A ​Vaskezű lánya (A Sólyomkirálynő 1.) 79% 49 csillagozás

A vízen túli, rég halott királyra!

De a mágiának is kellenek legyenek törvényei.

– Akkor hát élnek ott emberek?
– Igen, élnek ott emberek. Egy halott világban kapaszkodnak az életbe.

* * *

Vannak pillanatok, amikor úgy érzem, túlcsillagoztam ezt a könyvet, és csak azért élveztem nagyon, mert a másikat, amivel párhuzamosan olvastam, nagyon nem.
Lehet.
De ettől teljesen függetlenül az az igazság, hogy David Gemmel engem rendszerint lenyűgöz, és még egy – önmagához képest – erős közepes könyve is képes fölülmúlni nagyon sok mindent, amit mások összeírtak. Ráadásul A Vaskezű lányát úgy élveztem szinte teljes egészében, hogy a regény első harmadában kifent ásóval tudtam volna agyon csapdosni Sigarnit, annyira idegesített. Hát valljuk be: innen szép nyerni. Szerencsére volt körülötte nem két karakter, akiket már a kezdetektől tudtam kedvelni.
Középkori típusú világba, erdős, barlangos hegyvidékre kalauzol minket a történet, késsel, baltával faragott népség körébe. Valahogy maga a történet is kissé érdes, késsel, baltával faragott. Kisebb-nagyobb ugrásokkal haladt, de nekem nem volt zavaró a szó szerinti folyamatosság hiánya. alaposan bemutatta a hódítókat és a leigázottakat is és a nagyjában csak egész minimális jelenléte volt tényleges fantasynak a sámánok, látnokok, és jó darabig inkább csak emlegetett démonfélék mellé. Az igazi fantasy-csemegét szinte a legvégére tartogatta, de szerintem megérte várni rá.
Leginkább azt hiszem az tetszett, hogy végig éreztem: tudják, mit csinálnak. Ez igaz volt a szerzőre és a karakterek nagy részére is. Persze voltak hibák és tévedések, de egy pillanatig sem éreztem, hogy a történet kicsúszna az író keze közül, és ez kifejezetten megnyugtató érzés volt.

Nyaralni vittem magammal A Sólyomkirálynő két részét, így két opció állt előttem:
1) le sem teszem a könyveket, mert pihenni fogok 0-24-ben
2) mindenhová is megy a család, ezért csak esténként, illetve nyugisabb pillanatokban fogok tudni haladni velük.
Sikerült vegyítenem a lehetőségeket, és volt annyira izgalmas ez a rész, hogy a rövidebb autóutakra is társamul szegődött. Azt nem mondom, hogy azért, mert Sigarnitól elájultam volna – nem úgy, mint a férfiak 90%-a, khm. Ha nem arról szól a történet eleje, hogy mindenki mennyire odavan a testéért, és hányan feküdtek már le vele, akkor biztosan elégedettebben fejezem be.
Érződik kicsit, hogy nem mostani az írás, bár a fordítás csodás lett. Érdekes volt az alapötlet, tetszett a kivitelezés, néhol még brutális megoldásokkal is találkoztam.
Ötletes harcjelenetek és védekező álláspontok tették letehetetlenné a befejezést. Több nézőponton keresztül láthattam a felfordulást, végzetek érték utol a szereplőket, és olyan érzés volt, mintha bezárult volna egy kör. Amit, nagy meglepetésemre, kitágított, újra megnyitott, majd összevissza varázsolt a szerző a következő részben.
Egyébként jó döntés belekezdeni, megdolgoztatja az agyat rendesen. Első olvasásom az írótól, szép bemutatkozás volt. :)

Olvasás közben jutott eszembe, hogy mennyire szeretem David Gemmell regényeit, csak most jutott eszembe, hogy mennyire hiányzott már és ha végeztem vele elő is keresem Drenai Saga-t
Maga a regény emlékeztet Boudica a Délkelet-Britanniában élő brit kelta törzs, az icenusok királynőjének legendájára, ott a Romaiak igázták le a brit kelta törzseket.
Boudica lányait elfogják megerőszakolják neki végig kell néznie igy szerették volna alázatra tanítani de az ellenkezőjét érték el fellázadt és szép kis pusztítást végeztek, igaz ott csúfos véget értek a fellázadt kelták. Hogy itt mi lesz a vége azt természetesen még nem tudom ahhoz el kell majd olvasnom ezt a részt és természetesen második részt is amit remélem még az idén megtehettek.
Gemmell-hez hűen tipikus hős fantasyt olvashatunk tökéletesen látjuk ki a jó ki a rossz , nincs nagy megfejtés nincs nagy meglepetés pontosan láttunk mindent de ez egyáltalán nem probléma, olyan jó volt olvasni, maga a szöveg könnyed jól olvasható csak úgy pörögnek az események nincs üres járat, a börtönös rész egy kicsit meglepet
elég keményre sikeredet.
Szóval imádtam, aki egy kicsit is szereti a fantasyt annak kötelező olvasmány.

Valahogy nem volt az igazi, sokkal jobb könyveket olvastam eddig Gemmeltől. A történet se volt az igazi, nem tudtam eldönteni, hogy mennyire vegyem komolyan és mennyire kezeljem igazi fantasy könyvnek. Volt benne mágia, de mégis idegen volt a világtól, nem passzoltak össze. A főhős se a megszokott, nem lopta be a szívembe magát, valahogy nem volt „hősies”.
Azért a következő részt is elolvasom, hátha előrelépést tapasztalok.

A tipikus Gemmell hangulat megvolt, így már rossz nem lehet. Gemmell ezúttal a hegyi klánok oldalán küzd a hódító birodalommal, amely esetben nem bírtam elvonatkoztatni Róma britanniai hódításától. A hódítás mellett varázslók, akik inkább sámánnak tűnnek, valamint démonok és szellemek is megjelennek.
Nekem egy kicsit jobban tetszettek Gemmell korábbi művei. Úgy éreztem, hogy a női főszereplővel, nehezebben boldogul. Nagy gondom, viszont nem volt a könyvvel és a főszereplővel sem, így várom a következő részt.
A könyv szerkezetileg egy kicsit elnyújtott, a valós mérete a régi Gemmell könyvek formátumában, inkább olyan 300-400 oldal között lenne. Valamint sok elgépeléssel is találkoztam, mintha a szerkesztő nem vette volna komolyan a munkáját…

Aki teheti, adjon egy lehetőséget a könyvnek, mert érdemes.

A világfelépítés nagyon ismerős az írótól, olyan kényelmes és megszokott :) Azt értékelem, hogy női főszereplőt kaptunk, de nem sikerült különösen megismernem vagy megkedvelnem.
Kellemes olvasmány volt, kis izgalommal, mert elég kiszámítható volt, de semm8 több.

Valahol a regény kétharmadánál járhattam, és nem egészen értettem, miért nem tudok ráhangolódni Gemmellre, amikor @A_Nagy_Levin megírta az értékelését link, és viszonylag pontosan megfogalmazta az én érzéseimet is.
Baltával faragott fantasy – és hát csalódás, ezt muszáj kimondanom. Huszonpár Gemmell-regény után már nem nagyon számítottam arra, hogy meglepetés ér: eddig ugyanis mindig elkapott a stílusa és teljesen belemerültem a történetébe, karaktereinek világába. Most eleinte a melegre gyanakodtam, de akárhogy is néztem, nem nagyon állt össze A Vaskezű lánya.
Gemmelltől sosem állt távol a sword and sorcery, de talán most először éreztem úgy, hogy abba nem tudta elég jól belevinni önmagát. A történet szinte nyersnek tűnik, egymáshoz lazán kapcsolódó epizódok egymásutánja, amit zavaros motivációk, didaktikusnak érződő jellemfejlődések és kötelezően kipipálandónak tűnő jelenetek kereteznek – utóbbit különösen nehéz megélni, mert hiába sikerül jól egy-egy pillanat, ha semmi újdonságot vagy izgalmat nem tartalmaz Gemmell életművét (vagy rosszabb esetben a regényt) illetően. A Brit-sziget kitalált világba koppintása szerintem sok meglepetést nem mutat, noha egy ponton egy egészen váratlan síkra lépünk át (talán még sosem olvastam ennyire s&s stílusú jelenetet Gemmellnél, egyedisége üdítő, hozzá Ballistar drámája pedig kiemelkedően remek volt), epizódszerűsége miatt mégsem ad hozzá a világ hangulatához, amit amúgy is csak a misztikus emberek tudtak igazán fokozni. Ami miatt mégis különleges a kötet, az a női főszereplő – nem épp gyakori Gemmellnél, viszont a megformálása ugyanazt a baltával faragott érzetet kelti, mint minden(ki) más.
Ahogy látom, akár még idén megjelenhet a duológia második fele is – viszont furcsa módon mintha nem közvetlen folytatás lenne, pedig A Vaskezű lánya befejezése (és a regény felénél eltűnő szereplők) mintha erre utalna. Bízom benne, hogy arra már sikerül ráhangolódni.

Nagyon nehéz ezt írnom, de csalódtam. Nem tudom, hogy mennyire szokatlan dolog, hogy Gemmell főhőse nő, mert még csak most ismerkedem vele, de úgy vélem, hogy ezzel most nagyon sikerült mellényúlnia. Sigarni nem hiteles hős, akkor sem lenne az, ha férfiből gyúrták volna; valamiért nem tudtam ráhangolódni, de egyelőre nem döntöttem el, hogy ez az én hibám-e.
Még mindig nagyon kedvelem az író stílusát; a leírásokat, a gördülékenységet, az emóció érzékeltetését. Sok-sok kedvenc jelenetem van, volt min nevetni, és volt, mint sírni. És bizony; volt, min unatkozni is. Bizonyos részeken nagyon nehéz volt átlendülni, és volt egy jelenet, ami után nagyon-nagyon győzködnöm kellett magam a folytatásra, mert annyira megrázott nőként. Véleményem szerint a történetszál nagyon csapongó volt, fontos dolgokat nyomott háttérbe, míg a lényegteleneken elmerengett… Ezúttal nagyon zavartak a fennkölt szónoklatok, a szerelem és a szeretet kifejezésére szőtt szavak.
Gemmell karakterei általában egyszerűek, mégis árnyaltak, minden személyiség magában hordozza az okokat, most viszont úgy gondolom, hogy ezek az okok elmaradtak. A karakterek olyanok, amilyenek. Pont. Akadtak köztük persze, akik kicsit a szívemhez nőttek, de egyikük elvesztése sem okozna számomra nagy fájdalmat, ami nálam azért ritkaságszámba megy. Nagyon akartam őket szeretni.
Az a séma, ami működött Átoknál, vagy Connavarnál, Sigarnival teljesen elcsúszott. Érezhetően kemény karakternek szánták, de volt egy pont, aminél már úgy éreztem, hogy valaki rászólhatott az íróra, hogy a főhőse voltaképpen nő, szóval ideje lenne egy kicsit érzelmesebbre vennie. spoiler
Imádtam a mágiavonalat, bár egyelőre még nagy a katyvasz ezzel kapcsolatban a fejemben, de remélem, hogy a második könyv érkezésével majd tovább tisztul a kép.
Egyelőre ez a történet egy erős közepes, de adok neki egy kis időt, hátha feljebb tud kúszni.

„- Időnként – kezdte Kollarin –, az élet oktalanul kegyetlen lehet. Ti most egy ilyen időnek vagytok a tanúi. A gonosz nem egy szarvas ördög fejéből sarjad…ha így lenne, mind elmenekülnénk előle. Hanem egy haragos szóból fakad, és befészkeli magát azoknak a fülébe, akik hallják. Szinte észrevétlenül növekszik, még végül haragban és az irigységben, a féltékenységben és a kapzsiságban bont virágot.”

Sajnos a könyvből idézett pár sor, nagyon is helytálló mind a mai napig a való világban is. Minden könyvében találok valami olyan gondolatot ami mutat valamit a világról, rólunk, és tanít. Ezért is szeretem a könyveit.

Nem, nem ez lesz a kedvenc Gemmell könyvem, de ettől függetlenül jó volt olvasni.
Mert maga a története, a hangulata jó volt, de a főhősnőt az elején nagyon rühelltem. :P
Viszont a történet alakulása során, ő is változott, formálódott és szerencsére jó irányba.
A karakterek hozzák az író szokott formáit, a mesefonál ismerős jegyeket hoz, nincs túlbonyolítva, minden szépen rendben vezet végig minket a végkifejletig. A börtön jelenet elég durván lett megírva. A harcok és a csata látványos, élethű és az emberek ebben a könyvben is nagyon emberiek. A jó és a gonosz örök harcának, remek kis története ez a mű.
Mindent összevetve, nem lesz kedvenc, de ettől még jó volt elolvasni. :)
….
Viszont, olvasva a második részt már egyértelmű, hogy ez csupán egy kis ízelítő itt, egy felvezetés. No és azt is bevallom, hogy ott már sokkal szimpatikusabb a női karakter. ;)

Faék egyszerűségű fantasy.
Ez lehet dicséret és leszólás is, és mind a kettőt gondolom róla. Gemmel nem kerülgeti, megmondja, mi lesz, és úgy is lesz. A karakterek jelleme egyetlen, alárendelő mellékmondatot nem tartalmazó kijelentő mondatban összefoglalható. A történések egyszerre a sors és a mágia eredményei, ez utóbbi van, és kész. Még a történelmi előképek (római birodalom, skót és ír klánok, Észak-Afrika) a legújszerűbbek, egyébként egyetlen rövid kifejezéssel foglalható össze: vótmár.
Egyszerűen semmi újdonság nincs benne,. sőt Gemmel néha durván, erőszakosan teszi arrébb a történetet, hogy úgy menjen, ahogy elképzelte. A burroughs-i, howardi „nemes vadember” mintáját követő női főhős nehezebben értelmezhető, mint férfi társai, de némi türelemmel kezelhető a dolog. Ráadásul éppen ez a cselekmény hajtóereje, szóval, mindenképpen törődni kell vele. Az is idetartozik, hogy ez a női főhős a Sword and Sorcery-ben, ez izgalmas és újszerű, viszont mellettem elment elsőre, és csak sok utánagondolás után látom benne az érdekességet.
Ezen kívül viszont nekem a kötelezőt hozta a szöveg, úgyhogy – bármennyire is könnyen lehetett olvasni – összességében csalódás volt.