The ​Thin Man 6 csillagozás

Egy 68%-on álló könyv eredetije: 4,5 csillag.
Az ilyen pillanatokért érdemes nyelveket tanulni.

Sose vonzott a kemény krimi meg a noir, több okból.
Például olyan nyomasztónak, aljasnak, piszkosnak, büdösnek tudja ábrázolni a világot, amilyet én dokumentumregényben elviselek, mert tájékozódni, azt kell, az fontos, de engedtessék meg nekem, hogy a péntek esti kikapcsolódásomban ne azt akarjam nézegetni.
Aztán közelebb is áll hozzám a klasszikus krimi elmejátéka, mint a lövöldözés. Horogütésekről csak akkor szeretek olvasni, ha közben José, a pincér alszik egyet álltában.

Továbbiak a blogon:
https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/2020/03/11/dashiell_h…

Az utóbbi időben teljesen meg vagyok veszve az ilyen füstös, ezeréves rongykrimikért, mert, szégyen, nem szégyen, engem ez fiatalabb koromban nagyrészt elkerült, úgyhogy most azt veszem észre magamon, hogy pánikszerűen kajtatok minden olyasmit, ami Ed Brubaker-re akár a legkisebb hatással is lehetett.
Dashiell Hammett-ről is csak annyit tudtam azelőtt, hogy a máltaisólyom, de csak mint szóösszetétel, komolyabban a már említett Brubaker Fade-Out-jának panelein jött szembe az úr, és akkor aztán egyből vetettem is rá magam a wikipédiára.
A The Thin Man a korábban a Pinkerton nyomozóiroda detektívjeként is dolgozó Hammett utolsó regénye, és amennyire tudom, egyben kicsit más hangvételű is, mint a kalapjából korábban kicibált, keményrefőtt krimik. Ez inkább ilyen noir-nak álcázott kicsiabszurd, ahol egy már évek óta visszavonult detektív, a nála durván 15 évvel fiatalabb feleségével, betervez egy szesztilalom-végi karácsonyozást, amit egész konkrétan végehosszanincs, programszerű alkoholizálással igyekeznek eltölteni. Persze nem rosszból mondom, meg aztán ki vagyok én, hogy ítélkezzek, jómagam is nem kevés, minőségi időt töltöttem különféle poharak fenekén. Ezzel együtt ez a furcsa, egymást nagyon is szerető, tisztelő, idült alkoholista páros, név szerint Nick és Nora, nagyon a szívemhez nőtt. És nem csak azért, mert ilyen harmonikusan tudtak együtt lerészegedni, amikor én próbáltam ezt csinálni az aktuális valakimmel, abból mindig vagy dráma vagy katasztrófa kerekedett, vagy valamelyik fél félre…puszizkodott, vagy mégesetleg beszovelt valaki jóval az alsóneműk lerángatása előtt, szóval, nem csak a tiszteletteljes együttpoharazás miatt, hanem mert a hölgy nem a tipikus krimi-klisé egydimenziós biodíszlet, épp ellenkezőleg, férje (majdnem) egyenrangú társaként működő, valódi partner, aki ötletekkel és észrevételekkel segíti Nick nyomozását. És szerintem ez egy 90 éve írt, amerikai krimiben igencsak nagy szám. Azért csak majdnem egyenrangú, mert örültem volna, ha a könyv végén tehénkedő, nagy szkubidú-leleplezésben is megjelenik valahogy, de hát istenem, nem lehet ott szegény mindenhol. Pláne nem olyan korongrészegen, amilyennek képzeltem őket, bár most így visszatekintve mindketten elég magasan funkcionáltak ahhoz képest, hogy mit összevirityültek itt nekem ezen a 220 oldalon keresztül.
Kicsit visszakormányozva a gondolatmenetemet, tehát, egy ex-nyomozót, minden lanyha tiltakozása és szabadkozása ellenére, egy korábbi kliensének a lánya belecibál egy pikáns gyilkossági ügybe, így aztán, mivel a szakmai érdeklődés nem veszett ki a tintás hekusból, kénytelen-kelletlen megoldja az ügyet. Ha már ott van.
Én, mint mondtam, nem vagyok egy nagy krimiolvasó (egyelőre), sem látens agatakriszti, így aztán engem a meglepik megleptek, a csavarok csavartak, a végén nagyot néztem, és hagytam magam megvezettetni annyira, hogy ne is nagyon akarjam előre kifundálni, hogy ki a gyilkos. Különben is, minek a nyomozó akkor? Oldja meg ő.
De okosan és következetesen megírt, remek ponyvatörténet, kőkemény kimi-nihil helyett olyan arcpirítóan fárasztó fa(pofa)-humorral felöntve, hogy az néha, de most komolyan, egy Naftalinernő-TEDtalkból se lógna ki.
Röviden összefoglalva, szerintem ez egy mesterien megírt, feszült és/de vicces noir, amivel aztán a szerző engem horogra is akasztott. Loholok is lassan a többi könyve után.