonosz nem ismer határokat, így látogatást tesz nála, ami hiba, mert innentől már magánügy és árnyjáró dühös, nagyon dühös…
A karakterek kidolgozása szerintem remek, árnyjáró karaktere mellett több más remekül kidolgozott karakter megjelenik. A hangulata a szokásos Gemmell hangulat, tehát letehetetlen még újraolvasva is.

A sorozat nálam egyértelműen javuló tendenciát mutat, sőt ez a rész olyan tisztán 5 csillag, amennyire csak lehet. Mindent imádtam benne (sztori, karakterek, események, dialógusok) egyetlen apró részleten kívül. Árnyjáró spoiler És ide temérdek nyafogást elképzelni…
Mindenesetre nagyon kíváncsi vagyok a folytatásra, de közben persze rettegek is. Ám bátor leszek, és nekivágok.

Hősiesség, néhány jól ülő poén, gyilkosok, szörnyek, varázslók. És hősiesség.
Inteligensen felépített, jól vezetett történet, amiben kevesebb a csatározás, mint a mágia, mégis, valahogy élvezetesebb volt mint az előző kötet. A befejezés pedig egyszerűen tökéletes lett.
Gemmel nagyszerűen meséli el Árnyjáró utolsó (?) kalandját, pont annyira, hogy érdekeljen, mivel folytatódik a Drenai saga.
Fantasy rajongóknak erősen javasolt tétel!

Sokkal jobban tetszett, mint az Árnyjáró ciklus első része. (Bénaságom okán a második még várat magára, de szerencsére, valóban lehet felcserélve is olvasni a köteteket.)
Jobban bírtam a szereplőket (Matce-csai rulez) – Árnyjárót annyira sajnos még mindig nem – és pörgött a cselekmény.
Végig azon gondolkodtam, hogy ezt igazábból tiniként lett volna igazán jó olvasni, mert leköti az embert, van benne egy adag moralizálás meg tanítás, de olyan sok újat – a nagyon szép Gemmell-stíluson kívül, ami sokadik Gemmel után nem is újdonság – nem mutat. Mondjuk a „jönnek a démonok elpusztítani az ismert világunkat”-toposzból nehéz is újat kihozni, de azért ez egy igen igényes darab.
És szerintem ezt a könyvet Martin is olvashatta, apróságokról egy csomószor eszembe jutott a Trónok harca. (váltakozó narráció E/3-ban, minden szereplő szürke, még a gonoszt is sajnáljuk, és még az is elhangzik, h „közeleg a tél”, bár igen más kontextusban.) Vagy csak már az én fejemben függ össze minden mindennel. :)

Nem győzött meg ez a kötet. Ha ezzel kezdtem volna a sorozatot, nem biztos, hogy tovább olvasom. De mégis, mert mazochista vagyok, és nem szeretek sorozatokat félbehagyni. Na jó, kivéve a Luxent. A Szürke Ember csak árnya volt Árnyjárónak, a többiek nevét meg már el is felejtettem… Az Epilógust meg inkább hagyjuk….

Végül Dakeyras hazatért, Árnyjáró megpihenhetett.
Zseniális regény! Az egész trilógiát imádtam, Árnyjáró és a köré teremtett karakterek, kalandok mindvégig szerethetőek, izgalmasak, élőek, de mindez ebben a kötetben messzemenőkig kimagaslik.
A múltja árnyai elől menekülő Árnyjáró megöregedett és visszavonult. Vagyonából kényelmes életet épített magának Drenaitól távol egy idegen országban, abban a reményben, hogy ha pénzét nemes célokra fordítja, akkor talán megmentheti azt, ami lelkéből megmaradt. Azonban vannak emberek, akik elfuthatnak, de nem menekülhetnek sorsuk elől. És Árnyjáró sorsa, hogy újra és újra elveszítse otthonát és szeretteit, így természetesen brutális kegyetlenséggel rúgja rá az ajtót a háború, és még más idősödő harcosok (ha ugyan megöregedhettek) házuk kandallója mellett kuporogva mesélnek unokáiknak, hajdani dicsőségükről, addig Árnyjáró ismét felszíjazza hátára pengéit, hogy bosszút álljon… Ismét egy háború kellős közepébe csöppenünk, melyben ártatlanok szenvednek brutális halált, a hősök pedig nem várt helyekről érkeznek.
Gemmel, ha lehet azt mondani, valóban kihozott mindent, amit lehetett ebből a történetszálból, bár amíg más kedvenc karaktereim esetében azt szoktam érezni, hogy egy idő után a történetük csak nyúlik, mint a rétestészta, addig itt most azt éreztem, hogy még nagyon szívesen kalandoztam volna Árnyjáró oldalán.
A befejezés, valami hihetetlen felemelő, legalább olyan erős, mint a Gladiátor c. film vége spoiler.