Dettó 79% 63 csillagozás

Már régóta vadásztam a könyvre, de amíg nem jöttem rá, hogy csak egyes könyvtárakban vannak meg egyes könyvek, addig nem sikerült. De most végre igen, és egyetlen dolgot tudok írni, ami nem tetszett, a hossza, időnként ugyanis feleslegesen eltötymörgött, nem beszélve a rengeteg párhuzamos szálról, ami szükséges volt, de megsokszorozta az oldalakat. Ez azonban nem von le semmit a zsenialitásból, amely maga az alapötlet, és mindaz, ami egy nyomozás ürügyén kibontakozik előttünk. Először is itt vannak a gólemek, amelyek ugyanúgy agyagból készülnek, mint az eredetiek, és tulajdonosuk emlékezetével, személyiségével rendelkeznek, akik ugyan a nap végén széthullanak, de mielőtt ez megtörténne, visszatöltik tapasztalatukat az eredetibe. Így egy nap akár tíz napot is meg lehet élni, az egyik dolgozik, a másik tanul, a harmadik nyaral, a negyedik bevásárol… Már ez önmagában is megérne egy történetet, de ahogy még előrébb és előrébb hajózunk a lehetőségek dirac-tengerén, egészen a világ pereméig, ahol mit is találunk? Ez jó kérdés, magam sem vagyok benne biztos, majd mindenki eldönti, aki elolvassa.
A tudományos részét is jól tudtam követni, és azt a benyomást keltette bennem, hogy amit ír, az korrekt.
Szóval remek történet, örülök, hogy végre elolvashattam.

Már az első fejezetek magukkal ragadtak, egyből azt gondoltam, hogy milyen zseniális ez a könyv. Tetszettek a több nézőpontos dettó-én-cselekmények, izgalmasnak találtam, hogy egy zöld Morris dettó másképp gondolkodik, mint egy szürke. Sőt, arra számítottam, hogy lesz majd egy ébenfekete dettó agymenés is. Az lett volna az igazi.. Aztán persze a frankó zöld is egyre szürkébb lett.
Nagyon tetszett az rész, ahol egy társ is csatlakozott nyomozó főhősünk egyik másolatához, mert Cimbioid egy igazán ötletes figura.
A világábrázolás jó, például akár egész aprólékos leírást kaphatunk egy dettóbárban zajló buli lezajlásáról. Keramopunk. Hm, igazán „üdítő” elképzelések, az erőszakosabb fajtából.
Viszont volt egy pont a vége felé, ahol úgy tűnt, hogy sok a túlírt transzcendens lelkizés. A szokásos dumálós gonosz főhős effektus, aki előadja az elméletét atól cetig, elvakultan bizonygatva annak, sőt önmagának fontosságát. De itt nyilvánul meg Brin iróniája, még egy betegséget is kitalál hozzá: Smersh-Foxleitner szindróma. Amorális, üldözési mániás és a velejéig önáltató. Az őrült tudósok betegsége. Ízelítőt kapunk belőle. De a helyzet fokozódik, és már alig várom hogy tegyék meg, had szóljon, legyen már meg az a csúcspont.
Viszont egyszer se fordult meg a fejemben, hogy szívesen kipróbálnám ezt a technológiát, pedig világbajnok lusta tudok lenni. De féltem a személyiségem. Meg folyton azon filóznék, mit csinál a másik énem éppen.

A modern science-fiction első regényének a közmegegyezés Mary Shelley Frankensteinjét tartja, de természetesen ez sem volt irodalmi előképek nélkül: elég csak megemlíteni a klasszikus Pügmalion legendát, vagy a XVI. században keletkezett prágai gólem mítoszát.

David Brin ebben a regényében egyfajta főhajtással egészen a klasszikus elődökig nyúl vissza, amikor a történet jelenkorát meghatározó új technológia, a dettózás nem csupán szellemében, de konkrét kivitelezési módjában is a régi gólemépítési módszereket idézi.

A dettók nem mások, mint a valóSzemélyek rövid, egy napos élettartamú, de érző és gondolkozó (bár nem is mindig emberformájú) másolatai, amelyek helyettük elvégzik azokat a feladatokat, amelyekhez a gazdájuknak nem fűlik a foga, vagy legalábbis nem a saját bőrében szeretné az adott élményt megtapasztalni.

Ez a technológia gyökeresen átalakítja a társadalmat, de alapvetően minden marad a régiben – az elméletet csupán maroknyian értik, de néhány elszánt fanatikuson kívül mindenki él vele, és persze sokan vissza is élnek a lehetőségekkel.

Brin nem vitte túlzásba a technoblablát, így nagyvonalúan elsiklik azon apróságok fölött, hogy miért agyagból vannak formázva a dettók (s ha már abból vannak, akkor ugyan mi módon mozognak, éreznek és gondolkoznak), illetve, hogy a bevésésnek nevezett folyamat miként ruházza fel ezeket a nyers agyagfigurákat személyiséggel.

A magam részéről ebben egy jó adag iróniát és szarkazmust éreztem, amivel az író a hard-SF szokásos sémáinak mutat fityiszt, és szinte kizárólag az általa elképzelt változások társadalomra gyakorolt hatásaira koncentrál, és annak spirituális vonulatára is komolyan odafigyelve.

A regény cselekményének alapjául egy nyomozás szolgál, amely során a hard-boiled krimik legjobb hagyományai szerint, egyrészt belekeveredünk egy egyre kuszább és aljasabb összeesküvésbe, ami természetesen a dettózás körül forog, másrészt a főhős és egyre különállóbb személyiséget öltő másolatai belefutnak a világ legnagyobb hatalmú potentátjaiba, és legjellegzetesebb figuráiba is.

Brin láthatóan élvezi a legkülönbözőbb irodalmi és írástechnikai sémák megcsavarását és a humorérzéke sem hagyja cserben, és mindezt nyakon önti a legkülönbözőbb morális és spirituális problémák feszegetésével, amelytől a regénye bármennyire is cselekményes alapvetően, időnként határozottan lusta tempóra vált.

Nekem ugyan néhány kisebb problémát leszámítva tetszett a könyv, ennek ellenére sem merném mindenki számára ajánlani: a terjedelme, a gyakori nézőpontkarakter váltás, a minduntalan, és csöppet sem rövid, filozofáló kitérők és nem utolsósorban a szerző kissé agyrobbant humora miatt.

Határtalanul érdekes, jobb pillanataiban lenyűgöző könyv egy érezhetően nagyon okos és rettenetesen sok mindenhez értő író tollából.
Személy szerint rendkívül jó véleménnyel vagyok az emberi intelligenciáról (mint kívülálló, igen :P) és a kreativitásról. Igenis, és hiszek benne, hogy egy olyan világban, ahol ilyen könyveket írnak, még nincs minden veszve, és van fejlődés, és bármi megtörténhet.

Egy látszólag egyszerű és kézenfekvő ötletből (készítsünk rövid élettartamú másolatokat magunkról a kellemetlenebb fajta munkák elvégzésére) abszolút kihozta a maximumot. Egyrészt hitelesnek tűnik „technológiai” szempontból – és amilyen bizarr az alapötlet, ez egyáltalán nem kis teljesítmény. Másrészt remekül átgondolja a technika társadalmi, pszichológiai, filozófiai következményeit, és remek teológiai-spirituális áthallásokat is megmutat. Ráadásul, ahogy mindezek a mélységek kibomlanak a belső monológokból, párbeszédekből, meg mondjuk a tüntető csoportok bemutatása kapcsán, az valami mesteri. És ha ehhez még hozzáveszem, hogy ez a sok érdekes mondanivaló milyen szépen és arányosan simul össze az igazán izgalmas és fordulatos, klasszikus magándetektíves cselekménnyel (legalábbis a könyv első felében), hát igazán le kell nyűgöződnöm. Sajnos, a könyv második felében ez a tökéletes harmónia megbomlik, előbb a direkt cselekmény és az ármány, aztán a spirituális nemtudommi rovására, úgyhogy itt fél csillag ugrott, de nem nagy baj ez. Aztán a legutolsó, egy darab oldal megint egy akkora fricska… ja, tényleg, a kiváló humort el is felejtettem említeni. A Dodekahedronnal, a tetragrammatronnal és Cimbioiddal az élen.
Összességében, kiváló példa lehet a könyv, ha a „Miért a science fiction írás az ismert irodalom legnehezebb, legösszetettebb, legcsodálatosabb válfaja?” kérdés köré szervezünk szemináriumot.
Bár sokat dicsértem, azért azt hozzátenném, hogy kifejezetten elkötelezett, érdeklődő, némiképp rutinos olvasóknak jelenthet nagy élményt, elég komoly falat. Szerintem.
Ja, és egy csöppecskét túlírt.

Ha több lenne belőled, melyik énedet küldenéd el nap mint nap a melóba? David Brin a rabszolgatartó társadalom egy igen érdekes variációját mutatja be a Dettóban: hiszen a másolatok, akik helyetted dolgoznak, szintén te vagy. Néha lebutított, máskor megnövelt intellektussal, de mindenképpen emberi éntudattal és érzelmekkel. A valóÉn számára ez persze maga a paradicsom, de vajon tényleg olyan könnyű leírni az eldobható másolatokat?

Az emberi test továbbfejlesztésének kétféle következménye lehet: ha a test pótolható, akkor az „élet” értéke lecsökken (lásd Richard Morgan: Valós halál). Ha viszont egyazon testben élhetsz egyre tovább, akkor felbecsülhetetlenné válik. Ezúttal mindkettő megtörténik: a dettózás egyre olcsóbbá válásával párhuzamosan a való élet végre megkapja azt az értéket, ami mindig is kijárt volna neki. A könyv alaposan körüljárja az új technológia társadalmi, jogi, erkölcsi következményeit a háborúktól a vallásokig. Nem megy el szó nélkül az egész helyzetben rejlő humor mellett sem.

A krimi és a sci-fi ötvözete akkor jó igazán, ha a megoldandó rejtély szorosan kapcsolódik a világ hátteréhez. Brin ezt is jól oldja meg: dettózás nélkül a könyvben nem lenne sem bűnügy, sem bűnös(ök). Emellett irodalmi szinten is kihasználja a világ nyújtotta lehetőségeket: bár a regénynek egyetlen főhőse van, mégis 4-5 különböző nézőpontból számol be az eseményekről. Különösen érdekes az, ahogy Albert kívülről látja magát, és önmagára reflektál. Különböző énjei egyszerre viselkednek hasonlóan és mégis másképpen. A történet eközben egyszerre idézi a „hardboiled” detektívregényeket, a Frankensteinből kinőtt rémregény/tanmeséket a tudomány veszélyeiről, vagy az egymásba olvadó utópia/disztópiákat. De akár még az asimovi robottörvényeket is kihallhatjuk belőle, igaz, az eredetitől jócskán különböző megoldásban.

Elképesztően összetett ez a könyv. Egyrészt ott van a tisztelgés a nagy elődök és ötletek előtt. Másrészt ott van ezeknek az ötleteknek a továbbfejlesztése és kiterjesztése a dettózással. Ráadásul a technológia és az új fejlődési útvonal is nagyon szépen ki van alakítva. Ezen kívül ott van a zseniális társadalomleírás. Nem nagyon tudok ezzel kapcsolatban olyan ötletet mondani, ami nem volt kitalálva és kifejtve. Brin minden olyan helyzetbe beleélte magát, ami önmagunk másolásával, feláldozhatóságával és meghosszabbításával kapcsolatban egy ép és egy kevésbé ép eszű embernek eszébe juthat. A tetejére habként még a technológián és a társadalmon túlmutató erkölcsi/vallási/spirituális szintek is megjelennek. Mindez az egész egy krimibe bújtatva. Annyi rétege van ennek a könyvnek, és annyi kérdést vet fel, hogy szerencsétlen olvasó néha azt sem tudja, hogy melyikkel foglalkozzon éppen. Egyetlen problémája, hogy kicsit túlírt, és az elején nagyon sodró lendületű történet a végére kicsit szétfolyt. Kicsit feszesebb szerkesztésben még nagyobbat üthetett volna.

Kicsit nehéz így pár év távlatából visszagondolni erre a könyvre, de azért megpróbálom… Szerettem az alapkoncepciót a gólemek, dettók készítésével Még akkor is, ha néha kicsit úgy éreztem, hogy túl sok, vagy túl kusza ez a vonal. Mint nyomozás nagyrészt korrekt volt, bár néha éreztem benne némi döcögést és erőltetettséget. Ami miatt viszont igazén szerettem olvasni, az a világ. Nem élnék benne, de a világ ábrázolásában volt egy fajta markáns, karcos hangulat, ami miatt szerette olvasni. Nem annyira kiábrándult, mint mondjuk egy cyberpunk regény, de nem áll messze tőle.

Ázott való énem tavaly ősszel épp egy kiadós égszakadás elől menekült be a Nagyárúházba útban a kedvenc kávézójába, amikor ráakadt erre a könyvre az akciós polcokon. Sok meló várt még rám aznap, de nem volt kedvem sietni a szakadó esőben, így egy jó hosszú kávé és a Dettóm mellett inkább kivártam. Ha én is megtudtam volna sokszorozni magam, nem tartott volna ilyen sokáig az olvasás, annak ellenére sem, hogy Brin könyve egy igazán terjedelmes darab.

Azonban nem csak az oldalszáma nagyszerű, hanem a világ is amit felépít és a problémák amiket felvet. Az agyagba ültetett lélekdarabokkal létrehozott gólemek, az eldobható és feláldozható „klónok” világát Brin aprólékosan, nagy adag humorral* és eredeti módon mutatja be, egy krimiszálra felfűzve a főszereplőnk Albert Morris dettóektív szemszögein át. A váltott nézőpont mindig is a gyengém volt, ezzel a csavarral pedig végképp levett a könyv a lábamról. Bár ha belegondolok, hogy egy Sherlock Holmes többed saját magával milyen hamar lezárt volna bármilyen ügyet, kicsit örülök, hogy a mi Albertünk nyomozónak csak közepes.:)

A könyv háromnegyedéhez érve a Dettó lazán az egyik legemlékezetesebb olvasmányommá vált, kár, hogy a végére kicsit elfogyott a lendület. Itt ugyanis pár erősen filozófálgatós/technoblablás monológokkal tarkított és érzésem szerint túlírt fejezet megtörte az első oldalaktól fokozódó lendületet, hacsak rövid időre is, ami keserű szájízt adott az amúgy korrekt befejezésnek.
Ezzel együtt is a Dettó engem megvett magának, Brin könyveivel pedig remélem még találkozok.

*a fordítónak amúgy pacsi a pazar szóviccek átültetéséért.

Többször gondoltam már arra, mennyivel könnyebb lenne az életem, ha ha valaki, aki ugyanúgy néz ki, mint én, elmenne helyettem dolgozni, takarítana, bevásárolna és minden kellemetlen dolgot elvégezne. Ennél persze sosem jutottam tovább, de David Brin igen.

A könyv első fele volt igazán, ami engem megnyert magának, és amiért az mondom, a Dettó a sci-fi irodalom egyik alapműve. Brin nem csak úgy bedobja a történetbe a dettókat, hanem kidolgozott technológiát alkotott meg. Mindemellett nem elégedett meg azzal, hogy egy akcióregényt alkosson, hanem a dettók megjelenésének a társadalom minden szegmensére gyakorolt hatását bemutatja. Hiszen ha a „való” embereknek nem kell dolgozniuk, van, aki tanul, háborúzik és extrém szórakozásokat űz helyettük, az az egész világot megváltoztatja. Egyes igények megjelennek, mások feltűnnek, és ez a társadalom nem tűri, ha nem kaphat meg azonnal valamit.

Természetesen a mű egyik központi kérdése az, hogy vajon tényleg le lehet másolni valakit tökéletesen? Át lehet az emlékeket és a lelket teljes mértékben ültetni? A dettó tényleg te leszel, csak agyagkiadásban? Ezeket a kérdéseket Brin mind a vallás, mind a filozófia, mind a tudomány, mind az etika szempontjából megvizsgálja. Főleg ez utóbbi volt számomra fontos, hiszen ott végül is életek teremtéséről van szó, még ha közel sem a hagyományos értelemben. Ezeknek a lényeknek a többsége érzelmekkel rendelkezik, amelyek nem csak feltétlenül a „gazdától” függenek, hiszen a környezetünk, a napi események ugyanúgy alakítanak minket, mint az, milyen tulajdonságokkal bírunk.

Ami miatt mégsem vagyok teljesen elégedett a regénnyel, az az, hogy a végére a túl sok nézőpont miatt szétesik a történet, túlhúzottá válik a cselekmény. Emellett nekem a végére az állóhullámmal és a lélekátvitellel kapcsolatos gondolatok túl elvonttá, sőt, érdektelenné váltak, így alig vártam, hogy vége legyen a regénynek.

Olvassátok el a Dettót, annak ellenére is, hogy még mindig nincs, aki bejárjon helyettem a munkába. Azért abban még reménykedem, hogy legalább az időnyerőt egyszer feltalálja valaki….

Igazán sajátos és egyedi világot alkotott az író, nagyon bejött!

Valahol a nem is olyan távoli jövőben, az emberek számára természetes és mindennapos a dettózás, a klónozásnak ez a furcsa fajtája. Nem is klónozás… A való embereknek saját sablont gyártanak speciális agyagból, melybe bevéshetik állóhullámukat (lényegében lelkük másolatát), majd kemencékben készre sütik a dettót, mely egy napig működik eredetijük helyett. Olcsó zöldek a munkavégzésre, drága szürkék a gondolkozásra, és így tovább, minden színnek megvan a maga jelentése. Nap végén, szavatossága lejártával a gólem visszatér eredetijéhez, s a jól végzett munka jutalmaként visszatöltik emlékeit a valótestbe. A „lazacreflex”, az eredetibe való hazatérés a legfőbb motiváció, mert egy dettó rövidke élete csak így folytatódhat.

És mennyi érdekes és izgalmas kérdést vet fel a dettózás! Társadalmi, erkölcsi, etikai szempontok fejtegetését, mint például vannak-e jogaik a dettóknak? Van lelkük, vagy csak az eredeti személyiség silány másolata? Gyilkosság megölni egyet? Mennyire lehet elfogadott a való ember – dettó kapcsolat? És mi van a különböző kiegészítéssekkel, felturbózott érzékelésekkel, vagy állatszerű gólemek létrehozásával? Mi lesz azzal a társadalommal, ahol a való embereknek nem kell dolgozniuk, mert mindenféle munkát dettók végeznek helyettük? Ahol egyre több és vadabb ingerre van szükség az unalom elűzésre, amit a rengeteg szabadidő okoz?

Az elgondolkodtató és szépen kifejtett társadalmi problémákon túl egy egészen izgalmas nyomozást követhetünk végig, amelyben minden szemszög Albert Morris detektívé. Vagyis az övé és szép színes gólemeié. Mert hiába van szigorúan szabályozva a dettózás, bűnözés azért mindig akad – dettórablás, kalózmásolás, s ennél elképzelhetetlenül nagyobb kaliberű összeesküvések… A sok filozofálás mellett maga a cselekmény kissé lassú, számomra többször túlírtnak tűnt. Minden infó szükséges, hogy kerek legyen a történet, mégis… Túl könnyű volt néha letenni a könyvet, ezért is tartott ilyen sokáig. De megérte. Akkora csavar van a végén, hogy csak lestem. Onnantól egy szuszra olvastam.

Zöldi a kedvencem.