A ​Sötét Herceg (Makedónia 2.) (A Hatalom Kövei / Sipstrassi univerzum 2.) 85% 53 csillagozás

A hiba nem a könyvben van, ezért megadom a maximális csillagot. A hiba vagy az időzítésben, vagy bennem van, de az első felével megszenvedtem, ez a párhuzamos dimenzió váratlanul ért, az első kötet nagyszerű csatái után, ahol Parmenion végigverte Hellászt és csak úgy ragyogott az esze. De értem, hogy kellett ez ide, összeállt, kerek és nagyszerű, ahogy azt már Gemmelltől el is várja az ember. És aztán az a harc Spártánál, mmm, az egyszerűen tökéletes volt, onnantól minden sokkal jobb lett nekem is – főleg, hogy nem sokra rá mindenki újra a helyére került :P
Nem szerettem úgy, mint a Tróját vagy a Rigante-ciklust, de ez csak egyéni ízlés dolga, akik azokat szerették, ne hagyják ki ezt sem. Akik pedig még nem olvastak Gemmell-t, azok sürgősen pótolják, akkora mesélő, mint Odüsszeusz :d

Nagy Sándor, a minotauruszok megmentője – nem, ez nem egy tipikus történelmi regény, árnyalatnyi mitikus beütéssel. A Makedón-ciklus ízig-vérig alternatív történelmi fantasy, amely a Rigante-ciklus előtt taposta ki az utat annak idején.

Gemmell elsősorban nem eredeti ötleteivel, hanem árnyalt hőseivel és hangulatos mesélőkedvével szokta megfogni olvasóit. A legendák Makedóniáját azonban úgy építette fel, hogy ismételten meglepést tudott okozni, még itt, a második kötetben is. A gyermek Alexandrosz e történetben varázserővel bír – akárcsak tanára, Arisztotelész –, de számára ez inkább átok, mivel sötét erejét nem képes irányítani. Emiatt pedig egy másik valóság hatalmasságai is felfigyelnek rá, akiknek a hazájában még léteznek a mítoszok teremtményei. Így ebben a regényben a hellenisztikus kor csap össze a homéroszi érával. A makedón hősök kentaurokkal, hárpiákkal és más szörnyekkel szállnak szembe a történelem és a fantasztikum jól eltalált ötvözetében. A szerzőre olyannyira jellemző “jóvátétel és megváltás” téma több karakterben is izgalmas módon jelenik meg; a makedón király orgyilkosa ugyanúgy jellemfejlődésen esik át, mint a másik világ egyik-másik szörny-félistene. És végre egyszer a spártaiak is hősi szerepben tündökölhetnek.

E kvázi-történelmi világ(ok)ban érdekesen keveredik a szerző két (nem hivatalos) multiverzuma: a Forrás és a Káoszszellem (lásd: Drenai és Rigante ciklusok) ugyanúgy megjelenik bennük, mint a sipstrassi-kövek (lásd a Jon Shannow sorozatot) varázsereje. A kétpólusú kozmosz örök harca mellett jól megfér a kövek morális szempontból kevésbé szigorú hatalma is. Így lehetőség nyílik olyan nem kimondottan hősies, de semmiképpen sem gonosz mágusok megformálására is, mint a nem-egészen-kentaur Kheirón. Az Igézet világán zajló hősi küldetést pedig remekül foglalja keretbe az általunk ismert – ámbár a maga módján szintén mágikus – világ ambivalensebb küzdelme.

A könyv utolsó kétszáz oldaláról el kell mondanom, hogy talán szerencsésebb lett volna külön regényként megírni. Ebben ugyanis Alekszandrosz felnőtt életének 14 évét követjük nyomon, igen nagy ugrásokkal haladva előre az időben. A lényeg – a király két énjének belső küzdelme – így is izgalmasan jelenik meg, nem mellesleg pedig érdekes magyarázatot kínál az igazi Nagy Sándor ellentmondásos jellemére. Mégis úgy érzem, hogy ez hosszabb kifejtést is megérdemelt volna. Ha ehhez hozzá vesszük, hogy bizonyára a perzsa birodalomnak is megvoltak a maga mágikus titkai, amelyek kifejtésére itt már nem maradt hely, szerintem megérte volna A Sötét Herceg végét lecsípni, és ebből az anyagból a Makedónia-duológiát trilógiává bővíteni.

„Nagy várakozással álltam neki a második kötet olvasásának. Az előző rész vége egy jókora fordulattal ért véget. Megszületett Alexandrosz aki mint kiderül nem a király fia hanem a főhősünk Parmeniónné, de ezt nem sok ember tudja.
A történet 4 évvel később folytatódik. A könyv elején észrevehető, hogy nem a történelmi vonal fog folytatódni ebben a kötetben, hanem most a fantasy veszi át a szerepet. Ez kicsit aggasztott, de utólag visszagondolva nem volt rossz.
Sok ismert ókori görög mondavilágbeli szereplőt felvonultat az író a második kötetben. Voltak kentaurok, minotaorusz, elvarázsolt harcos, mágus stb. . ”
Teljes értékelésem itt olvashatod:
http://zsuolvas.blogspot.hu/2018/04/david-gemmel-makedo…

A decemberi utolsó és januári első munkanap közti hosszabb-rövidebb időszakban sok olyan dologra is sort kerítek, amihez máskor nincs kedvem, nehezen veszem rá magam, vagy régóta halogatom. Ezek közé sorolható a Sötét herceg elolvasása is. Kicsivel több, mint két éve olvastam az első részt, nem sokra rá megvettem a másodikat és a Trója-trilógiát, szóval van némi lemaradásom. De idén erős leszek, valamennyit igyekszem ledolgozni ezekből.

Sorozatok részei között hosszú időt hagyni általában nem szerencsés, Gemmell azonban ügyesen megoldotta, hogy ne érezzem hátrányát ennek. Talán nem túl nagy spoiler, de az első és második rész között több év is eltelik, a könyv során azonban kellő mértékű visszautalás történik az első kötet történéseire, és a két könyv között eltelt időszakra is. Abban sem kell csalódni, hogy ne lenne olvasmányos: miközben olvastam, csak úgy repültek az oldalak és az idő, nehéz volt letenni és valami mást is csinálni. A történet szokás szerint csavaros, bár elég Gemmell olvasása után nagyjából sejthető, kivel mi fog történni, ezt valahogy könnyű elnézni neki. spoiler Ezúttal is nagyon ötletesen szövi bele a valódi történelembe a saját történetét, mint Az utolsó őrzőben, ezt is nagyon szerettem benne.

Azért Gemmell is olyan nekem, mint Pratchett: akármennyit tudok tőle olvasni, de időnként kell egy kis pihenő, mielőtt túladagolom és megcsömörlök. Idén mindenesetre sort kerítek a Trója-trilógiára.

A könyv első 450 oldaláról csak dícsérő szavaim vannak. Egészen addig, amíg a történet olyan irányt nem vett, amilyet, nem tudtam, hogy szükségem van egy ilyen történetre. Görbe tükör, lehetőségek kihasználása, újabb, már megszokott biccentések a görög mitológia elemeinek. Olyan volt olvasni, mintha hazamennék.

Az utolsó 200 oldalt viszont nagyon zsúfoltnak és kapkodónak éreztem. Simán maradthattunk volna Alexandrosz fejében többet, lehetett volna lassabban bemutatni a változást és a király fejében megszülető ellentéteket. Simán kiférhetett volna belőle egy trilógia is, sajnálom, hogy pont ez lett ilyen rövidre szerkesztve.

Már vagy két napja gondolkodom rajta, hogy mi volt a baj ezzel a könyvvel. Persze a „baj” erősen túlzás, hiszen rengeteg ennél gyengébb fantasyt olvastam, de Gemmelltől eddig a tökéleteshez voltam szokva. Maga a történet rendben volt, de talán az arányok nem egészen. A sztori egy része túl bő lére volt eresztve, másik része viszont túl rövidre sikerült, még lett volna benne lehetőség, és igényelt is volna kifejtést. Én legalábbis nagyon igényeltem volna.
Egyértelmű, hogy a Makedónia oroszlánja a két könyv közül a jobbik, viszont Parmenión annyira jó karakter, hogy szívesen olvastam róla egy nem százszázalékos könyvet is, és nagyon sajnáltam, amikor véget ért a története.

Nem Gemmell az első író, aki párhuzamos világba helyezi a korábban megkezdett cselekménye folytatását. És neki is nagyon bejött ez a húzás. Az ókori Hellásszal párhuzamos világban létező Akhaia területén még mindig él, bár egyre gyengébb az Igézet: természetfeletti lények sokasága népesíti be az erdőket. Alexandroszt ide ragadja a Démonkirály csapdája, és természetesen Parmenión sem sokat várat magára, hogy megmentse az ifjú herceget.

A szerző fantasztikus képzelőerővel lenyűgöző világot tár az olvasó elé. Az izgalmakban bővelkedő cselekmény mondanivalója is kimagasló: esik szó barátságról, bajtársiasságról, szeretetről, gyűlöletről. Az egyik, talán legfontosabb tanulság – amivel Gemmell ellent mond a modern fantasy grimdark irányzatának – hogy a gonosz is nyerhet megváltást, még jóvá lehet tenni az aljasságra, kegyetlenkedésre pazarolt éveket az élet végén is. Gorgó lelki tusája, ahogy a kegyetlen, gonosz fenevadból önzetlenül segítő baráttá, bajtárssá válik, az egyik legszebben megírt lelki fejlődés, amit valaha olvastam.

A világban jelen lévő varázslatot csodálatosan festi meg az író. Az Igézet a legtöbb helyről már kiveszett, csak kevés maradt belőle, és a mágia hanyatlását kétségbeeséssel határos szomorúsággal adja át, mintha ő is sírna, mintha neki is fájna a természetet átjáró varázslat eltűnése. Ugyanakkor a remény sem hiányzik: az Igézet teremtményei hisznek annak visszatértében, és hitük hozzásegíti őket a feloldozáshoz.

A könyv bővelkedik egyéni párharcokban és csatajelenetekben, amik sokkal részletesebben kerültek megírásra, mint az előző kötetben. A felnőtt Alexandrosz Perzsa Birodalom elleni hadjárata viszonylag kevés teret kapott, nem azon volt a hangsúly, viszont a Káoszszellem pusztítását kellően érzékletesen demonstrálta a szerző. A párhuzamos világban játszódó történések egyszerűen fantasztikusak voltak, híven tükrözik Gemmell zsenijét.

A szereplők közül kiemelést érdemel ebben a kötetben Attalosz, aki Gorgó mellett a legnagyobb jellemfejlődést érte el és lépett előre pozitív irányba. A kegyelmet és barátságot nem ismerő orgyilkos lelkében is ott lapult a jóra való képesség, a hűség és a szeretet.

A regény óriási pozitív üzenetet hordoz, ami a gonosz minden pusztítása ellenére átviláglik. Bár az ókori Hellász, illetve Perzsa Birodalom, mint helyszín, nekem nem igazán jött be, a cselekmény, a szereplők jelleme, és a háttértartalom megnyerte a szívemet. Azt hiszem, így lehet egy jó regényt szívből szeretni. Megemelem a kalapom és tisztelgek David Gemmell emléke előtt. Ez az írás bizony a legjobbak közül való.

A Makedónia oroszlánja értékelésénél azon lelkendeztem, milyen jó kezekbe is került Parmenión (és Alexandrosz) azzal, hogy Gemmell a tollára tűzte őket.

Nos, ez a folytatásra sajnos egyáltalán nem igaz. Nincs ez rosszul megírva (olyannal még nem találkoztam Gemmell-től), épp csak rettenetesen rosszul van vegyítve a fantázia a történelemmel. Értem én, hogy ez elsősorban fantasy és nem történelmi regény, de ez még nem ok arra, hogy hülyét (de legalábbis egy madzagon rángatott rongybabát) csináljunk a világtörténelem egyik legnagyobb arcából, makedón Nagy Sándorból. Vagy épp egy beszari varázslót Arisztotelészből.

Az első kötet remek volt, ez ahhoz képest csalódás. Így az összkép semleges.

Nagy Sándor történetét ismerhettük meg, kicsit más (fantasyvel körített) köntösben. Utánanézve a megtörténteknek, az író nagyon hűen használta a rendelkezésre álló történelmi adatokat, keverve azokat a saját képzelete szüleményeivel.
spoiler
A történet másik főszereplője továbbra is a Makedón Oroszlán, Parmenión volt, spoiler
Emlékszem, mikor a Tróját olvastam az írótól. Ott egy haldokló szereplő egy lovas hírvivőre azt hitte, hogy kentaur, amikor is megdobbant a szívem, mert annyira szerettem volna, ha Gemmell a történeteibe belefoglal fantasztikus lényeket is. Itt most megkaptam, és meg kell mondanom, annyira örültem neki, kifejezetten élveztem a spoiler
Az sorozat előző kötetéhez hasonlóan itt is megemelem kalapomat az író tudása előtt, kifejezetten érdekes volt a csatajelenetek olvasása, sokat tanultam katonai stratégiáról, és egyértelműen látszik, hogy nem kevés időt szánt arra, hogy ennek megfelelő módon utánanézzen.
Szóval ebben a történelmi regényben, keverve a görög mitológiával és annak lényeivel sok örömömet leltem.
Muszáj megjegyeznem: nagyon sok a helyesírási hiba, és nem csak annyi, ami felett az ember figyelme elsiklik, sok volt és zavaró.

Nagyon szeretném odaadni neki azt az 5 csillagot, de az inkább maga a duológia volna, nem önmagában a könyv.

Féltem tőle. Több mint egy év telt Makedónia Oroszlánja óta, és aggódva vágtam bele, nem tudtam, mire számíthatok. Természetesen minden várakozásomat felülmúlta.

Elvarázsolt ez a fantasys-történelmi regény, bár az igazat megvallva, sokkal inkább kötöttek le a valóságban játszódó részek, mint a párhuzamos dimenzió a mitikus lényekkel. Bámulatosan erős karaktereket vonultat fel a könyv, és itt sokkal inkább gondolok lelki erőre, mint puszta izmokra.

A Sötét Herceg a második David Gemmel könyvem, és az igazat megvallva, mindig is érdekelt, hogy valóban akkora író-e az úr, mint azt mondják.

Hát kijelenthetem, hogy az emberek tévednek.

Gemmel sokkal nagyobb író, mint azt mondják, én pedig már várom, hogy elvesszek a többi meséjében is.