Éjjel ​minden vér fekete 86% 93 csillagozás

”Az események, melyek meglepik az embert, már mind megélték előtte más emberek. Mindent, ami emberileg lehetséges, átéltek már. Semmi, ami itt a földön történik velünk, legyen bármilyen súlyos vagy kedvező is, nem új. De az, amit érzünk, mindig új, mert minden ember egyedi, ahogy egyazon fa minden levele is egyedi. Az ember ugyanazon a táptalajon osztozik a többi emberrel, de másképp táplálkozik belőle.”

David Diop az I. világháború befejezésének 100. évfordulóján íródott kisregénye egy európai szemmel szokatlan szemszögből tárja elénk az első világégés poklát.

Korábban semmit sem tudtam a franciák oldalán harcoló több mint százezer szenegáli katonáról, akiket a lövészárkok poklába dobtak, hogy megmentsék a gyarmatbirodalmat.

Főhősünket, Alfát, az öregember fiát és Madembát, a lélektestvérét szívük és naiv elhivatottságuk vezényelte a vérfürdő közepére.

Mademba Alfa karjai között, hosszú szenvedések árán vesztette életét. A fiú hiába könyörög a több mint testvérének, ő képtelen arra, hogy segítsen barátjának átjutni a túlvilágra.

A regény Alfa körkörösen önmagába forduló, bűnbánó belső monológja, egy végtelenül hosszú, pusztába kiáltott bocsánatkérés Madembától, hogy nem tudott vele eléggé emberséges lenni.

Alfa a barátja nélkül végképp magára marad a mészárlás őrületében, a fájdalom és a düh kettőssége űzött vadként hajtja, hogy revansot vegyen. A „szemet szemért” elve látszólag megnyugvást hoz számára, ráadásul a felettesei és bajtársai is hősként kezdik tisztelni, azonban a gyilkolás rítusának gyakorlattá válása már egyre inkább megrémít mindenkit és ő is egyre jobban kezdi elveszíteni a kapcsolatot a valósággal.

De lehet-e emberségesnek, egyáltalán embernek maradni az embertelenségben? Fel lehet-e valaha dolgozni a háború borzalmait, anélkül, hogy elveszítsük a józan eszünket?

David Diop lírai hangvételű, egyszerű és repetitív mondatai az afrikai hiedelemvilág mélyére vezetnek bennünket, bepillantást nyerhetünk azokba az évezredes hagyományokba, amelyek mindaddig összetartották a szenegáli közösséget.
Megismerjük azokat a korábban megkérdőjelezhetetlennek tűnő szabályokat, amik kijelölték a határokat a jó és rossz között és erkölcsi kérdésekben irányt mutattak és amelyek a nyugati társadalom véres háborújában már egyáltalán nem voltak értelmezhetőek.

Az író remekül ábrázolja ezt a zavarodottságot, kétségbeesést és elveszettséget az érzelmektől lüktető, ütemesen ismétlődő rövid, de erős mondatokkal.

Az Éjjel minden vér fekete rövidsége ellenére mégis mélyre hatóan mutatja be a háború szörnyűségeit és annak életre szóló traumáit.

Az alig 150 oldalnyi regény nem hiába nyerte el a Prix Goncourt des Lycéenst, a Strega-díjat és a Nemzetközi Booker-díjat, véleményem szerint mindenképpen olvasásra érdemes.

http://ekultura.hu/2023/02/21/david-diop-ejjel-minden-v…

Az elnyert rangos díjakat tekintve az utóbbi évek kötetei közül messze kimagaslik a francia-szenegáli David Diop Éjjel minden vér fekete című műve, amely nem csak a Goncourt des Lycéens-t tudhatja magáénak, de többek közt a Nemzetközi Bookert, vagy a Los Angeles Times Szépirodalmi Díját is. Arról pedig, hogy ezek a kitüntető díjak milyen jó helyre is kerültek, immár a hazai olvasók is megbizonyosodhatnak, hiszen az idei év elején a Metropolis kiadónál megjelent az 1966-os születésű alkotó vékonyka kötete.

A mindössze 150 oldalas (ám ennél jóval rövidebbnek érződő) mű egy eddig kevéssé – ám az utóbbi időkben egyre inkább – feldolgozott témát állít a középpontba, mégpedig a fekete-afrikai gyarmatlakók kényszerű szerepvállalását az I. világháború poklában. A meglehetősen baljós és költői című kisregény az orális történetmesélés legszebb hagyományaihoz nyúl vissza, hiszen az egész nem más, mint egy sodró lendületű és repetitív ismétlésekkel teli monológ, melyben az alig húszéves Alfa Ndiaye számol be arról, miért nem teljesítette kínok között haldokló gyermekkori barátja utolsó kérését, és miként vált belőle az ellenséget tizedelő, megkínzó és brutális módon megcsonkító „kísértet”.

„… tudom, megértettem, nem lett volna szabad. Én, Alfa Ndiaye, az öregember fia megértettem, nem lett volna szabad, Isten a megmondhatója, tudom. A gondolataim csak az enyémek, azt gondolhatok, amit csak akarok. De beszélni nem fogok. Azok, akiknek elmondhattam volna a titkos gondolataimat, a bajtársaim, akik annyira eltorzulva, megnyomorodva, kibelezve végzik, hogy Isten szégyenkezve nézi, ahogy megérkeznek a Paradicsomba, vagy az Ördög örömmel, ahogy a Pokolba, nem tudják meg, ki vagyok valójában. A túlélők semmit sem tudnak meg, öreg apám semmit sem tud meg, és anyám, ha még az élők sorában van, semmit sem sejt meg. A halálom terhére nem rakódik a szégyen terhe is. Nem is sejtik majd, mit gondoltam, mit tettem, mire vitt rá a háború, Isten a megmondhatója, sértetlen marad a család becsülete, a becsület látszata.”

Alfa monológja egyszerre töredezett és magával ragadó, szólamaiban és történéseiben folyamatosan ismétlődő, és rövid idő alatt képes berántani az olvasót a háború nyers valóságába és a fiú egyre inkább fokozódó őrületébe. Ráadásul ezek a brutális részletek sokszor el is terelik az olvasók figyelmét, és miközben mi éppen valamilyen szörnyűségen borzongunk, lehetséges, hogy már valami sokkal szörnyűbb készülődik a háttérben, amit észre sem veszünk.

Diop műve a maga rövidsége ellenére is kimondottan mély és gazdag olvasmány, hiszen nem csak egy harctéri horrort kapunk, melyben egy fiatal fiú még saját katonatársai számára is elborzasztó gyilkosságokkal és csonkításokkal igyekszik vezekelni bűneiért, de a visszaemlékezések révén, melyekben megismerjük Alfa múltját, új és új jelentésrétegek rakódnak az eddigiekre, sokszor megidézve többek között a nyugat-afrikai legendák világát is.

A francia-szenegáli David Diop tényleg nagyot alkotott ezzel a nyúlfarknyi kötettel, amely lehet, hogy alig egy-két óra alatt elolvasható, de az biztos, hogy még ezután is sokáig az olvasóval marad.

Ez a kisregény az első világháború idején a francia hadseregben szolgáló csokoládé katonákról (is) szól, akik önként csatlakoztak az anyaország hadseregéhez egy jobb élet reményében (francia állampolgárság és hadijáradék járt, persze azoknak, akik túlélték). Az ellenség pedig rettegett a föld gyomrából kibújó, ordítva, grimaszolva, vademberként feléjük rontó afrikaiaktól. Ilyen csokoládékatona a 20 éves Alfa Ndiaye is, aki legjobb barátjával, majdnem testvérével, Mademba Dioppal érkezik a háborúba, de hamar megtapasztalja annak borzalmát. Azt, hogy mit tesz az emberrel, mivé változtatja. Mademba szörnyű sérülést szerez, sírva kéri Alfát, végezzen vele, de Alfa nem tudja megtenni, hogy barátját, majdnem testvérét a túlvilágra segítse. Saját gyávasága olyan meghasonláshoz vezeti, amelyben keveredik őrület és fekete mágia, csapata szemében pedig rettegett "dëmm"é (lélekfaló) válik.

Nagyon erős, sodró szövegű ez a kisregény, engem annyira berántott, hogy szinte le sem bírtam tenni. Az elbeszélés a szóbeli hagyományokat idézi, olyan, mintha évszázados mítoszok világába vesznénk, miközben ott van a háború minden borzalma, nem csak a lövészárkokon kívül, de belül is. Aztán Diop a legvégére még bevág egy olyan csavart, amitől a hideg is kirázott. Nagyszerű könyv, engem teljesen „elvarázsolt”!

Ez az a könyv, amit nem nagyon lehet csillagozni, de azért valahogy csak kell értékelni. Mit lehet erre a történetre írni? Hogy érdekes? Hogy borzasztó? Hogy megható? Hogy őrült? Hogy szomorú? Hogy pusztító? De inkább egyiket se mondom, mert egyiket sem lehet kiemelni.

David Diop keserű iróniával mutatja be egy szenegáli fiatalember háborús traumáját, mely az őrületbe kergeti. Lázas elmélkedése a lövészárkok borzalmai közepette, és a folyamatos ismételgetései, az emberi kapcsolatok mélységét még jobban kidomborítja. Egyúttal éles vádirat a francia gyarmatosítás ellen, akik ezt a poklot megjárták sohasem lesznek ugyanazok.

A háború horrorja. Csupán 150 oldalas ez a remekmű, mégis olyan katartikus erővel bír, ami sokáig az olvasóval marad. Az első világháborúban harcoló szenegáli katonáknak állít emléket benne a szerző, döbbenetes erővel ábrázolja, miként éli meg egy húsz éves fiatalember a háború poklát. Kőkemény dráma, amelyben keveredik a fekete mágia, a horror és megannyi más műfaj, és amely még a végén is képes olyan fordulatot tartogatni, amelytől felfordul a gyomrunk. Nagyon nem jó érzés olvasni ezt a könyvet, mégsem ereszt a történet, gyorsan magába szippant, hiszen meg akarjuk tudni, mi lesz a sorsa a fiatalembernek, akinek ifjonti lelkét elrabolta a háború. Brutális nyersességgel mutatja meg nekünk a szerző, hogyan zajlottak a mindennapok a háborúban, hogyan éltek és haltak meg a katonák, akik naivan azért indultak harcba, hogy Franciaországért harcoljanak. A pokol minden bugyrát megjárta a főszereplő, hogy aztán a lelke elfacsarodjon, és olyan dolgokat tegyen, amelyekről valószínűleg sohasem gondolta volna, hogy képes lesz rá. Előbb hős lesz a tettei miatt, aztán pária, végül visszaküldik a hátországba, ahol megpróbálja feldolgozni a vele történt rémségeket. Tényleg nagyon rövid ez a kötet, de annál esszenciálisabban mutatja be, hogyan változik meg egy ember a háborúban, miként torzul el a személyisége, és lesz gyilkossá, majd miként próbál kigyógyulni rémes tetteinek lelki nehézségeiből. Miközben megismerhetjük a fiatalember életének történetét, bepillantást nyerhetünk a szenegáli mondavilágba is. Nem véletlenül árasztották el díjakkal ezt a könyvet, rövidsége ellenére megvan benne minden, ami egy katartikus erejű drámához szükséges.
A teljes kritika itt olvasható:
https://smokingbarrels.blog.hu/2023/03/08/konyvkritika_…

Az I. világháborúban Franciaországért harcoló Alfa Ndiaye története egyszerre brutális és fájdalmas. Amikor a barátját, több, mint testvérét halálos haslövés éri, nem képes végezni vele, hiába könyörög a megváltásért. Alfa ezután megváltozik a bosszú és önmaga korábbi gyávaságáért vezekelve rituálisan végzi ki az ellenségei katonáit. Saját katonatársai is rettegnek már tőle, mert a halál szagát érezni rajta. Barátságukra visszaemlékezve pedig a kis szenegáli falu életében is betekinthetünk, ahol ő és Mademba fogadott testvérekké váltak. Nem csak Alfa tette az ami kegyetlenné teszi ezt a kisregényt, egy-egy jelenet kegyetlensége, maga a háború. Elgondolkodtató, hogy egy békés, szenegáli földműves fiú mivé válik a háború poklában. Bennem mély nyomott hagyott ez a kisregény.

Angolul hoztam ki a könyvtárból, és mikor megláttam, hogy a magyar fordítás is benn van, valamilyen megérzésből azt is elhoztam.

Olvasás közben nem volt szükségem rá, hogy párhuzamosan olvassam, csak nagyobb egységenként vettem elő a magyar fordítást. Vagy néha egy-egy ismeretlen szónál, ha nem volt kedvem szótárazni. (Már az elején rájöttem, hogy az angol nyelvű kötet is fordítás – de franciául sajnos nem tudok.)

De mikor az angol nyelvű kötet végére értem, elbizonytalanodtam – nem értettem valamit? Átsiklottam valami felett? Örültem, hogy ellenőrizhetem magam magyarul is. Így egyből kiderült, hogy mindent jól (nem) értettem… Legalábbis elsőre.

Ismét rájöttem, hogy mennyivel kevésbé terhel meg, ha borzalmakról idegen nyelven olvasok. Mintha lenne egy sorompó, amin keresztül szűrve érkeznek a borzalmas dolgok. (Olyasmi, mint idegen nyelven káromkodni…)

“Nem is sejtik majd, mit gondoltam, mit tettem, mire vitt rá a háború.”

Az I. világháborúban kétszázezer Nyugat-Afrikából toborzott katona harcolt francia zászló alatt, ők voltak a “szenegáli puskások”. A katonák -és köztük a szerző dédapjának- életéről, háborús élményeiről nem maradtak fent írásos források, ezért Diop a számos díjat elnyert regényével nekik is emléket kívánt állítani.

Alfa Ndiaye és Mademba Diop a gyerekkoruk óta elválaszthatatlan jó barátok, “több mint testvérek”, együtt harcolnak a fronton, ahol Mademba súlyos sérülést szenved. Kitartó könyörgése ellenére Alfa képtelen megrövidíteni barátja hosszú és gyötrelmes haláltusáját, hite és az általa ismert erkölcsi szabályok ugyanis nem engedik, hogy a “sátán kezeként” mondjon ítéletet barátja felett. Döntése és társa szenvedései azonban olyan feloldhatatlan, belső ellentmondásokat okoztak számára, amelyek értékrendje és elméje összeomlásához vezettek. Így válik a kötelességtudó fiatal férfi a bajtársai által is rettegett “lélekfalóvá.”

A szerző a szóbeli történetmesélés eszközeivel, a horrort és az afrikai hiedelemvilágot összemosva alkotta meg történetét, Alfa bűnbánó belső monológját, ezt a lírai, körkörösen ismétlődő vezeklést, ami leckét ad a barátságról, a család, a közösség erejéről, és odairányítja a történelem reflektorát arra a rég elfeledett, arctalan, feláldozhatónak gondolt embertömegre, akiket tulajdonképpen ágyútöltelékként, mindenféle képzettség nélkül küldtek ki a harcmezőre.

De Diop a főszereplője gondolatain keresztül átszűrve olyan aktualitását ma sem vesztett kérdésekre is próbál választ találni, hogy mi határozza meg az identitásunkat? Az, amit mi vagy amit mások gondolnak rólunk? És mi helyzet akkor, ha háború van? Csupán parancsba kapott szerepeket játszunk, amiket aztán könnyedén letéphetünk magunkról, vagy ez a kegyetlen komédia óhatatlanul megköveteli a valódi őrületet a túlélés érdekben?

Rövidsége ellenére rendkívüli mélységekkel bíró, nagyszerű regény, ami megbabonázza és egyszerre képes elborzasztani, valamint gyönyörködtetni is az olvasóját.

Nos, megint egy újszerű élménnyel gazdagodtam. Kicsit hasonlít Merle Két nap az élet-jére, de mégis egészen másképp dolgozza fel és mutatja be a történetet, valamint egészen kiváló módon teremt atmoszférát.

David Diop írásmódja magával ragadó, a sztorit a főhős szemszögéből, az I. világháború gyarmati (szenegáli) leágazásába valahogy bekeveredett fiatal afrikai felnőtt egyszerűségével, közvetlen látásmódjával meséli el. Mivel az író egyszer sem „ejti ki ” főhősét a szerepéből, továbbá a kifejezések, stilisztikai elemek, mondatszerkezetek összhangban állnak a kívánt mondanivalóval, remek hitelességgel bíró hangulat alakul ki a cselekményszál köré. Ami, valljuk meg őszintén, meglehetősen brutálisnak tűnik, mégis teljesen valószerű, és sajnos biztos vagyok benne, hogy a valóságban ehhez hasonlóan meg is történik. Mert a háború pokla ugyan kit ne lenne képes kifordítani önmagából?

Ilyen körülmények mögött vív kemény csatát elméje épségének megőrzéséért és lelki egyensúlyának helyreállításáért e remek kisregény főhőse, Alfa Ndiaye, aki egyébként alapértékeit tekintve egy egyszerű, de tiszta- és jólelkű karakter. Hogy ez sikerül-e, vagy nincs visszaút a tébolyból? Olvassátok el és kiderül! Nem fogjátok megbánni!