Taligás 75 csillagozás

Darvasi László: Taligás

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Bécs, ​1728. Egy Taligás nevű ember járja Európa országútjait, és éppen a Gnómok házához érkezik. Nem lehet tudni, honnan jött, merre tart, csak azt, hogy úton van: szavakkal és könyvekkel kereskedik, szaval és fél. Bécsben Wolzbein titkos tanácsostól rejtélyes küldetést kap: egy süketnémának tűnő fiút kell magával vinnie Szeged feszültségekkel terhes városába. A hosszú úton elkíséri őt Barbara Strozzi, az üvegbe zárt gnóm is. Taligás maga sem tudja küldetése célját. Szegeden régi ismerősök várják őket: egy sánta gyertyaöntő, az ő mindig táncos lánya, valamint Róth, a kiismerhetetlen püspöki titkár, aki nagyszabású tervet igyekszik megvalósítani, miközben a város is készülődik. Vajon láthatja-e még Taligás bécsi szerelmét, Paulinát?
Darvasi László legújabb regénye A könnymutatványosok legendája és a Virágzabálók testvérdarabja. A Taligás krimibe illő nyomozás a szegedi boszorkányperekről, ugyanakkor mágikus realista utazás az emberi lélek kiismerhetetlen tájain. Megrázó és… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2016

>!
Magvető, Budapest, 2016
336 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631433913
>!
Magvető, Budapest, 2016
336 oldal · ISBN: 9789631434576

Enciklopédia 12

Szereplők népszerűség szerint

Lucifer · Szilénosz

Helyszínek népszerűség szerint

Szeged · Bécs · Tisza


Kedvencelte 5

Most olvassa 10

Várólistára tette 58

Kívánságlistára tette 24


Kiemelt értékelések

>!
Kuszma P
Darvasi László: Taligás

Darvasinak, úgy néz ki, három világosan elkülöníthető hangja van: 1.) a szívernői édesbús sanzonok 2.) az Isten. Haza. Csal. novelláskötetben is szórványosan felbukkanó tarsándori echte magyar minimálrealizmus 3.) a nagyregényekre jellemző, ordenáré trágárságot és elringató költőiséget egyetlen spektrumba beszuszakoló, sűrű, párás-varázslatos szövegkorpusz, amit a kritika időnként kínjában mágikus realizmusként aposztrofál. A Taligás utóbbi csoportba tartozik, vagyis a Könnymutatványosok és a Virágzabálók ívét folytatja (a híres könnymutatványosok még kameóznak is benne egyet), sőt ahogy én látom, még tökéletesíti is. Mert ez a könyv annyival jobb azoknál, amennyivel feszesebb – ugyanis az emberpróbáló nyelvezet mögött egy nagyon is világos, követhető politikai-történelmi krimi lapul gyilkossággal, tömegpszichózissal, hatalmasok aljas összeesküvéseivel, valamit egy szerencsétlennel, aki csak úgy belecsöppen az egészbe, de ha már ott van, igyekszik menteni, ami menthető.

A fenti szerencsétlen Taligás, a jó bolond*, aki keresztül-kasul járja Közép-Kelet-Európát, mindenféle könyvritkaságok után kajtatva. Rejtélyes ellenségei úgy törnek rá, mint az epilepsziás rohamok (vagy az epilepsziás rohamok törnek úgy rá, mint rejtélyes ellenségek, nézőpont kérdése), okkal fél tehát – és ez a félelem az a pince, ahová az író lelöki az olvasót, és rázárja az ajtót. Mert Darvasi egy kiváltképp taszító világot teremtett meg, ahol a műveltek, a toleránsak, az együttérzők törpe kisebbséget alkotnak egy olyan ellenséges többség tengerében, amely boldogan kitekerné a nyakukat, ha módja nyílna rá. (És módja nyílik rá. Ne legyenek kétségeink.) Ami ebben a világban szépség, az e többség ellenére él, és aki szembe mer szállni vele – egy bolond, egy ferences, egy kurva, egy süketnéma, egy kocsmáros… nem túl veretes társaság… –, az kösse fel jól a gatyáját. És ne számítson nagy diadalra – még az apró részsikereknek és időleges patthelyzeteknek is örülnie kell majd.

* Arról persze elég sokat lehetne polemizálni, hogy a „bolond” szó illik-e rá egyáltalán. Talán nem is bolond – csak nem e világra való. Talán csak túl szenzitív ahhoz, hogy harmóniában tudjon élni ezzel a azzal a rossz-gonosz világgal.

34 hozzászólás
>!
Csabi P
Darvasi László: Taligás

OK, akkor most az lesz, hogy felvállalom a véleményemet (majdnem) mindenkivel szemben. Majdnem mindent elolvastam, ami könyvben megjelent Darvasitól, és eddig csak csettinteni tudtam a végén, mert Darvasi az egyik legjobb tollú írónk, de most csak cöcögésben halt el ez a csettintés.
Nem mondhatom, hogy érték nélkül való ez a könyv, mert az a nyelvi megformáltság, ami itt megtapasztalható az csak elérhetetlen vágyálom a legtöbb magyar írónak (na jó, volt pár mondat, amit kihúztam volna, mert már sok, de ennyi belefér). Van még egy jól érzékelhető mondanivaló, amire fel van építve az összes karakter, a cselekmény, van egy hiteles (bár túlzásba nem vitt) történelmi kor megformálás, de az egész nem állt össze nekem egy regénnyé. (Ha olvastok róla „kritikákat” a neten, akkor van is valami hablatyolás, hogy „ez tulajdonképpen vers”, meg nem is regény, hanem romance, na persze, de az van odaírva a belső borítóra, hogy regény.)
Itt van Taligás, a főszereplő és egyben elbeszélő, aki egy fura alak. Vándor könyvkereskedő, aki taligájában tolja a portékáját, Bibliától a pornográfiáig mindent árul, amolyan kultúra hordozó ő, hát nem volt nehéz asszociálni, hogy ő itt az író alteregója, sok részlet erősíti ezt meg, amikor a jelenre is áttételesen beszél az író, a kultúra feladatáról. Egyben a hétköznapoktól idegen alak, akit rejtélyes idegenek agyabugyálnak el rendszeresen spoiler, párbeszédet folytat alkoholban tartósított szörnyszülöttekkel, ez rendben van, belefér egy író mindennapjaiba. Őt szalajtják el Bécsből Szegedre, hogy vigye el Juliust, egy ütődött, zombiszerű lényt, miután szeretője, Paulina életével zsarolják meg spoiler.
Van még a gyertyakészítő meg táncoslábú lánya, akik szintén Szegedre mennek, na meg Róth, a püspöki titkár, aki szintén Szegedre tart, de hogy kinek mi a célja, az titokban marad. Szegeden feltűnnek a helyi hatalmasságok, akik játsszák a maguk hatalmi játszmáit, és itt azért már megbicsaklott bennem valami, hogy miként férhetne mindennek közelébe egy nyomorult Taligás, egy félbolond aljanép? Mert Taligás ott van fontos helyeken és eseményeknél, muszáj neki, ő az elbeszélő, nélküle nem is tudnánk semmit. De sajnos így sem sokat, a legtöbb szereplő motivációja rejtve marad mindvégig, Róth pl., aki Bécsben még nagyhatalmú és rejtélyes figurának tűnik, Szegeden egyre inkább elanyátlanodik, körbefolyják az események, és hogy miért is gondolta, hogy a táncos lány, Johanna és Julius majd kulcsszerepeket játszhatnak a szegedi eseményekben, az szintén megfejtetlen marad számomra. Persze „kritikák” írják, hogy minek is az, vers meg romance stb. Megjegyzem, hogy a kiadó a fülszövegben már megint előveszi a varázsszót, „krimibe illő nyomozás”, írják, ott meg azért alapkövetelmény, hogy mindenkinek meglegyen a motivációja. No persze tudjuk, hogy a fülszöveg írók mind a pokolban végzik…
Az események kifutása természetesen a boszorkányper, ami az egész regény alapja, habár csak a regény utolsó negyedében bontakozik ki a cselekménynek ez a része. Én nem éreztem azt a súlyt, ami idáig lendíti az eseményeket, van egy kis szárazság, de amúgy mindenki éldegél, ahogy szokott, indoknak kevés. Pedig hely lett volna a felvezetésre, mert a bécsi fejezet után sokáig üresjárat van, Taligás áttolat az országon, aztán Szegeden csinálja a semmit, jön-megy, hogy minden szereplőnek jusson egy kis jelenlét. Közben feltűnnek a város potentátjainak üzelmei, amiknek lényege természetesen a vagyon- és hatalomszerzés. Teljesen egyértelmű, hogy Darvasi itt a jelenről ír, már csak azért is, mert Taligás révén a valódi összeesküvésekbe nem nyerünk betekintést, csupán következtethetünk az okozatokból az okokra, viszont a bűnbakkeresés, a vagyonfelhalmozás (az egyik leggazdagabb egy pék, nem ám valami nemes ember, könnyű asszociálni), a hatalmi kiszorítósdi egyértelmű üzenet a mai olvasónak.
Ezzel nem is lenne baj, egy kortárs író szóljon a kortársaihoz, de ha már történelmi kereteket választ, akkor azt a részt is meg kell formálni, és nem lehet ebek harmincadján hagyni a mondanivaló kedvéért.
A szememre lehet vetni, hogy nem jól olvastam ezt a könyvet, mert ez egy társadalmi parabola akarna lenni, nem valami pikareszk regény, de szerintem ebben a regényben ez a két elem nem lett jól összedolgozva, álszereplők álcselekszenek, és ha bár érteni vélem, de szeretni nem tudom.

3 hozzászólás
>!
vargarockzsolt P
Darvasi László: Taligás

Nem regény. spoiler A félnótás Taligás, az epilepsziás költő álmai és lázálmai, meséje, legendája. Vers, ritmikus lüktetésű sorok, költői próza, nemes tartalommal, szerelemmel, boldogsággal, fájdalommal.
Az irodalom, a könyvek nemessége, pátosza és győzelme spoiler a hétköznapi kisszerűség, szürkeség és nyomorúság felett.
Másrészről pedig költői látomás a 18. századi Habsburg-birodalom életéről, arról a világról, amely megelőzte a Kitömött barbár korát.
Történelemfilozófiai megjegyzés: spoiler
Akik gyorsan pergő cselekményre vágynak, arra, hogy a könyv az első soroktól kezdve magába szippantsa az olvasóját, azok csalódni fognak. Akik míves szépirodalmat keresnek, azoknak érdemes elolvasni.

4 hozzászólás
>!
dacecc P
Darvasi László: Taligás

Darvasi azért (is) nagyon jó író, mert több hangon is képes megszólalni különböző írásaiban, és ezek mindegyike egyedinek és működőképesnek bizonyul az olvasás során. Sok helyütt olvastam, hogy a Taligás nyelvezete különösen egyedire, nehézre sikerült, ám én ezt a nyelvezetet nem éreztem bonyolultnak, inkább pont az unikalitása tette kifejezetten élvezetessé számomra a történetet. Tényleg elmondható, hogy öröm volt olvasni, nagyon jó a szöveg.

Igazából az idei könyvek közül az egyik legfontosabbnak tartom a Taligást: egyedi hangja és különleges világa mellett fontos és komolyan vehető történetet tár olvasója elé egy olyan főhőssel, amelyhez fogható kevés akadt utamba eddigi olvasmányaim során. Taligás karaktere egyszerre tűnik egyszerű koponyának, de mégis rendkívül műveltnek, tapasztaltnak a világ dolgaiban, miközben pontosan tudja a helyét a hatalmi hierarchiában, amivel meg is elégedne, ha hagynák. A mellékszereplők is kellően koszosak és korszakhoz hűen bárdolatlanok, színesek, és szagosak, megvan a helyük a regényben.

Ezek után nem kétséges, hogy kézbe veszem a többi Darvasit is, mert ha csak feleennyire is jók, mint ez, biztosan maradandó élményben lesz részem.

7 hozzászólás
>!
eme P
Darvasi László: Taligás

Nem is az, hogy jobban, hogy szebb muzsikával, hanem hogy másként. És ez nekem mindig olyan fontos volt, ez a másként.
Töredelmesen bevallom, Darvasi nekem nagy mulasztásom. A tavalyi kötet után ez a második alkalom, mikor ezzel a máskénttel ismerkedem. Mert tényleg az, más, sajátos, egyedi ez a stílus, meg a regény atmoszférája is. Mondatait egyszerre olvastam borzongva-émelyegve és mégis gyönyörködve ízlelgetve. Naturalista-vulgáris, földhözragadt passzusai gyakran olyan természetességgel oldódnak fel a költőiségben, hogy újra és újra döbbenten veszed tudomásul, mire képes a szó, milyen tisztaságot, milyen éteri lebegést tud adni a legposványosabb emberi mocsárnak is.
Az első jó pár oldal számomra erről a stílusról és hangulatról szólt. A történet maga kevésbé állt össze, pontosabban nem is érzékeltem, hogy egyáltalán van sztori. Aztán lassan ez is letisztulni látszott, Taligás útját követve egyértelművé vált, hogy a pikareszk ide-oda utazgatás, sehová sem tartozás, kívülállás nem olyan luxus, amit bárki is, főként egy Taligás megengedhetne magának. A szó, a szöveg, a költészet embere tele szorongással, félelemmel egy középkorra emlékeztető, jóval későbbi, de inkább mindenkori világban óhatatlanul eleve meghatározott kényszerpályára terelődik. Az út végén pedig maga a borzalom, a gátlástalan hatalomnak való kiszolgáltatottság, vak és értelmetlen pusztítás, melynek táptalaja a tudatlanság, a babonáktól átitatott sötétség.
A szegedi boszorkányper és kora remek választás a hatalmi machinációkat, bűnbakállítást és a művészsorsot összeszövő narratívához. A bizarr figurák, a fizikai és lelki szörnyszülöttek sora, a kínzások és kivégzések meghatározta hétköznapok olyan nyomasztó, baljós atmoszférát teremtenek, melyben szinte természetes a Taligás létét meghatározó folyamatos szorongás, amit a rá-rátörő, tudatot kioltó, összezavaró betegség fokoz. Szinte emberfeletti erő és bátorság kell ilyen körülmények közt húzni, vonszolni a könyvekkel tele taligát, főként ha maga a terhet cipelő sem fogja fel teljesen azt, amit cipel, sem útja célját, értelmét. Útitársai a nem hang, nem szó-lény, a szép, semmi, félelmetes Julius és igazi testté, létté valójában sosem vált torz(ó), ám csupa érzés és gyönyörű dal Barbara. Két megvalósulatlanság, félbenmaradt, kifejlődésében megakadályozott élet, melyek torzultságukban is egészebbek, mint a világ, mely körülveszi őket. És főként: egészebbé teszik azt, aki az út végén kész akár tűzbe menni értük. Taligás regénye így pikareszkből fejlődésregénnyé alakul, történelmi regény helyett/mellett pedig elsősorban művészregénnyé, legalábbis az én olvasatomban.
Persze mindezek ellenére tele vagyok kérdésekkel, némi hiányérzettel, és míg úgy érzem, a részletekben nincsen hiba, az egész valahogy nem áll össze maradéktalanul bennem. És ez nem hagy nyugodni. Taligásként reménykedem a szavak erejében, abban, hogy ha sokszor elszavalják nekem, talán megértem. Érezni viszont érzem.

5 hozzászólás
>!
olvasóbarát P
Darvasi László: Taligás

Darvasi László visszakanyarodik a múlthoz és Szegedhez, mint ahogyan A könnymutatványosok legendája és a Virágzabálók című műveiben tette. Ez a regény 1728-ba visz vissza bennünket, nem a város diadalmas képét mutatja, egy szégyenfolt, a boszorkányégetés elevenedik meg a lapjain. Remek mesélő stílusa és csodálatos mondatai most is elkápráztatják az olvasót, jelen van a mágikus realizmus, a különleges alakok, és a helyét kereső főszereplő, aki a történet narrátorává válik, Taligás a remekül megtalált figura. „Taligás nem Istenben hisz, hanem a versekben. Abban, hogy a versek megmentik az embert. Illetve ha nem is mentik meg, segítik. Ez az ő küldetéstudata” – írja a szerző a figuráról. A kötet 240 oldala Taligás története, bolyongásainak meséje, itt kezdődik a kötet megírásának oka, Szeged város múltjának mélypontja, amikor olyan dolgok történtek, amiknek nem lett volna szabad megtörténni, ártatlan emberek haltak meg a máglyán, olyanok, akiknek nem volt jó érdekérvényesítő képessége. Gazdag és szegény, idegen, kiszolgáltatott áldozatai lettek a bűnbakkeresésnek, a hatalmi vetélkedésnek. Darvasi dokumentumokban kutatott, azokat használta fel a történet megírásához, de a regény mégsem az események krónikája, mert elmondhatatlanul brutális lenne a rettenetes tortúrák leírása. Taligás könyvekkel és szavakkal kereskedik, a könyv vendégszövegei híres versek, közöttük a régi barát Baka István Csak a szavak című versének részletei is felfedezhetők.
"Csak a szavak, már nem maradt más,
csak a szavak, csak a szavak…"
A regények közötti átjárhatóság példája, hogy Taligás az úton Szeged felé találkozik a könnymutatványosok kocsijával is. http://moly.hu/idezetek/662219

A lányom a boszorkányság kultúrtörténetéből írta a szakdolgozatát, az események megítélésében azonos következtetésre jutott. Darvasi a történelmi tényeket remekül vegyíti a meseelemekkel, néhol gyönyörű, máshol naturálisan tényszerű mondatai segítenek kimondani a kimondhatatlant. A kötet sajnos aktuális, a kirekesztés nem szűnt meg.

>!
pepege MP
Darvasi László: Taligás

Csak most vettem észre, hogy még csillagot sem kapott tőlem ez a regény, nem hogy írtam volna róla valamit. Igazából nem is találom a szavakat. Darvasi szépen ír, nagyon különleges nyelvezete van, nagyon szerettem is olvasni, de valahogy mégsem dobogtatta meg a szívemet. Valami hiányzott…

14 hozzászólás
>!
Frank_Spielmann I
Darvasi László: Taligás

Ha szeretsz olvasni, de nem tudod, miért, olvasd el ezt a könyvet és megtudod!

Na jó, ez azért túlzás. Kezdjük újra*.

Darvasi nekem már rég bebizonyította, hogy az egyik legzseniálisabb író a világon, de azért erre még én se számítottam. Persze, mert egyik regényét se olvastam eddig. Nagy hiba. Nehéz leírni, miért olyan zseniális, de annyit mondhatok, hogy Taligás és Barbara még a könyv befejezése után is a fejemben jártak. Úgy, mint rég látott ismerősök, hogy mi lehet velük éppen.

Nehezen kezdődik el, mert az ember semmit nem ért szinte. Mi az, hogy gnómok, meg mi az, hogy tartályuk, meg ilyenek. Aztán lassan összeáll a kép. Úgy száz oldal elég hozzá. De megéri. Nyilván kétszer kell elolvasni. És ha belegondolok, hogy most jelent meg először, pár hete szinte, hát jókor élek én is. Mágikus realista, ezt is lehet rá mondani. De hiába beszélek a részletekről, mert az egész több, mint a részek együtt. Szóval olyan jó könyv ez, hogy csak közhelyeket lehet róla mondani. Darvasi-regényeket mégpedig olvasni kell, ez a tanulsága. Ennyi.

* idézet az Európa Kiadótól

5 hozzászólás
>!
nyerw
Darvasi László: Taligás

Amennyire bedarált a végére, annyira melós volt olvasni, különösen az elején. Nem volt egyetlen mondata sem, mely hétköznapi lett volna a szó köznyelvi értelmében. A regény narrátora a címbéli Taligás, aki amolyan kereskedő. Könyvekkel kereskedik, prózában. Szavakkal, lírában. Ő az, aki részesévé válik a szegedi boszorkányperek körüli eseményeknek, akit belesodortak/belesodródott, és aki egyszerre külső megfigyelője és áldozata a borzalmaknak. A szöveg irodalmi utalásai az ő parafrázisai, ám elbeszélése maga a líra.

Talán pont ez lesz az, amiért sokan félre fogják tenni. Ez a nyelv ugyanis rátelepszik a történetre, amely pedig a két említett nagyregényhez képest eléggé feszesnek mondható. És még így sem kapunk választ mindenre. A burjánzása azonban másmilyen. Expresszionizmusa eltávolítja a borzalmast, felnagyítja a wasteland-benyomást. Jogos lehet az a felvetés is, hogy miért van szükség rá. Hogy nem csak blöff-e ez az egész a nyelvvel, és a szerző inkább alkot meg egy ilyen meghatározatlan hibridet, mint hogy írjon egy jól megírt regényt. Biztosan lesznek páran, akik ezt mondják majd róla.

Emellett én nem nagyon látom a történet hibáit. Ez a történet így volt elbeszélhető, és én fogékony vagyok erre az irodalmi nyelvre. Mert nem mindig csak azért olvasunk, hogy jó és könnyű legyen.

2 hozzászólás
>!
Biedermann_Izabella P
Darvasi László: Taligás

Szép könyv. Benne van a lét öröme, és benne van az emberi természet minden mocska. Az öröm nyer.
A szavak emberei, mint amilyen a Taligás, világteremtők. Nem feltétlen bájos világokat teremtenek, többnyire egy szavuk se igaz, hazudnak, mint a vízfolyás, a világuk mégis igazi világ.
Nem szabad úgy tenni, mintha a szavaknak nem volna jelentőségük: szavakat tanítani másoknak igenis misszió. Nem olcsó, könnyű, érdektelen szavakat, inkább olyanokat, amelyek valóságot építenek körénk.
Nyilván azért olvasom Darvasit könnyen, azért értem a szavait jól, mert hasonló irányból nézzük a világot. Véletlen. Hogy Barbara Strozzi is véletlen-e, azt nem tudom. Különös mindenesetre.
Képzelt világ, képzelt szereplők, mégis a mi életünkről mesél ez a regény: egy öldöklő, értelmetlen, korlátolt világról, amiben a tudás nem, de a szeretet valahogyan túlél minden világégést.
„Barbara szerint a feltámadásban az a ravaszság, hogy nem kötelező.” Hát a szeretet sem az, de anélkül mire volna jó ez az egész? A szeretet világégésekből is kivezető, bár korántsem akadálytalan útját járja be a Taligás ebben a regényben, hogy a végkifejletben ki tudjon lépni a tudatlanság, a babonaság, az önzés, az embertelenség világából.
Szeretem, ahogy Darvasi a szerelemről ír, szeretem, ahogy a szeretkezésről ír, szeretem, ahogy a szeretetről ír. Jó, hogy egy epilepsziás lesz a főszereplő, hogy egy néma fiút kísérünk ismeretlen útra, és jó, hogy formalinban ázó, arc nélküli torszülött énekli a világ legcsodálatosabb dalait.
Szeretem, hogy Darvasi megbocsátja az embernek azt, hogy ember, és nem ennek ellenére, hanem ezért lesz, ha lesz, az emberiségnek jövője.
Nagyszerű regény. Aki bizakodni akar, olvassa el.

2 hozzászólás

Népszerű idézetek

>!
Goofry P

Rám szarik egy kismadár, én meg hirtelen boldog leszek attól, hogy élek.

161. oldal

>!
Goofry P

Szarszaggal játszik a szél, és nem állítom, hogy nem csinálja szépen.

174. oldal

Kapcsolódó szócikkek: szél
>!
Goofry P

Igyekszem elválasztani a lehetségest attól, ami tényleg van, és nemigen sikerül.

63. oldal

>!
olvasóbarát P

S mintha órákig tartana, lassú keringéssel falják egymást a pillanatok.

323. oldal

Kapcsolódó szócikkek: idő
>!
balagesh IP

Eddig csak Itáliában teremtek a könyvek,
de most már ez az ország is ontja a szép dalokat.
Nem tudom, mennyire tartanak.
Senki vagyok, s boldogan az is maradok.

132. oldal, Szeged felé

1 hozzászólás
>!
Biedermann_Izabella P

Barbara szerint a feltámadásban az a ravaszság, hogy nem kötelező.

88. oldal

2 hozzászólás
>!
Che

A szó, ha nem költészet, még nagyobb ravaszságot mutat. A költői szó inkább magának ravasz, és az örökkévalóval méregeti magát. Az élet nyersebb beszéde azonban az életen magán akar kifogni. A költészet a halált akarja becsapni, a hétköznapi szó viszont az életet.

40. oldal, Bécsben (Magvető, 2016)

>!
robinson P

A világ szomjazik. És ez a szomjúság már olyan gyötrelmes, hogy valójában már nem is inni akar.

183. oldal

>!
robinson P

Hova megy az Isten, ha sehol nem akar lenni?

30. oldal

>!
balagesh IP

Ahogy vonszolódunk, szavalok a pusztának, ennek a félrenőtt végtelen gaztengernek, ami zizegéssel felel, ami nem felel, ami csak zörgeti a maga fájdalmát. Szavalok torzsának, száradásnak, sárgára aszott kisvirágnak. Szavalok a szörnyű délibábnak, vitatkozom az éjszakai rovarokkal, tücskökkel, válaszolok az éji madaraknak, reccsenéseknek, a sötétség testébe belevájó jajkiáltásoknak. Vitatkozom az éjszakai égbolttal, azzal a hatalmassal, azzal a millió tűszúrással megsebzettel, azzal az óriási semmivel. A porral vitatkozom, amin húzom a terhemet, a föld ráncos, meggyötört arcával vitatkozom, beszélek hozzá, szavalok neki. Barbara kuncog rajtam, hiszen nem hallja senki, te ostoba, te nagyon buta, Taligás. Nem hallom én se, nem hallja a föld, az ég, a szép, a nap. Minek szavalsz akkor?! Ki venné észre, ha magához ölelne, többé nem eresztene a föld?!
Mert kell, mondom, mert jó, mondom, megállok, leeresztem a taligát.
Miért jó?
Mert akkor vagyok (…)

151–152. oldal, Szeged felé


Ezt a könyvet itt említik


Hasonló könyvek címkék alapján

Aba Iván: A szegedi boszorkányok
John Cure: A boszorkány hagyatéka
Tamási Áron: Jégtörő Mátyás
Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita
Sarah Addison Allen: A csodálatos Waverley-kert
Alice Hoffman: A tizenharmadik boszorkány
Alice Hoffman: Átkozott boszorkák
Cassandra Clare – Maureen Johnson: A szökevény királyné
Fábián Janka: Az utolsó boszorkány történetei 1.
Margit Sandemo: A bitófa virága