Bobby ​Fischer háborúba indul 7 csillagozás

Ez kemény volt.
Egy világbajnoki páros mérkőzésről van benne szó, de olyan részletességgel, amilyen részletességgel lehet. Mármint nem a sakk részéről. Nem hiszem, hogy öt bekezdésnél több szó esne magukról a játszmákról az apró betűkkel sűrűn tele írt közel 300 oldalon. (Nekem mondjuk nem is hiányzott, leragadtam rögtön azután, hogy gyerekkoromban apám megtanította a lépéseket. Viszont az világosan kiderült, hogy ez tényleg sport, és nem csak szellemi).
Szóval nem igen jutott volna eszembe kezembe venni ezt a könyvet, ha Nick Hornby a vájtfülű könyvében nem mondja, hogy olvassuk, mert érdekes. És tényleg érdekes volt. Nem is maga az esemény, hanem az az irdatlan felhajtás, ami köré kerekedett. És az a nagyon körültekintő, viszonylag objektív alaposság, ahogy a szerzőpáros megpróbál tényleg minden, de minden momentum mögé nézni, mindent szemléltetni. Speciális politika légkörben ül egymással szemben egy amerikai és egy szovjet, a párbajuk szimbolikussá válik.
Természetesen mégiscsak Bobby Fischer a központi figura, róla pedig mindenki tudja, hogy különös alak, zseniális sakkozó, lényegében az egész élete sűrűsödik ebben a párhetes mérkőzésben. Világbajnok lett, de "történetünk lényegében tragédia"*. Valaki valahogy elérte, amit nagyon akart. Mégis mindenki vesztes valamiképpen.
A könyv stílusát tekintve, mondjuk hírlapi. Oknyomozó. Szikár (a viszonylag sok irodalmi hivatkozás ellenére is) és lényegre törő. Úgyhogy ez így nekem túlságosan tömény volt, kis részletekben kellett adagolnom, pedig az a mód, ahogy a korabeli politikai erők működtek, szinte izgalmassá tették, krimikbe illő fordulatokkal színezték.
És annyira ismerős az egész.

* 286. oldal

Valahogy sosem kötött le a sakk – persze, nagyapám megtaníttatta velem a bábuk nevét, hogy merre, mit lehet lépni, mégsem éreztem sose, hogy átlátom az egészet. De azért a Fisher-Szpasszkij sakkvilágbajnoki döntőről hallottam (ha máshonnan nem, az Alfonzó-kabaréból; http://moly.hu/karcok/263135), és érdekelt a sztori.

A két újságíró szerző részletesen felderítette a szereplőket, a helyszínt, a történelmi kort, a résztvevők motivációját – persze, csak amennyire lehetett, hiszen Dr. House óta tudjuk, mindenki hazudik. Mindenesetre a kellő távolságtartás megvolt, az élet pedig amúgy is olyan helyzeteket produkált, amit kitalálni nehezen lehetett volna.

Fisher, az öntörvényű zseni, aki nyerni akar, és mégsem jelenik meg, az egyre inkább összezavarodó Szpasszkij, akire az egész keleti tömb elvárásai ránehezednek, valamit a fokozatosan kétségbeeső izlandi szervezők, akik leginkább csak szabadulni akarnak az egyre kényelmetlenebb helyzetből – mind-mind érdekes alakok, akik életében csak egy kicsi, de annál meghatározóbb epizód ez a világbajnokság. És akkor még nem is említettük a háttérembereket, politikusokat, akik mind nagyobb valamit csináltak ebből a sporteseményből, mint ami.

A hidegháború valóságát ugyanis nem lehetett figyelmen kívül hagyni; az persze már kérdés, hogy maga a sport felhasználható-e erre a célra. De az nem kérdés, hogy erre került sor, és érdekes ennek a háttere is, amit szintén megismerhetünk olvasás közben.

Egyes pontokon ugyan azt éreztem, hogy Fisher mintha több játékidőt és szimpátiát kapna az íróktól, mint szovjet ellenfele, de ez nem volt zavaró. Izgalmas és precíz olvasmánnyal lettem gazdagabb, ami túlmutat egy egyszerű döntő bemutatásán, tágabb politikai-történelmi térben helyezi el az eseményeket, ezért nem csak a sportot szeretők között találhatja meg a közönségét, hanem az ilyen amatőrök esetében is, mint amilyen én vagyok.

Gyerekkoromban megéltem Bobby Fischer világbajnoki címért folytatott párosmérkőzését Borisz Szpasszkíj ellen. Nemrég ennek felelevenítéseként láttam a Gyalogáldozat című amerikai filmet, ez adott kedvet ahhoz, hogy mélyebben is beássam magam a témába. Ehhez igen jó választásnak tűnik ez a könyv, mely elég nagy részletességgel foglalkozik a két fél „előéletével” a párosmérkőzéssel és körülményeivel, az adott kor politikai hátterével, és végül ehhez képest kicsit rövidebben leírást ad a mérkőző felek további életpályájáról. A könyv kapcsán az ember hajlamos újraértékelni az egész mérkőzést, és nagy vívódásban van, hogy megfelelő helyre került-e 1972-ben a világbajnoki cím. Fischer kétségtelenül korszakos zseni volt, aki tehetsége szerint alkalmas a világbajnoki címre. Mégis, a körülmények alapján, ahogy megnyerte ezt a „háborút”, az olvasónak kétsége támad abban, hogy megérdemelt volt-e a győzelme. Itt arra a a sorozat végéig folyamatosan tartó pszichés nyomásra gondolok, amit végig ellenfelére helyezett azzal, hogy mindennel elégedetlen volt, sportszerűtlenül késett, hisztizett, követelőzött. Ha valaki ismeri a teniszvilág nem sokkal későbbi fenegyerekét John McEnroet, akkor annak az ő pályán tanusított viselkedése jut eszébe róla, aki állandó vitáival, hisztiivel billentette ki ellenfelét, és egyidejűleg spannolta magát. Mindkettejüknek bejött…. Végezetül, kár, hogy Fischer zseinjéből ilyen keveset láthattunk, hiszen ez a sorozat egyben pályafutása végét is jelentette. Köszönöm a szerzőnek a részletes bemutatást.