Először is: ennek a könyvnek, ami a kifejtett tételt illeti, ott a helye Fukuyama vagy Huntington mellett* a társadalomtudományi polcunkon. Acemoglu és Robinson arra keresi a választ, hogy miért gazdagabbak egyes államok más államoknál**. (A könyv nem valamiféle szubjektív jólétről, hanem az anyagiakban mérhető gazdagságról szól, ezt a félreértések elkerülése végett illik észben tartani. Még ha az előszó kicsit becsapós is ebben a tekintetben.) A tétel esszenciája, hogy egy közösség sikerességének egyik kulcsa a hatalom centralizációja, ám a tartós sikerhez szükség van arra, hogy befogadó, nyitott gazdasági intézmények jöjjenek létre, amik (optimális esetben) pozitív visszacsatolással megteremtik a befogadó, nyitott politikai intézményeket is. Ezekre pedig azért van szükség, mert egy zárt politikai rendszer szükségképpen ellensége annak, amit Schumpeter „teremtő rombolásnak” hív: hogy egy radikális technikai innováció felrobbantja a termelés addigi rendszereit, és (véráldozatok árán) dinamikusabb kapcsolatokat hoz létre – mint ahogy az az ipari forradalom esetében történt. Ellensége pedig azért, mert egy ilyen változás mindig megszüli az igényt, hogy új szereplők kapjanak részt a hatalomból, amivel természetesen veszélyeztetik az addigi hatalomgyakorlók monopóliumát. Szép elmélet, megfelelően aládúcolva – és ha jobban megkapargatjuk, meglehetősen pesszimista elmélet is, hisz abból indul ki, hogy az egyén, ha hatalomba kerül, többnyire kártékony. Ami ellen csak úgy lehet védekezni, ha minél több csoportot emelünk fel mellé, akik képesek és hajlandóak őt ellenőrizni.
(Itt talán érdemes megjegyezni, hogy a közvélekedés szerint mintha a választás aktusa lenne a demokrácia lényegi eleme, holott ez nem feltétlenül van így. Választani ugyanis csak abból lehet, ami van. Sokkal fontosabb tehát az a lehetőség, hogy az állampolgár különböző intézmények útján folyamatosan kontrollálhassa a megválasztottakat. El tudok képzelni autoriter államot, amiben az emberek rendszeresen leadják a szavazataikat – volt is már ilyen –, de olyat nem, ahol folyamatosan ellenőrzik vezetőiket.)
Ám sajnos ez a remek teória nem tündökölhet méltó fényben, mert véleményem szerint el van szúrva a szerkesztése. Acemoglu és Robinson úgy döntött, hogy világos, tömör szövegrendszer helyett inkább a példák iszonyatos súlyával trancsírozza szét azokat, akik vitába ereszkednének velük. Csak hogy a példák értelmezésemben arra valók, hogy illusztráljanak egy tézis, nem okos dolog öncéllá tenni őket – ám mintha itt erről volna szó. Akad ebben a könyvben olyan kevesebb, mint 30 oldalas fejezet, ami végigveszi Ausztrália államiságának alakulását a fegyencgyarmat-léttől egészen az autonómiáig, a francia forradalmat Napoleonostul, és ráadásul még a komplett Meidzsi-restaurációt is, és mindegyik után pedagógiai hevülettel ismétli át újra meg újra a főbb téziseket, épp csak annyit téve hozzá az addig elmondottakhoz, ami feltétlenül szükséges. Ettől tűnik a szöveg szájbarágósnak és önismétlőnek – mondjuk az biztos, hogy így kevesebb eséllyel felejti el az ember az olvasottakat. Másrészt ilyen mennyiségű példa szükségképpen oda vezet, hogy bár érdekes dolgokat tudunk meg egy adott korszakról, amik meggyőzően igazolják is a bizonyítandó állítást, mégis az egész valahogy felületesnek hat. Világos, hogy rengeteg kutatás bújik meg a kötet mögött, ám talán érdemesebb lett volna őket kevésbé agresszíven, megrostálva dolgozni a szövegbe, hogy átláthatóbb végeredmény jöjjön létre.
(Nem lényeges, bár furcsa volt látni, hogy a könyv első fejezete mintha megismételné Ferguson értekezését Észak- és Dél-Amerika intézményi különbözőségéről a Civilizáció-ból, egy másik anekdotát pedig – pont ugyanezekkel a végkövetkeztetésekkel – már olvastam Ridley Józan optimistá-jában. Ami talán semmit nem jelent, és az igazságukat sem erodálja, de akkor is.)
Összességében a gondolat 5 csillag, a megvalósítás 3, így jön ki a 4. Sajnos. Ettől függetlenül nagyon tudom ajánlani a társadalomtudomány szerelmeseinek – csak éppen készüljenek fel rá, hogy nem lesz sétagalopp.
* Talán egy kicsivel közelebb előbbihez, mint utóbbihoz, hiszen ez a könyv is amellett teszi le a garast, hogy a demokratikus intézményrendszer a lehető legpraktikusabb választás egy ország számára, ha kedve szottyan dúskálni a pénzben. Ugyanakkor nem szolgaian ismétli Fukuyama tézisét, sőt, egy lényeges ponton ellent is mond neki: amíg A történelem vége szerint a rendszerek tulajdonképpen lassan, de biztosan haladnak a liberális demokrácia felé, addig itt ez a „fejlődés” korántsem evidens. Ami azt illeti, Acemogluék világában inkább olyan véletlenszerű változásról van szó, ami könnyen visszafordítható, és bizonyos tekintetben még természetellenes is.
** A cím a „nemzet” kifejezést használja, ami európai szemmel talán kicsit félrevezető. Errefelé a „nemzet” fogalma hozzákapcsolódik az etnikai kategóriákhoz, az amerikainál elválaszthatatlanabb mértékben, holott e kötetben ezekről igen kevés szó esik. Amit jobboldali értelmezők hibaként is felfoghatnak.
