Végtelen ​tréfa 28 csillagozás

David Foster Wallace: Végtelen tréfa

„A ​Végtelen tréfa az X-generáció Ulyssessévé vált. Wallace gigantikus opuszát olvasni olyan, mintha nyakig merülnénk a kilencvenes évek sajtburgerszagú, MTV-fixált, hedonista univerzumában, és fejest ugranánk egy saját diszkomfortzónájában ragadt, megszállott és néha követhetetlenül gyorsan szerváló író zavarosan örvénylő agyába.” – Könyvesblog
David Foster Wallace főműve, a Végtelen tréfa a jövőben játszódik, amikor Kanada, Mexikó és az Egyesült Államok egy ONAN (Organization of North American Nations) nevű szuperállammá olvad össze. A regény szereplői egy teniszakadémia növendékei és egy alkohol- és drogelvonó intézet bentlakói, valamint québeci radikálisok egy csoportja, és mindenkit az az egy cél vezérel, hogy megtalálja a Szórakoztatásnak, annak a filmnek a mesterkópiáját, ami – ha az ember egyszer is megnézte – nem hagyja, hogy azután egyéb tevékenységet folytasson. A Végtelen tréfa lényegi kérdéseket feszeget: mi a szórakoztatás, és miért uralja az életünket, miképp… (tovább)

Eredeti mű: David Foster Wallace: Infinite Jest

Eredeti megjelenés éve: 1996

>!
Jelenkor, 2018
1114 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789636766146 · Fordította: Sipos Balázs, Kemény Lili
>!
Jelenkor, Budapest, 2018
1114 oldal · ISBN: 9789636768942 · Fordította: Sipos Balázs, Kemény Lili

Enciklopédia 2


Kedvencelte 6

Most olvassa 41

Várólistára tette 142

Kívánságlistára tette 137

Kölcsönkérné 2


Kiemelt értékelések

>!
Kuszma P
David Foster Wallace: Végtelen tréfa

Úgy rémlik, egyik ismerősömnél az üveges szekrény tetején volt egy üveg tokaji aszú, ami annyira régen állt ott, hogy kocsonyás állagúvá vált – nos, ez az üveg jutott eszembe erről a könyvről. Valamiért. (Fogok rá utalni még, hogy miért.) Amennyiben valaki erre azt felelné, a fizika törvényeinek ellentmond, hogy egy aszú ekképp cselekedjék, szóval vagy át lettem verve, vagy a memóriám csalt meg, esetleg csak álmodtam, hát én csak megvonom a vállam, és azt mondom: és akkor mi van? Ez csak még inkább párhuzamba állítja az emléket a könyvvel. Mert ez a könyv igazából úgy van, hogy nem is lehetne. Ez a könyv ellentmond a fizikai törvényeknek. Ez a könyv olyan, mintha csak álmodnánk.

Cáfolnám, hogy nincs története. Ugye egy alternatív jövőben járunk, ahol a multik jó pénzért meg tudják venni az adott naptári év nevét, következésképp épp most a Depend Biztonsági Alsónemű évét írjuk. Van továbbá egy rejtélyes, misztikus, halálos filmművészeti alkotás, amit a könyvben központi szerepet betöltő Incandenza család tragikus (és végletesen extrém) körülmények között megöngyilkolódott feje készített, és amit ha valaki megnéz, akkor durván annyi lesz neki, mert soha többé nem tud leszakadni róla. Ez a legendás „Szórakoztatás”. Ezt a tömegpusztító vágytárgyat keresi a titkosszolgálat éppúgy, mint a kanadai tolószékes orvgyilkos-szeparatista-terrorista különítmény, akiket aztán tényleg nem állíthat meg senki, legfeljebb egy akadálymentesítetlen lépcső. A dolgok amúgy két fő (és számtalan nem fő) helyszínen bonyolódnak: egyfelől az ifjú tenisztitánok számára létesített sportakadémián, másfelől pedig egy egykori függőknek létrehozott átmeneti házban – Wallace mindkét színtérben lubickol, látható élvezettel és elmélyült aprólékossággal (hihetetlen, mennyi mindent tud ez a csávó a függőségről! bármilyen függőségről! drogfüggőség, teljesítményfüggőség, függőség a fogy. társ.-tól… van itt minden) ábrázolja a szereplők társas kapcsolatait éppúgy, mint eszement napirendjüket. És hát itt el kell ejtsek egy satöbbit, mert napestig folytathatnám. Feltételezem, már ebből is érzékelhető, hogy a könyvben nem a cselekmény hiánya feltűnő, hanem épp annak sűrűsége (és itt csatolnék vissza a fenn említett kocsonyásra sűrűsödött aszúhoz), az a mérhetetlen mennyiségű anekdota, történetszál, végtelenbe indázó (de tökéletesen kiegyensúlyozott és utánozhatatlan) mondat, amit Wallace egyszerűen embertelen, vagy inkább emberen túli fantáziája elénk terít. Csak úgy hemzsegnek a szövegben az ötletek, az ellenállhatatlanul vicces, a bitang nyugtalanító, a véresen brutális ötletek, szétfeszítik az epikus kereteket, szétszaggatják mozaikokra a cselekményt, létrehozva ezt a megismételhetetlen böszme dögöt, amit összefoglaló nevén Végtelen tréfá-nak hívunk.

És akkor itt mondanék ellent annak a vélekedésnek is, hogy ebből a könyvből húzni kellett volna. Mert értelmezésemben ennek a regénynek elidegeníthetetlen része az, hogy riasztó méretű, hogy a lábjegyzetei kezelhetetlenek, hogy olyan, mintha soha nem lenne vége – hisz pont ettől végtelen a tréfa. Úgyhogy sok mindent lehet vele csinálni: félbehagyni, átlapozni pár oldalt, elaludni alatta (vigyázat! ha úgy szunyunk bele, hogy a kötet a mellkasunkon marad, az légzési nehézséget okozhat!), félretenni akár egy hétre, akár egy hónapra, akár egy évre is (hisz ilyen sűrűségű szövegen valóban nem lehet csak úgy átrohanni), de húzni belőle… azt nem. Azt semmiképpen sem. Mert ez a könyv maga a megtestesült húzhatatlanság. Ami viszont rohadtul nem azonos a szerkesztetlenséggel. De nem ám. Mert ez a könyv minden látszólagos ötletszerűsége ellenére nagyon ki van ám találva. Tudja, mit akar elérni. És azt eléri, így vagy úgy.

Ahogy tegnap az utolsó oldalt bevégeztem, úgy éreztem magam, mint aki maratont futott: lüktet a tejsav az erekben, de elnyomja az eufória, hogy megcsináltam, és hogy valami nagyon nagy dolgon vagyok túl. Úgyhogy most bátorkodom megveregetni a saját vállamat.

25 hozzászólás
>!
giggs85 P
David Foster Wallace: Végtelen tréfa

A tavalyi év végén megjelent Végtelen tréfa kétségtelenül az utóbbi idők egyik legtöbbet hivatkozott, (szó szerint is) legsúlyosabb és az irodalommal foglalkozók számára minden bizonnyal megkerülhetetlen monstruma. Számomra sem volt kérdés, hogy előbb vagy utóbb belevágok, és amit olvasás közben tapasztaltam, az valóban nem mindennapi érzés. Mindenki képzelje el az alábbi szituációt, hogy megérthesse mit okoz ez a könyv:

Már a csapból is az folyik, hogy van egy roppant színvonalas, vicces, elgondolkodtató és soha nem látott előadás, ami már letarolta a fél világot, és ami eljutott végre hazánkba is. Teszünk vele egy próbát? Hát hogyne, ki nem hagynánk! Annak rendje s módja szerint megvesszük a jegyünket, leülünk egy asztal mellé a hangulatos és ízlésesen berendezett helyen, és elkezdődik az Előadás. Amit látunk, az többnyire tényleg maga a Csoda (vicces, elgondolkodtató, soha nem látott stb. – és ami még rendkívül fontos és megjegyzendő, hogy ez a színvonal végig fent marad a maratoni előadás alatt), nem győzünk ámulni és bámulni.

Aztán az egyik jelenetben a szereplők mondjuk tortával dobálóznak, és az egyik képen talál minket. Véletlen volt? Biztosan. Persze vérmérsékletfüggő, erre hogyan reagál az ember, de most tegyük fel, hogy jót röhögünk rajta, és elkezdjük letisztogatni az arcunkat (ilyen is csak velünk történhet). Aztán ismét a képünkbe vágnak egy tortát, de olyan erővel, hogy a fémből készült tárca nagyot csattan az orrunkon, és elered a vérünk. Vicces? Már nem annyira. Jó, már, ha itt vagyunk, végignézzük, mert amúgy baromi érdekes, elgondolkodtató stb., de azért ezentúl figyelni fogunk a repkedő tortákra.

Azt hisszük, hogy minden rendben, meredünk a színpadra, ekkor valaki jól tarkón vág. Ez mégis mi? – kémlelünk hátra. Ekkor már minden bizonnyal sejtjük, hogy a nézők vegzálása a műsor szerves része. Jól van, kemények vagyunk, nekünk ez meg sem kottyan. Legfeljebb figyelünk hátra is. Ekkor mondjuk valaki elkezd csúzlival lődözni minket az emeletről, majd jönnek az egyéb galádságok… Egyre több helyre vagyunk kénytelenek figyelni, így lemaradunk számtalan dologról, ami a színpadon folyik, de amit felfogunk belőle, az még mindig remek. Aztán mikor vége mindennek, és betört orral, összeköpőcsövezve, bokán rúgva, nyakon vágva és a csillár darabjaival a hajunkban kitántorgunk, végignézünk a sorstársainkon, akik cseppet sincsenek jobb állapotban, mint mi magunk, aztán alaposan meglapogatjuk előbb egymás, majd a saját vállunkat, hogy ezt kibírtuk. Később pedig elkezdjük terjeszteni, hogy még egy ilyen előadás nincs a Földön, ide muszáj mindenkinek eljönnie, és kajánul vigyorgunk közben… Ugyanis ez egy Végtelen tréfa.

Valahogy így éreztem magam olvasás közben, hisz az Amerikában (és a világ egyéb pontjain is) valódi kultuszkönyvvé vált 1996-os kötet mindvégig elvárja az olvasóitól a maximális tiszteletet és figyelmet, de ezt elég sokszor nem viszonozza. Amikor viszont igen, az maga a nagybetűs CSODA. Ritkán tapasztalható nagy energiabefektetést igényel ez az 1114 A/4-es oldalnyi böhöm nagy szörnyeteg, erre készüljön fel mindenki.

Egy ekkora műről persze lehetne órákat vitatkozni, vagy sokszázoldalas tanulmányokat folytatni, mert a maga enciklopédikusságával számtalan témát vet fel, ezért én csak néhány apróbb részletére térnék ki. Az egyik ilyen a szinte mindenki számára felvetődő kérdés: na most van ennek a könyvnek története vagy nincs? Erre lehet nemmel és igennel is válaszolni, és mind a két esetben igazunk van. Nemmel, mert igazából nincs itt egy nagy, egész és kerek történet, ami a végigfut a művön és ami összetartaná a nagy egészet; azok az erővonalak, amik elejétől a végig követhetők (vagy utólag megérthetők), nem elég erősek (vagy mondhatom azt is, hogy inkább gyengék) ahhoz, hogy egyetlen nagy epikus történetté olvasszák egybe a számtalan apró szálat, mint mondjuk a majdnem ilyen gigászi hosszúságú Jaume Cabré regény, az Én vétkem esetében. Ám éppen emiatt megválaszolhatom a kérdést igennel is, ugyanis annyi apró történet, történetszilánk, anekdota, korrajz vagy apró villanás van a regényben, ami esélytelen, hogy összeálljon egy nagy egésszé, viszont alkalmas arra, hogy több tucat szálat kiragadjunk és több tucat fantasztikus sztorira visszaemlékezhessünk, és adott esetben újraolvashassuk őket. Wallace ezekkel a többnyire pár oldalas elbeszélésekkel, monológokkal brillírozik igazán.

A Végtelen tréfában találkoztam például a legjobb szövegekkel a függőséggel (alkohol, drog és más egyéb addikció is szerepet kap) kapcsolatban, és ezek a szövegek vitán felül zseniálisak. Annyira bele tudunk helyezkedni egy drogos, egy alkoholista vagy más egyéb függőségben szenvedő ember lelkébe, és annyira meg tudjuk érteni a motivációikat, mint talán sehol máshol másutt. Ugyanúgy hiteles egy molesztált gyerekből prostivá váló fiatal lány monológja, mint egy alkoholista családba született és onnan elkallódó felnőtté, vagy egy gazdag felsőosztályié. Ez bravúr a javából. Épp ezért az a tanácsom minden leendő olvasó felé, hogy ne próbálja meg mániákusan megérteni a nagy Egészet (?) és az összefüggéseket (mert ez egy olvasással lehetetlen, és számtalan dolgot talán meg sem lehet igazán), hanem élvezze azt, amit elé kerül. Ha éppen élvezhető, ugyanis számtalan részt meg éppen kínszenvedés végigolvasni (aprólékos szöszmötölések, sehová nem futó leírások, tudományos jegyzetek vagy a rendkívül meglepő bő 100 oldalas végjegyzetek jelentős része is értelmetlennek tűnik), és semmit nem tesznek hozzá sem az élményhez, sem a megértéshez, sőt…

Azért, hogy a (nem igazán létező) nagy egészről is pár szót ejtsek: az egyik fő szál egy elit teniszakadémia mindennapjait követi nyomon, ahol a jövő szupersztárjait képezik a legfeszítettebb körülmények között. Ezek a srácok a lehető legtöbbféle környezetből érkeztek. Van itt rengeteg pontos és jól eltalált karakterrajz, humoros mozzanat, élethelyzet, na meg meccsek hosszadalmas és rendkívül plasztikus (vagy éppen unalmas) leírása is. Itt tanul a központi szereplőként felfogható Hal Incandenza is, akinek olyan furcsa családja van (de szó szerint minden tagja különös, groteszk, érthetetlen), hogy még az Adams Family is elbújhat előlük. A második nagy szál az övék.

A harmadik pedig egy drogrehabilitációs központ lakóit, múltjukat, jelenüket, sorsukat állítja középpontba. És akkor még nem is beszéltem a kerekesszékes bérgyilkos-terroristákról, akik egy olyan különös film, a Szórakoztatás után kutatnak veszettül, hullahegyeket maguk után hagyva, amely segítségével gyakorlatilag kipusztíthatnák az USA teljes lakosságát, mert aki ezt akár csak egyszer is megnézi, az képtelen bármilyen értelmes tevékenységet folytatni a jövőben. És ezek csak a lehető legelnagyoltabb vonalak…

Mindenképpen ki kell még emelnem a Wallace által használt nyelvezetet is, ami egy végtelenül széles és színes skálán mozog. Van itt alig érthető szleng és széthulló beszéd; a legirodalmibb leírások; a lehető legplasztikusabbak; a legviccesebbek; na meg olyanok, amik annyi (gyakran indokolatlan) ismeretlen szót tartalmaznak, hogy alig vagy egyáltalán nem értjük meg őket az első olvasás során. Ezért persze le a kalappal a fordító páros (Sipos Balázs és Kemény Lili) előtt spoiler, nagyszerű és hihetetlenül nehéz munkát végeztek!

Valószínűleg David Foster Wallace alkotása, a Végtelen tréfa volt a legnehezebb és legtöbb befektetett energiát igénylő könyv, amihez szerencsém volt (egyedül a Súlyszivárvány veszi fel vele a versenyt, ami bár pár száz oldallal rövidebb, de cserébe még követhetetlenebb és jóval több információt és mellékszálat tartalmazó). Végigszenvedtem többszáz oldalt, hogy végigélvezhessek pár száz másikat, hogy a végén leszívott aggyal, szellemileg „összeverve” itt álljak, és azt kérdezzem (pillanatnyilag megválaszolhatatlanul): ez végülis egy jó tréfa volt?

6 hozzászólás
>!
mate55 
David Foster Wallace: Végtelen tréfa

Bekategorizálhatatlan, utánozhatatlan remeklés, de egyáltalán nem ajánlanám mindenkinek. spoiler Olyan könyv, amit minden író meg akar írni, de csak keveseknek van tehetsége hozzá. Olyan, mint egy „fájdalmas, sikertelen” szórakozás. Mint egy ismeretlen mélységű zsák. Mint egy végtelen türelmet igényelő rendetlenség. Mint egy befejezetlen Rodin szobor, amiből a félig megalkotott teremtmény szeretne (de nem biztos, hogy) képtelen kitörni. Mint amikor egy homokvárat szeretnél építeni száraz homokszemekből. De emberek! Kitartás! „Én is megmásztam a várat”. Élveztem-gyűlöltem, izgultam-ellazultam, szorongtam-borzongtam, eldugtam-elővettem, szidtam magam és időnként Nora Roberts „mese” – könyveiről álmodoztam. Mert David Foster Wallace monumentális történeti labirintusának felfedezése megváltoztatta, „tönkretette” hétköznapi életemet, mentális fájdalmat okozott, a látásom romlani kezdett, mintha sértő lenne – lüktetést okozott az agyamnak, kollégáim elfordultak tőlem spoiler elveszítettem az étkezés, az ivás és az alapvető higiénia iránti kötelezettségeimet. Mint egy totem. Mint egy bizarr puzzle. Mint egy hallucinogén tudatfolyam. Mintha egy megmagyarázhatatlan Beckett és egy bonyolult Pynchon „együttese”, egy nyomasztó Coetzee rétegébe lenne csomagolva. Mint a szavak dicsőséges gyűjteménye, mint egy őrült, részeg krupié, aki összekeveri a könyv értelmezését, párbeszédeivel, tudatáramával, lábjegyzeteivel, (az olvasót arra kényszeríti, hogy oda-vissza fordítson ebben a „szörnyetegben”) archivált levelezéseivel, a tiszta információk részeivel, olyan, mint egy fájdalom, ami kitölti a megtévesztett koponyát a múlt és a jövőre vonatkozó egzisztenciális rettegés csalódott emlékeivel. Mint amikor megpróbálják elmondani nekünk, hogy mindannyian fontosak, mindannyian kétségbeesettek, mindannyian töröttek vagyunk, hogy apáink és anyáink a fájdalom gyökerei, és hogy minden függőségünk elsöprő erejű. Kulturális mérföldkő vagy pedig „sírkövek a temetőben”? Művészi szintre emelt apokaliptikus rémálmok valósága, avagy bűzös, feneketlen Pokol? Magam sem tudom. Majd Ti kedves ismerőseim megmondjátok:)

8 hozzászólás
>!
pepege MP
David Foster Wallace: Végtelen tréfa

Meglehetősen nagy hajcihő van a könyv körül, ami általában nem nagyon szokott érdekelni. De most valahogy ráálltam, hogy ezt nekem el kell olvasnom. Eléggé érdekes volt a fülszöveg, kihívást láttam benne, szóval nekivágtam. Annyira azért nem voltam merész, hogy beruházzak rá, megelégedtem egy könyvtári példánnyal.
Első félelmem az volt, hogy na, ezt 3 hét alatt nem fogom elolvasni, és hosszabbítani biztosan nem fogom tudni, hiszen nyilván hatalmas várólistája van a könyvnek. (Megsúgom nektek, hogy nem, egyáltalán nincs. Lazán meg tudtam hosszabbítani a kölcsönzés idejét.)

Egy ideje már nem szoktam időt pazarolni különösebben az olyan könyvekre, amik nem kötnek le, ez általában olyan 50-100 oldal körül ki is szokott derülni. A Végtelen tréfánál is azt éreztem, hogy jó ez, de mi akar lenni? Annyira töredékesek voltak az addig olvasottak, hogy mélypontra kerültem. Na, de mire jók a molyok? (Hááát, ha őszinte akarok lenni, ha nem vagyok moly, tuti a kezembe se került volna ez a könyv. A vicces az, hogy ezt most, a könyv elolvasása után sem tudom, hogy ez jó-e vagy sem). Szóval, miután kedvenc közösségi oldalamon lelket öntöttek belém, és emlékeztettek a fordítók instrukcióira (miszerint a 162. oldalig mindenképpen jussunk el!), kaptam egy kis löketet és úgy voltam vele, az a cirka 60 oldal már nem oszt, nem szoroz, toljuk tovább.

De én közben úgy vártam azt a 162. oldalt, mint a Messiást.

És elérkezett, észrevétlenül. Azt hittem, bamm, lesz valami látható jele, de semmi. Na jó, mégis: pont egy olyan fejezet következett, ami kissé olvasmányosabb, érdekesebb volt az előzőnél. De ilyen korábban is volt, szóval…

Aztán úgy a 300. oldal környékén kiderült, hogy nekem ott van az a bizonyos 162. oldal. Hogy olvasás közben egyszer csak azt vettem észre, hogy élvezem, hogy nem szívesen rakom le, ha valami dolgom van, hogy legszívesebben a wc-re is magammal vinném, hogy milyen jó lenne néhány napot otthon maradni, nem csinálni semmit csak olvasni és olvasni.

Ettől függetlenül nem lett kedvenc könyvem. Továbbra is ellentmondásos érzéseim vannak vele kapcsolatban. A teniszezős vonal számomra nem volt túl érdekes, az Ennet-Házban történtek inkább, de nagyon sok mindent nem értettem, gyanítom, ha újraolvasnám se sok minden változna (ja igen, újraolvasás: tényleg igazuk van a fordítóknak, az utolsó oldal után rögtön elkezdtem újraolvasni az elejét, mert maradtak bennem kérdések. Csak kérdések maradtak. :) )

Örülök, hogy végül kitartó voltam, és nem adtam fel.

11 hozzászólás
>!
royalka
David Foster Wallace: Végtelen tréfa

Aki úgy érzi, hogy nincs semmi függősége, az mindenképpen olvassa el ezt a könyvet. Egy olyan héten vagyok túl, amikor ha bekapcsoltam a TP-m, akkor mindenhol a Blizzard of ‘19-ről beszéltek, ha kinéztem az ablakomon (de nem döntöttem hozzá a homlokom) havas teniszpályákat láttam miközben Lady Gaga dala ment a fejemben, a John Wayne. Most már jól jönne viszont egy dopaminlöket, úgyhogy lehet elmegyek egyet drogozni, piàlni, vagy szerencsejátékozni, de lehet, hogy újra nekiállok elolvasni a Végtelen tréfát. Addig meg azt képzelem, hogy sokkal jobban esik vágyni valamire, mint megkapni. A szponzorált idő előtt 96-ba ki mondta volna még ezt, hogy filtereket használunk videohívásokhoz, mert szarul nézünk ki az előlapi kamera képén ? :) Hát nem tudok mit írni , ez a faszi egy zseni, sajnálom hogy törölte a térképét.

1 hozzászólás
>!
melis
David Foster Wallace: Végtelen tréfa

Szeretem ezt a könyvet.
A gondolatokért. Például a menekülésről, a kiútkeresésről, egy második világ, egy belső tér teremtéséről, a vágyról, a fájdalomról, a rejtőzködésről és elfogadásról, a kiválóság, a kontroll, a fölény tudatáról, az élvezetről, a vélemények egyensúlyáról, a hajtóerőről, a magányról, az igazságról, a félelemről, a reményről, a pillanatról, a dobbanásközi jelenről.

És szeretem emberségéért. A törekvésért: megnyílni, megmutatni, figyelni, meghallgatni, akkor is, ha a megtalált tekintet “céltalan űr”.

>!
Hegerobin
David Foster Wallace: Végtelen tréfa

Pattogok itt a 4 meg 4 és fél csillag között, ami nem azt jelenti, hogy 4,25 lenne az ideális, hanem, hogy mennyire nehéz körbekeríteni ennek a monumentális regénynek az egészét egyetlen szám égisze alá – ami persze közel sem újkeletű probléma az értékelés lélektanában. Egyrészt szintetizálnom kell azokat az órákat, amikor rajongva faltam a könyvet azokkal, amikor unottan vánszorogtam oldalról-oldalra, mindezt úgy, hogy összességében mennyire nagyra is tartom azt a vállalkozást, amit a Végtelen tréfa jelent. A mérettől se pro se kontra nem lehet eltekinteni, mégis azt mondom, hogy minden szándéka jobban teljesült volna, ha egy jószemű szerkesztő kihúz belőle 2-300 oldalt, elsősorban az Ennet-ház szálból, persze azért a tenisztörténetnél is vannak olyan technikai részek, melyekben nem éreztem azt, hogy bármilyen ívben és erőben hiányt okozna a kiollózásuk. A végére érve mégis mindennel megbocsátóbb lettem, visszatekintve a lefutott maratonra az ember nem azokra a részekre gondolt, amikor közel állt a feladáshoz, hanem amikor legjobban vitte magával a vállalkozás lendülete. És tegyük hozzá, hogy kevés ilyen (poszt)modern opusz van, ami ennyire olvasható, ahol a történések folyamatosan ennyire képszerűek, és nem kell a szövegség önreflexiójával is megküzdeni olvasóként.

A végével pedig úgy vagyok, mint a Twin Peaks 3. évadával, hogy kell egy félnapi utána- és újraolvasás mire összeáll, de akkor az egészre kerül egy olyan máz, hogy az ember csak elismerően bólogat percekig, majd realizálja, hogy olvasás közben ezeket lehetetlen lett volna követni, mégis mennyire jó volt az akkor még kontextus nélküli jelenetekben részt venni.

Tanácsom a következő: ha valaki könnyebben akar olvasni, az kövesse a példámat, és ne nyomozzon a regény közben, így is nagyszerű karakterek, történetek és eszmefuttatások részese lesz. Viszont, ha úgy ismeri magát, mint aki képes egy kis plusz erőt befektetni a tisztább összkép érdekében, az vezessen egy nagyon egyszerű naplót: minden fejezetet az olvasás után foglaljon magának össze egyetlen mondatban, és írja fel, hogy a történtek milyen dátumhoz kapcsolódnak. Ha ennyit megteszünk, akkor a végén nem kell utánaolvasni semminek pluszban, csak kronologikusan kell végigtekintenünk az olvasottakon. És tényleg bátran „ne olvassátok”, hagyjátok félbe, kezdjétek újra, tényleg csak akkor működik, ha jól érzed magad közben, nem az a könyv amit a kultikussága miatt kötelező elolvasni, persze nyilvánvaló, hogy úgy is hívogatni fog néha a polcról, akármeddig is jutottál benne a nullától végtelenig terjedő skálán.

1 hozzászólás
>!
Steindl_Ákos
David Foster Wallace: Végtelen tréfa

10%-ig bírtam, a kiadó azt ígérte, ha eljutok a 160. oldalig, akkor már enyhül a szenvedés. Elbuktam. David Foster Wallace-nak talán nem kellett volna felkötnie magát, ha ez a könyv nem készül el. Az a kérdés, hogy az irodalom egy teljesítménytúra, vagy szórakozás? Esetleg le lehet belőle szűrni valami szövegen túlmutató érvényt? Vagy csak egy frusztrált író egófényezése, hogy mennyire jól tud zsonglőrködni olyan szavakkal, amiket szótárral sem ért a legtöbb ember, de ha elolvassa hozzá a lábjegyzetet, akkor már végképp elveszti a fonalat. Én tényleg adtam neki egy esélyt, hajtott a becsvágy, hogy majd jól megértem mit akart ez a korszakos zseni. Pénzt nem adtam érte szerencsére, elloptam. A könyv pedig ellopott tőlem 10 értékes órát. kvittek vagyunk.

>!
Csab75
David Foster Wallace: Végtelen tréfa

Én csak egy tanácsot tudok adni ehhez a könyvhöz , legyetek kitartóak ; megéri. Döbbenetesen sokáig tartott végig olvasni , viszont jól szórakoztam még a nagyon súlyos részeknél is ( amiből azért van pár ) . Zseniális , maximális pontszám !

>!
Szigno P
David Foster Wallace: Végtelen tréfa

Nem, és nem…
Az első fejezet szarkazmusa nagyon tetszett, kifejezetten találó volt. Aztán jött a második fejezet…
Könyvtárból vettem ki, előjegyzett volt, vártam is rá, és még a kölcsönzési időt is meghosszabbítottam. Azt vettem észre, hogy olyan lassan haladok (inkább nem-haladok) vele, hogy beleragadok az alig vánszorgó eseményekbe. Nem vártam, hogy végre folytathassam az olvasást, mert nem volt mit várni. Holnap közös időnk lejár, vissza vele a könyvtárba. Immár idő előtt…


Népszerű idézetek

>!
Kuszma P

A sors nem hord magánál csipogót; a sors mindig valami sikátorban hajol ki eléd ballonkabátban, halkan rád pisszeg, de többnyire meg sem hallod, úgy sietsz valami fontos felé, amit előre megterveztél.

299. oldal

Kapcsolódó szócikkek: sors
>!
Kuszma P

Fackelmann azt állította, elkezdett naplót vezetni, hogy megőrizze az utókornak az összes csajozós dumát, amivel Kite valaha próbálkozott – olyan betonbiztos szövegekről van szó, mint pl. „te vagy a második legszebb nő, akit életemben láttam, az első maga volt a brit miniszterelnök, Margaret Thatcher”, vagy „ha hazajönnél velem, kivételesen majdnem biztos, hogy össze tudnék hozni egy erekciót”, és hozzátette, hogy csak valami felsőbb gondviselés bizonyítéka lehet, ha Kite így huszonhárom és fél évesen már nem szűz.

939. oldal

Kapcsolódó szócikkek: napló
7 hozzászólás
>!
Garaczi_László IP

Szakmám szerint kőműves vagyok. A baleset napján, március 27-én egyedül dolgoztam egy új hatemeletes tetején. Amikor elvégeztem a munkámat, kiderült, hogy maradt nagyjából 900 kg felhasználatlan téglám. Ahelyett hogy sok körben, kézben cipeltem volna le a téglákat, úgy döntöttem, hogy leeresztem őket egy hordóban az emelőcsigával, ami szerencsére az épület oldalához volt erősítve a hatodik emeleten. A földszinten kibiztosítottam a kötelet, felmentem a tetőre, kilógattam a hordót, és beletöltöttem a téglát. Aztán újból lementem az utcaszintre, kioldottam a kötelet, és jól megmarkoltam, hogy lassítsam a 900 kg tégla leereszkedését. A baleseti bejelentő 11. sz. rubrikájában látni fogja, hogy 75 kilót nyomok.
Meglepetésemben, hogy a teher hirtelen fölránt a földről, elvesztettem a lélekjelenlétemet, és elfelejtettem elengedni a kötelet. Szükségtelen közölnöm, nagy sebességgel haladtam felfelé az épület oldala mentén. A harmadik emelet magasságában találkoztam a lefelé tartó hordóval. Ez magyarázza a koponyarepedést és a törött kulcscsontot.
Alig lassulva folytattam a nagy sebességű emelkedést, és meg sem álltam, amíg a jobb kezem ujjai két ujjperc mélyen nem voltak a csigában. Szerencsére ekkorra már visszanyertem a lélekjelenlétem, és a kínzó fájdalom ellenére is képes voltam a kötélbe kapaszkodni. Körülbelül ugyanebben a pillanatban viszont a téglás hordó is földet ért, és a földbe csapódás erejétől kiszakadt a feneke.
A téglák súlya nélkül a hordó mintegy 30 kg-t nyomott. Újra emlékeztetem a 11. sz. rubrikában megadott 75 kg-os súlyomra. Képzelheti, hogy még mindig a kötélbe kapaszkodva nagy sebességű ereszkedésbe kezdtem az épület oldala mentén. A harmadik emelet magasságában találkoztam a felfelé tartó hordóval. Ez magyarázza a két megrepedt bokát, valamint a lábamon és az altestemen található zúzódásokat.
A hordóval való találkozás kellőképp lelassított, hogy a földön szétszóródott téglákra való érkezés hatását csökkentse. Ám sajnálatos módon, ahogy ott feküdtem a téglákon jelentős fájdalmak között, nem tudtam felkelni vagy megmozdulni, csak néztem az üres hordót hat emelet magasságban, és újból elvesztettem a lélekjelenlétemet, és sajnálatos módon elengedtem a kötelet, aminek következtében a hordó… stb.

6 hozzászólás
>!
Kuszma P

Úgy látom, Isten kicsit túl laissez-faire módon intézi az ügyeit, és nem vagyok oda érte. Én eléggé ellenzem a halált mint olyat, Isten viszont minden jel szerint eléggé halálpárti. Nem nagyon látom, Boo, hogyan lehetne ez ügyben közelíteni egymáshoz az álláspontjainkat.

45. oldal

1 hozzászólás
>!
Kuszma P

Mint annyi vérbeli bürokrata, Hal anyjának fogadott testvére, Charles Tavis is valahogy inkább perspektivikus, nem pedig endokrin módon kistermetű. Testi kicsinysége olyasminek a kicsinységére hasonlít, ami eleve távolabb van tőled, mint szeretne, de még távolodik is.

534. oldal

1 hozzászólás
>!
Kuszma P

Molly Notkin gyakran hívogatja Joelle van Dyne-t, hogy rábízza élete eddigi egyetlen, hányatott sorsú szerelmének, egy erotikusan korlátozott New York University-s G. W. Pabst-kutatónak a titkait, akit az a neurotikus meggyőződés kínoz, hogy a világban egyidejűleg véges számú erekció lehetséges, így az ő merevedése például könnyen lekókaszthat egy nálánál rászorulóbb vagy hányatottabb sorsú harmadik világbeli cirokszedőt, úgyhogy akárhányszor csak feláll neki, olyasfajta bűntudat rohamozza meg, mint egy kevésbé extravagáns szorongásokkal megáldott PhD-birtokost mondjuk egy bébifókabunda viselésének gondolatára.

228. oldal

5 hozzászólás
>!
pável 

– Biztos, hogy mindent olvastam, amit maguk olvastak. Ne higgyék, hogy nem. Komplett könyvtárakat végeztem ki. Bőrkötéses gerinceket és ROM-meghajtókat koptattam el. Volt már olyan, hogy taxiba ugrottam, és azt mondtam: „a könyvtárba, és lépjen a gázra.”

16. oldal

6 hozzászólás
>!
mate55 

– Az érzés miatt akarok meghalni. Az érzés az oka, hogy meg akarok halni. Azért vagyok itt, mert meg akarok halni. Ezért tettek ablak nélküli szobába, ahol rács van a villanykörtén, és nincs zár a vécéajtón. Ezért vették el a cipőfűzőmet meg az övemet. De az érzést, azt bezzeg nem veszik el.

129. oldal

>!
Kuszma P

Joelle van Dyne szerint az egyik legszomorúbb hely és idő az a láthatatlan tengely, amin egy buli – még ha amúgy nem is túl jó – átfordul a saját végébe; a pillanat, amikor mindenki csöndben, összehangoltan nyúl a gyújtójáért, kezdi begyűjteni a csaját, zakóját, nagykabátját vagy még egy búcsúsört a hatos csomag utolsó műanyag gyűrűjéről, mond néhány felületes – de felületességét őszintén be is ismerő – bókot a házigazdának, és behúzva maga után az ajtót, távozik. Ahogy elhal a hangjuk a lépcsőházban. Ahogy a házigazda visszafordul a csukott ajtótól, és szembetalálja magát a rumlival meg a némaságnak a buli farvizén egyre szélesebbre nyíló fehér V-jével.

227. oldal

>!
Kuszma P

…minden akkreditált teniszakadémiának PhD-fokozatú sportpszichológust [kell] foglalkoztatnia a teljes munkaidős stábjában, aki állandóan monitorozza a sportnövendékeket, nem adnának-e halálos reakciót az éveken át célkeresztben tartott céljuk elérésére. Az ETA házi tanácsadója a héjaképű dr. Dolores Rusk, MSc, PhD, aki a gyerekek szerint pont eggyel rosszabb a fölöslegesnél. Megkeresed egy problémával, mire ő azt csinálja, hogy kalickát formáz az ujjaiból, elgondolkodva fixíroz a kalickán át, kiragadja az utolsó alárendelt mellékmondatot abból, amit mondtál, és kérdő hangsúllyal visszaismétli – „lehet, hogy homoszexuálisan vonzódsz a párospartneredhez?”, „teljesen szétcseszi az életedet a céltudatos férfisportolói énképed?”, „önkéntelen merevedés a clevelandi elődöntők alatt?”, „meghülyülsz, ha azt szajkózzák, amit mondasz, ahelyett, hogy válaszolnának?”, „szeretnéd letekerni a csiripelő fejem, mint egy gumicsirkéét?” –, és ezt olyan arccal, ami szerinte nyilván semlegesen bölcs, pedig igazából olyan, mint amikor egy lány veled táncol, de szívesebben táncolna bárki mással a teremben.

451. oldal

3 hozzászólás

Hasonló könyvek címkék alapján

Jonathan Safran Foer: Minden vilángol
Thomas Pynchon: A 49-es tétel kiáltása
Kurt Vonnegut: Az ötös számú vágóhíd
Vladimir Nabokov: Gyér világ
Gertrude Stein: Alice B. Toklas önéletrajza
Thomas Pynchon: Súlyszivárvány
Gertrude Stein: Három élet
William S. Burroughs: Meztelen ebéd
Martin Amis: Időnyíl
Esterházy Péter: Bevezetés a szépirodalomba