A ​könnymutatványosok legendája 91% 134 csillagozás

No, akkor most az van, hogy a szokásosnál is zaklatottabb és hektikusabb sorokat vagyok kénytelen ideróni, @gályanapló barátomat pedig ezúton is megkövetem és bocsánatáért esedezem, de itt és most, muszáj vagyok elsőként is, magamról szót ejteni. Ha valaki ismer, vagy olvasott már tőlem, az talán meg sem lepődik, hiszen tudja, hogy mennyire erős a hajlam bennem az érzelmektől túlfűtött, lelkes, vagy épphogy gyalázatosan frusztrált vélemények megosztására, érzések kendőzetlen (és talán túl sokszor is… keresetlen) feltárására. Azt sem titkoltam soha, hogy amióta először vettem kézbe egy Darvasit, szinte az első mondatoktól szerelmes hévvel csüggök rajta és néha már ennen magam számára is gyanakvást keltve, vágyakozó pillantásokkal (persze, azért a „csitulj, te bolond szív!” fegyelmezett intésével) várom a következő találkozást. spoiler
Mindennek jegyében attól tartok, hogy itt és most oda kell mondjak valami végzetest, tán még visszavonhatatlant is. Meztelen lelkemet tovább kell csupaszítanom, de hisz miért is már a szégyenkezés…
Hiszen, megtörtént. Egyszer s mindenkorra, jóvátehetetlen módon…

Szóval, azt tette velem ez a Darvasi László nevű íróember, amit még a viccbéli parasztbácsi sem gondolt vón’ a röpülőgépen, fenn a magas levegőégben. Megírta nekem (hidd el, jó olvasó, hogy tényleg nekem, csakis az én hályogos, még most is ámuló szemeimnek, bolondul csengő füleimnek és a szokott ütemet félreverő szívemnek) ezt a valamit a legendáról, a világ könnyeiről, a szekérkerék nyikorgó zajáról és amúgy, csak mellékesen megírta a könyvet mindenről. Márpedig a mindenségről, Isten és az ember világáról titokban megírni a lényeget, az nem kevés és nem bagatellizálandó. Az, hogy egy író mesébe kezd egy elmosódott férfiarcról, majd mire felriadsz, már Krisztus Urunk 1686. évében jársz, mikor is a Birodalom egyik vilájetében, Budavár visszavételénél nézel a reményvesztett arcokba, és még a világra szóló győzelem is dicstelen, és nyomorult, és szánni való, nos mindez mondhatni nem egy nagy kunszt. Ki ne tudna írni ilyet, akinek epikus vénájában valamennyi tinta még csörgedez…?
No, de hogy ebbe beleférjen élet és halál, lélek és test, kéjes fájdalom és kínzó élvezet zavarba ejtő perpetuum mobiléje, ezeregyéjünk végtelen körforgása, mikor már szinte megváltásként érkezne egy hajnalon a selyemzsinór, nos ez számomra maga volt az irodalmi végzet. Darvasi írt egy regényt valamiről, ami lehet a minden, vagy akár a semmi is. Írt egy regényt, ami nem ér véget soha, hiszen el sem kezdődött igazán. „Csupán” (ezt pedig hangos, sőt üvöltő idézőjelek közé szeretném rakni!) egymás mögé írt néhány ezer mondatot, amelyek lassan, méltóságteljes nyugalommal történnek meg, mint ahogy virradat köszönti az ember napját, vagy ahogyan gyakorlott szeretők meghitt becézése nyújtja a másik gyönyörét. Így kanyarog ez a rettentő, grandiózus sorskerék, így kúsznak a gyönyörűséges, egymásba forduló, végzetet sugalló, néha meg fátumot tagadó, szavakká-mondatokká, de még inkább a létezés és nemlét mézes-kakaós kalácsává fonódó gondolatok.
A könnycseppes szekér pedig felbukkan úton-útfélen, jön Feketekő Péter, vagy Franjo Mendebaba és társaik. Jönnek és könnyeznek, együtt sírnak veled, játszi könnyedséggel fonják az idők és sorsok kalácsát és mire feleszmélnél, vagy akár csak rádöbbennél, hogy mi is történik veled, már ott is ülsz közöttük, egy vagy közülük, és hátra sem tekintve indulsz, hogy ismeretlen tájakon, idegen emberek körében tűnj fel és folytasd a legendát…

Mennyi mindent, mennyi okosságot és annál is több-nagyobb sületlenséget lehetne még írni erről a könyvről, erről a körforgásról, erről az életmeghatározásról. Nekem meg csak annyi, hogy az idei számos „év könyve” között végül is ez lett az egyetlen, az igazi, az a bizonyos egy és oszthatatlan.

Amúgy meg, ahogy a szerző írja az utolsó lapon,
„Ha elkéstünk, fiú, ha hamar jöttünk is, de voltunk itten.”

A könnymutatványosok legendájának befejezése után az olvasó majdnem olyan mámoros és diadalittas, mint a keresztény hadak, akik éppen visszafoglalták Budát a töröktől az Úr 1686. esztendejében.
Bizony hosszú és kitartó ostrommal vehető csak be ez a nagyívű, mágikus elemekkel átszőtt történelmi nagyregény is, amiben végig tetten érhető a világteremtő erő és szándék. Darvasi egy különleges univerzumot épít fel, ami a teljesség, a tökéletesség érzetét kelti, és amiben jól megfér egymással a középkor realitása és a varázsos fikció, az ördögi kegyetlenség, a vaskos vulgaritás, és a minden földi mocskon átragyogó nyelvi szépség és gazdagság.
Apró, mozaikszerű darabkákból, kis epizódokból épül fel a rengeteg szereplőt mozgató történelmi tabló, és általános alapélmény bennük a sors forgandósága. Nincs olyan büszke hős vagy jelentéktelen kisember, aki a hatalom szeszélye folytán ne halhatna bármikor szörnyű halált, vagy ne válhatna százfajta kínzás áldozatává. A kiszolgáltatottság iszonyata a legszebb sorok közül is elővicsoroghat, így annak, aki ábrándozva a legendákra és a csodákra vágyik, azzal is szembe kell néznie, hogy a szerző bármikor képes rá, hogy pokoli erővel rántsa vissza és döngölje bele a földbe.
Ugyanez igaz a lucskos testnedvekben gázoló szerelemre is, hiszen itt a nőideál a vastag combú, rengő húsú, óriás termetű asszony, de a nőiség önmagában is olyan titok és misztérium, hogy nincs az a csúnyácskának ábrázolt lány, aki a történet egy váratlan pontján ne számíthatna heves férfiúi érdeklődésre.
A legizgalmasabb elem mégis a nagy mutatványos csapat, a titokzatos képességekkel bíró, sorsok fonalát bogozó, időn kívül álló, rozzant szekéren járó könnymutatványos kompánia. De van itt még lápi boszorkány, rikácsoló törpe, faragott és életre kelt ördög
és fondorlatos tündérvilág is, a természetfeletti fényes aranyszálként szövi át a viszontagságos, háborús évszázadokat.
Kicsit támolyogva még a nyers brutalitástól, lenyűgözve a mesétől, elbűvölve a varázslatos nyelvtől mit is mondhatna végül az olvasó? Súlyos és összetett regény, de megéri felkapaszkodni a rozzant szekérre és a Budai Vár felé venni az irányt, ha valódi, nagy mutatványra vágyunk.

Magunkban szoktunk sírni, elbújva. A könnyeinket rejtegetjük, szégyelljük, hiszen azokkal a gyengeségünket tennénk közszemlére – márpedig az esendőségét, ki akarná mutogatni? A könnyekkel mutatványoskodni, az valami abszolút abszurdum. Persze, ha a könnyek manifesztációja egészen rendkívüli, mondjuk jég, kő, méz, vér, tükör darabok potyognak az ember szeméből, az már megmutatható, mert ámulatot kelt, és aki így sír, az más csodákra is képes.

Darvasi e története időben pontosan behatárolható, a törökök magyarországi jelenléte, végpontja Buda visszafoglalása, ám ami ez idő alatt történik a könyv lapjain, az minden csak nem a hivatalos történelem. Olvasás közben végleteket élhettem át: könnyekig meghatódtam, izgultam és unatkoztam. Volt, hogy felbosszantott, máskor meg levegő után kapkodva tettem félre a könyvet, mert így írni, na, ez tényleg isteni adomány. off Ámultam és rajongtam, undorodtam és értetlenkedtem, aztán a végén döbbentem néztem, hogy most mi van, és akkor hangosan hahotázni kezdtem. spoiler

Nem mernék én azzal próbálkozni, hogy okosakat írjak erről a regényről. Nem véletlenül késlekedtem ennyit az értékeléssel. Azzal csuktam be a könyvet, hogy újra el kell majd olvasnom, mert ez fölfoghatatlan kaland volt. Darvasi sokat tud a világról, én pedig nem biztos, hogy értem, de pontosan érzem, hogy miről beszél.

Mágikus irrealizmus.
Lehet, hogy az igazak tartják egyben a világot, de a benne élőknek a megbánás könnyeit elsírók mutatnak utat. (Még egyszer el kellene olvasnom, hogy összeszedettebben tudjak írni róla.)

Máig őszintén sajnálom, hogy nem ez volt az első Darvasim, hanem a Szív Ernő-féle groteszk nők gyülekezete. Majdnem kiábrándultam belőle. Nem mintha az olyan rossz lett volna, de annyira jó sem volt. És semmi esetre sem ér nyomába sem a könnymutatványosoknak (amit természetesen én is félreolvastam).
Fantasztikus ez a regény. Elcsépelt, tudom, de mégis. Az. A rengeteg ölelkező sors, történés, egyik origója a másiknak, a másik nélkül nincs harmadik és mind-mind összefügg. Sorsok szépségesen szőtt takarója, akik pedig szövik, folyton változnak. Olyasmi ez, mint az Igazak, a harminchat igaz ember legendája a zsidóknál. Vagy a negyven a mohamedánoknál. Hogy igaz leszel-e, netán könnymutatványos, nem a te döntésed. Hogy eleve elrendeltetett-e, nem tudom. De ha az leszel, felülsz a szekérre és mész. Mert mást nem tehetsz. Ez nem olyasmi, ami elől menekülni lehetne. Akárha magad elől menekülnél.
Tökéletesen megírt regény (bár tökéletes regény minden bizonnyal nincs). Semmit nem találtam pluszban, ami zavaró lett volna. Kellenek a trágárságok, az erotika, a misztikum, a kegyetlen csodák. Jó a nyelvezete. Nincs túlírva. Nem tudom, milyen lehet nem-magyarként, fordításban olvasni, érzi-e azt egy idegen, amit én tipikusan magyarként, de legalábbis Kárpát-medenceiként határoznék meg? Vajon átjön-e a zamata, az íze? A szenvedés, a szeretés, a mondaiság, a természettel való nagyon szoros kapcsolat, az egész létünk és történelmünk vajon élvezhető-e úgy, ahogy nekem? Remélem.
Egy dolog mindenesetre megnyugtató. Vagy éppen nyugtalanító. Hogy a mutatvány mindenkié. EZek szerint a könnymutatványosoké is.
„– Azt mondod, uram, hogy a mutatvány sohasem a miénk? – kérdi a törpe. A feje oldalra billen, néz a szép arcba, átnéz a keserű eső függönyén. A szép arcú férfi bólint.
– Kié hát a mutatvány? – kérdezi a törpe.
– A mutatvány – mondja Pilinger Ferenc – senkié. Ha bárkié is lehetne, nem mutatvány lenne többé.
– A mutatvány tehát mindenkié – mondja egyetértőleg Jozef Bezdán bólogatása is.”

Még, még ilyen varázslatosan szép történelmi regényeket!

A regény stílusára @Kuszmá-énál lényeglátóbb megfogalmazást (amit egyébként egy másik Darvasi-regényhez írt) nem tudnék kiötölni: “ordenáré trágárságot és elringató költőiséget egyetlen spektrumba beszuszakoló, sűrű, párás-varázslatos”. Bizony, ilyen ez a könyv, a sűrű atmoszféra és a költői próza nekem pedig gyengéim, így Darvasi megnyert magának már néhány mondat után. Másik szeretett írói fogásom, ha nem egy történetet, de ezer meg ezer mesét mond el a regény: némelyiket mindenki ismeri, némelyikre csak utal, némelyiket nem fejezi be, némelyiket pedig már csak az olvasó gondolja hozzá. Darvasi kétségtelenül nagy mesélő, az a klasszikus fajta, akinek jó a lábához kuporodni téli estéken a lobogó lángú kandalló elé, és éjszakába nyúlóan csak hallgatni. A legfőbb mutatványt pedig nem a szereplői, hanem ő maga mutatta be, mert bár főképp hideg, álmos hétköznap reggeli buszokon volt társam a könyve, azt kinyitva mégis mindig ott találtam magam a kandalló mellett. Ráadásul azt is megtudtam, hogyan szeretnék meghalni: https://moly.hu/idezetek/740035. :-)

Nagyon, nagyon hosszú szemezés után ugrottam neki a Könnymutatványosok legendájának. Fene tudja, mióta lehet a polcomon. Két éve? Három? De sose volt úgy, hogy ezt akarom.
Utólag nem nagyon értem, miért. Rengeteg novelláját nagyon szeretem, a Taligás is egy nagyon kellemes emlékként ragadt meg (bár lassan ideje lenne feleleveníteni).
(Meg a Szívernőket is nagyon szeretem, de az nem tartozik ide most.)
Gondolom, kicsit féltem megint beleugrani egy vastag, ormótlan, látszatra is nagyregénybe. Ami majd megint mindent összekutyul, felborít, és nem hagy lélegezni.
Nem is volt alaptalan ez a félelem természetesen.
De aztán csak levettem a kötetet a polcról, és nagy lélegzettel, hát, nem mondanám, hogy belevetettem magam, inkább csak lassan, fokozatosan ereszkedtem bele, először félősen a nagylábujjammal (brrr!), aztán szép lassan térdig, aztán amikor már a tökömig ért, némán kiáltoztam a hideg, késéles víztől, mellkas táján még mindig sziszegtem, aztán a nyakamhoz érve kellemesen meleggé változott, és akkor már nyugodtan merültem alá benne. Pfú.
Borzalmasan lassan, ahogy már megszokhattuk, mindenféle töredékekből épül fel ez a szöveg, olyasfélén, mint Bolano mindent felülíró félelemkiáltványa, a 2666. Csak ez még könyvekre sincs bontva. Ezenfelül hálisten, nem azt a temetőhangulatot hozza, hanem elrepít minket egy kicsiny, tömött felhőre, amit a könnymutatványosok húznak nyikorgó, viseltes szekerükkel (oldalára hatalmas, kék könnycsepp van festve) maguk után az idő és a történelem mindenhonnanjövő és mindenhovátartó selyemútjain keresztül-kasul, mi pedig kényelmes madártávlatból szemlélhetjük a talán azóta is hömpölygő legenda épp orrunk előtt folyó szeletét.
Hol árnyaltabban, hol részletesebben lefestett karakterek jelennek meg szemünk előtt, de tényleg, mint valami eposzi, döbbenetesen hosszú kosztümös filmben, némelyikük esendő, de szeretnivaló, másik inkább g*ci, de valahol rokonszenves.
Elképesztően összehegesztett szöveg, ahol a szinte már légies költőiség egyszerűen minden fennakadás nélkül ad találkát a kifejezetten naturalista (és zömében nemi) erőszaknak (a vége fele már néha mintha valami barokk pornót olvastam volna), trágárságnak, erotikának, misztikumnak, vérnek, halálnak, csodálatos, bumfordi meséknek, és mindez olyan szépen, folytonosan szövődik egybe, mint a víz. Íze, illata van. Bor, vér, izzadság. Derékba tört sorsok ölelkeznek egymással, szinte feltűnés nélkül, miközben a háttérben a rongyos magyar történelem egy különös korszaka, a török kor, elevenedik meg, emberi sorsok tükreiben, millió és millió mese, kis mozaikkockák a végén, szinte már nem is számítasz rá, mégis kiadják a nagytotált.
Az a fajta kortalan nagyregény, amit a saját ezeregykönyvembe biztosan felveszek majd, ha összejön annyi. Vakuljon meg az ég.

Szerettem és több szempontból is kiválónak tartottam a Virágzabálókat és a Taligást, így nagy várakozással, élményre készen fogtam bele A könnymutatványosok legendájába, annál is inkább, mert néhány ismerősöm a három regény közül a legjobbként tartja számon. Hiába volt azonban ismerős Darvasi szövegteremtési technikája, a történetalakításban a különböző síkok finom integrálása, és csodáltam az írót a korhangulat döbbenetes erejű felidézéséért is, mégis nehezen vergődtem át magam a terjedelmes köteten. Azt remélem, valamelyest értem a regényben megvalósuló kísérlet lényegét, és tisztelem is Darvasi ebbéli teljesítményét, de a mentálisan jól megragadható értékek nem teremtették meg bennem azt az élményt, amelynek számottevő érzelmi komponense is lenne. Részleteiben igen, a regény teljes terjedelmében azonban nem tudtam élvezni a regényszövet hullámzását, áradását, épülését, mert a helyszínváltásoktól, a profán, naturális, trágár leírásoktól egy idő után éppúgy besokalltam, mint a tündérektől és a csodáktól. Nehezen szoktam hozzá, hogy szereplők és sorsok vannak, de a szereplőknek nincs – az általunk ismert kategóriák szerinti – fejlődésük, bár többször el- majd feltűnnek a regényfolyamban. Ösztönök, hétköznapi értelemben vett tudatlanság és a szereplők számára is érthetetlen (tudatalatti, feletti) kötődések, lebegő tudások, révedő szerelmek uralják őket. Hátha értem, mit akar mondani ezzel Darvasi a korról, a döntően 17. századi világról… (De, Isten őrizz, hogy belegondoljak, milyen hasonlóságokra bukkannék, ha összehasonlítanám a történetből kibomló 17. századi koresszenciákat a mi korunk markáns jellegzetességeivel…Miért is tenném?)

Több könyvvel kapcsolatban írtam már, hogy újra kellene olvasnom bizonyos idő elteltével. Tartok tőle, hogy A könnymutatványosok legendáját nem egyhamar veszem újra kézbe.

(Ui.:Mondjuk, én „Laurosz”-ban sem voltam jó…Tehát, aki azt szerette, bátran vágjon bele A könnymutatványosok legendájába is!)

Darvasi uram a regényével megszédített, elkápráztatott, itt-ott megbotránkoztatott, de mindenkor jól elszórakoztatott. Csak gratulálni tudok. Ön aztán igazi mesélő! Először lassan, megfontoltan beszél, megválogatja a szavakat, majd úgy tűnik, egész más történetbe kezd bele, aztán visszakanyarodik, majd megint új témát vet fel, azt gondolnánk nem is annyira összefüggő történet, de nem, mert az összekötő kapocs minden esetben az öt könnymutatványos, de ők is csak fel-fel tűnnek, megteszik a maguk csodáját, s zörög is a kék könnycseppes szekér tova.
Nagyon tetszett a szerkesztése, az, hogy néhány szereplő köré tömöríti a cselekményt, nincs főszereplő, egyformán hangsúlyos a kuruc vitéz, a púpos törpe, a néma kém, a fafaragó, a posztókereskedő zsidó. Igazi középkori (a három részre szakadt Magyarországon játszódik) a szó szoros értelmében varázslatos történet, Szélkiáltó Borbálával a boszorkánnyal, a fából faragott ördöggel. És milyen buja!!! Nagyon szép a nyelvezete, de helyenként milyen trágár! De senki ne gondoljon, holmi érzelmes, szerelmi történetre, nagyon is véres , tragikus eseményeknek vagyunk szemtanúi. Olvasás közben Márquez száz év magánya jutott eszembe, hogy valósággal lehengerel a szóáradattal. Szóval kedvenc könyv lett, még akkor is, ha a végét nem egészen így képzeltem el.

Darvasi mondatai gyönyörűek. Úgy aknázza ki a nyelvben rejlő lehetőségeket, hogy nem giccses vagy fárasztó. Az világos volt, hogy ez lesz a könyv egyik vezérfonala, és úgy 130-150 oldalnál volt bennem egy kis félsz, hogy ötszáz oldalon keresztül nem fárad-e el ezen az irányvonalon? De ez nem következett be. A sok kis novellaszerű elbeszélés között az ember elkezdi keresni az összefüggéseket. Aztán feszesebb lesz a történet, és ez az átmenet újabb lökést ad.
A Darvasi által teremtett atmoszféra meg egészen különlegesen álomszerű. A reális (valós történelmi események, személyek) és a szürreális eszközök keveredése egy sűrű erdőben való kóválygás. Alapelemei a halál, az erőszak, a bizonytalanság, a varázslat, babonaság és a mocsok, mindenféle testnedvek folyása. A szép mondatok közé gyakran beékelődnek alpári elemek, amik eleinte zavartak (egyébként nem szokott, sőt, néha kell a hitelességhez). Aztán ahogy olvastam, úgy láttam, hogy ezek is fontos elemei a műnek, hiszen nem tudunk meg sok mindent a karakterekről (vagy legalábbis nem mindről), de mégis intim szférájukba kerülünk, és egy furcsa közvetlenséget gerjeszt.
A létbizonytalanság erősen jelen van. Erre talán rásegít a laza cselekményszövés is. Sok hazátlan, kirekesztett ember a szereplők között, fel-alá lavíroznak, többnyire a Kárpát-Medencében. Látszólag a könnymutatványosok is céltalanul bolyonganak, de szerintem ők az események alakítói. Mindig jó helyen vannak, megsegítik az elesetteket. Ennek ellenére nem sok információt kapunk róluk. Vagy nem is léteznek? Elvégre a könnymutatványosok egy legenda. Amely tovább él. A fő a mutatvány. Nem a mutatványos. Az idő végtelen múlását jelentik. A történelmi háttér pedig nagyon jó keretet ad ennek. A regény elején belépünk egy korszakba, a végén pedig ki.