Incognito 1 csillagozás

Na ez. Az utóbbi időben rákaptam a szakmai könyvek mellett az igényesebb poppszichológiás könyvekre ( lásd, Behave, The chimp paradox, The four thoughts that $@!% up…and how to fix them), mert sokat segítenek a praxisomban. A kemény szakirodalom semmilyen formában nem helyettesíthető, még ha nehezebb is megbirkózni velük, sokkal funkcionálisabb és töményebb tudást adnak át, amit egy gyakorló szakember nem nélkülözhet. Ám többször beleütköztem abba a nehézségbe, hogy a merev, kemény, nedv…khm szakirodalommal tömött fejemből nehéz lefordítanom az egyszerű kliens számára azt, amit tudnia kell. Ezekben igencsak sokat segítenek ezek az aranyos, leegyszerűsített, de megbízható alapokon nyugvó könyvek.

Az Incognito igencsak jókor és jó helyre talált. Praxisomban gyakran találkozom azzal a kétségbeesett bűntudattal, hibásságérzéssel, miszerint ők, mint ember gyengék, el vannak rontva, nem működnek megfelelően, vagy egyszerűen rosszak. Robert Sapolsky elképesztő könyve megpiszkált bennem olyan sunnyadó parazsakat, mint a biológiai determinizmus, a rendszerszemlélet, a redukcionizmus, melyek önmagukban hibás és veszedelmes paradigmák, de a figyelmen kívül hagyásuk szintúgy mulasztás.

Sokszor hallunk ilyeneket motivációs trénerektől, coachoktól (akik szerintem a poppszichológia hiénái és keselyűi, mea culpa) hogy csak akarni kell, az akaraterőn múlik minden, az elhatározáson, az eltökéltségen. Hol ez az eltökéltség, mikor meg vagyunk fázva? Mikor letolnak a munkában, mikor gyászolunk, mikor a menstuációs ciklusunk egy bizonyos pontján vagyunk, mikor fáj a hasunk? Mi történt az elhatározással?

Hova megy a tudat amikor lefekszünk? Elbújik egy kényelmes barlangba, s ott pihen ő is, várva, hogy újra átvegye felettünk az irányítást? S miért zárjuk ma be a tizenéves lányt, aki hangokat hall, míg pár száz évvel egy háború élére állítottuk páncélban. Ma, azt, aki bántja magát betegnek tituláljuk. A középkor egy szakaszában vallásosnak neveztük, kik az aszketizmus nehéz terhét cipelték.

Miért történik az, hogy ha az agy egy bizonyos régióját megbizgetjük egy elektródával nagy százalékban angyalok szólnak az emberhez, kisebb százalékban pedig megkísérti őket az ördög, elrabolják az idegenek, vagy halott emberek jelennek meg nekik?

Azt hiszem látjátok hova megy ez. A tudat egy vicc. A tudat az, amit mutatnak a TV-ben az államelnökről. Még csak róla sem a teljes kép és végképp nem mutatja meg azt a mélységet, ami ő, mint ember, mint szakma, mint felelősség. Mi, mikor a tudatról beszélünk, egy független tudatról, úgy teszünk, mintha az elnök beszéde nyomán ismernénk a teljes országot és a globálpolitikát.

Az életünk egy igencsak merev pályán halad, ennek az elfogadása pedig nem lemondás, hanem a valóság tagadásának abbahagyása. Ha megértjük, hogy hány oldalról kötnek kötelékek, nem ez pókhálóba gabalyodott vergődés a jussunk, hanem a lehetőség, hogy emberi mivoltunk maximalitása felé haladhassunk.

Emberek vagyunk. Ha figyelmen kívül hagyjuk a nemi hormonjaink adta parancsot, úgy gondolhatjuk, hogy erkölcstelen, hűtlen ganék vagyunk. Ha tisztában vagyunk biológiánkkal, szülői mintáinkkal, a párkapcsolatokról alkotott mélyen kódolt képünkkel, evolúciós örökségünkkel, akkor láthatjuk, hogy mindössze emberek vagyunk, akik döntünk. Ha nem foglalkozunk a ghrelin hormon működésével és csupán akaraterővel ugrunk neki a fogyókúrának, az egy kicsit olyan, mintha behúzott kézifékkel indulnánk neki az útnak, mert úgy gondoljuk, hogy igazából csak a motrot kell túrázni, ha el akarunk jutni valahova.
Tanuljatok, fiatalok, s ha valami nem megy, nem biztos hogy hibásak vagytok. Lehet, hogy csak a tudásotok hiányzik, a megértésetek és elfogadása a játékszabályoknak, amibe beleszülettünk.

Ismétlen magam. Az, aki nem ismeri meg láncait, lehetőségét is elveti szabadságának.

U.i.: ujrahallgattuk a tetkosommal varrás közben. Menő volt.