Most először érzem azt, hogy gondban vagyok egy értékelés írásával; azon egyszerű okból kifolyóan, hogy nem a regény olvasását követően vetettem papírra a gondolataimat. Nem lenne semmi probléma, ha A holtak vonulását követő olvasásom nem A pokol pereme lett volna. Az utóbbi alkotás kiválósága azonban rányomta bélyegét a Város-trilógia első könyvével kapcsolatos érzéseimre. Mindennek ellenére próbálok olyan véleményt alkotni az epizódindító történetről, amilyent annak olvasása közben éreztem, kizárva az azt követő „pártfordulást”.
Darren Shan nem igazán tudott meggyőzni, hogy könyveivel való viszonyom egy bimbódzó kapcsolat kezdete lesz. Ez idáig nem igazán ismertem az író sajátos stílusát, de a történet végére szemtelenül inspirált a további alkotásainak beszerzésére; annak ellenére, hogy A holtak vonulása képzeletemben egy értéktelen kavicsként körvonalazódott. Persze nem minden az, aminek elsőre látszik és a mi kis kövecskénk rétegei alatt egy csiszolatlan gyémánt bújt el. Bár a történet végére érve le voltam nyűgözve, ez sem tudta feledtetni velem azt a pár csalódással, és várakozással teli pillanatot, ami főként a regény feléig pirította arcomat.
A misztikum és a fikció házasítása a valóság elemeivel mindig érdekes elegyet alkot; számtalan olyan kérdést vet fel, amire az olvasó reméli, hogy megkapja a választ. Ez persze itt sincs másképp, kaptunk egy – csupa nagy betűs – várost, melyet igazán az ember csak találgatva próbál elhelyezni az amerikai kontinensen. A gondom csupán csak az volt az egésszel, hogy nem éreztem, hogy el lennék kényeztetve azokkal a leíró (főleg hangulati szinten) sorokkal, melyek képesek lettek volna elém tárni a fantázia csírájából sarjadó romlott város képeit. Egy semmihez sem hasonlítható társadalmi bázis ordítva követeli ezeket – legalábbis véleményem szerint. Egyszerűen képtelen voltam elvonatkoztatni bármely összetett politikai vezetéssel bíró, fejlett nagyváros képétől. Lehet, ez egy direkte „csel” kell, hogy legyen; nem tudom, és engem ezzel inkább eltaszított magától. A főszereplő alakja sem gyakorolt rám semmilyen pozitív érzelmet; nekem eleve nem szimpatikus egy olyan jellem, aki úgy van elindítva, hogy gengszter, bűnöző akar lenni. Innen erkölcsileg sokat már nem lehet bukni, ezzel egy bizonyos szinten az író már előre sejtette velem sorsának alakulását. A Kardinális ezzel szemben, mondhatni, teljesen más tészta. Meggyőző volt a köré épített mítoszokkal való játszadozás, és mikor tényleg feltűnik a történetben, az olvasó elhiszi, hogy Ő tényleg olyan, amilyen. Minden kétséget kizáróan még az oldalakon keresztül is érződött fenyegető, karizmatikus, szoborszerű egyénisége. Remek karakter.
A cselekmény borzasztóan nagy léptekkel halad előre. Sajnáltam, hogy éppen ezért a kezdeti oldalak csupán csak elbeszélések tömkelege; ám a történet egy bizonyos ponttól felveszi a ritmusom, és azt vettem észre, hogy egyre jobban magába szippant. Feszült figyelemmel olvastam tovább; már tudtam együtt izgulni a szereplőkkel, agyalni a háttérben megbúvó – megjegyzem nagyon is szimpatikus – misztikus elemeken. Sejtettem, hogy a bábuknak több szerepe van a Kardinális elmeháborodásán túli egyszerűségnek, ám a végjáték olyannyira felspannolt, hogy képtelen voltam elereszteni a könyvet. Csillagos ötös Darren Shan-nek. A történet vége összeszedett, feszültségekben gazdag, monumentális eseményeket megmozgató szálai egy olyan meghökkentő képpé szövődnek, ahol még a szereplők kiszámíthatatlan cselekedetei is képesek voltak meggyőzni: ez egy nagyon jó regény, bármennyire is laposan indult. Az utolsó fejezet – főleg az utolsó sorok – olyan bődületes érzelmeket közvetítenek, hogy én mind a mai napig nem hiszem el, hogy ember, hogy lehet ennyire elvetemült, hogy ilyen gondolatokat – ha még csak egy karaktere szemszögéből is – papírra vessen. Szerintem Darren Shan egy Ayuamarca.