Hisztériák 0 csillagozás

Darida Veronika: Hisztériák

Egy hisztériás nagyroham lebilincselő nézői élményt nyújt: ez a „Theatrum hystericum”.
A hisztériás test mozgása ilyenkor a környező térbe rajzolja a belső térbe való aláereszkedés – a „pokolra szállás” – lényegi mozdulatait. A hisztériás teste láthatóvá teszi számunkra azt, amit a hisztériás „belső szeme” lát: a hisztériás belső tapasztalatát.
Hisztéria tanulmányaink során ezen szerepjátszó, más betegségek tüneteit imitáló, valódi vagy álbetegség mögött rejlő szenvedélyt és szenvedést kutatjuk. A hisztéria körbejárásakor filozófiai és pszichoanalitikus megközelítésekkel egyaránt élünk, miközben művészeti példák segítségével próbáljuk megragadni az egyes hisztériák igazságát.

>!
Kijárat, Budapest, 2012
230 oldal

Most olvassa 1

Várólistára tette 2

Kívánságlistára tette 3


Népszerű idézetek

Szelén>!

Ezek a női szentek, Cioran szerint, nem aszexuális lények, sokkal inkább egyfajta transzszexualitás jellemzi őket. Sokak számára megbotránkoztató könyvében azt állítja, hogy a kolostorok és bordélyházak képe sok vonatkozásban hasonlít egymásra: hiszen mindkét intézményben hisztérikus nők élnek, cellákba zárva.

Szent betegség vagy kárhozat?

Szelén>!

    A hisztéria története tehát mindvégig az őrülettel és a megszállottsággal kapcsolódik össze, soha nem a zsenialitással. Szemben a melankóliával, mely a reneszánsz korban a művészi hajlam „alaptünete” lesz. Vasari művészéletrajzaiban szinte nem is lehet művész az, aki nem hordozza a szaturnuszi vonásokat, vagyis aki nem melankolikus alkat. Ugyanakkor mintha a reneszánsz már-már túlzásba vinné a melankólia követelését és csodálatát; logikus lépésnek tűnik tehát, hogy a rákövetkező korszakokban (a barokkban és a klasszicizmus korában) már látványosan kevese lesz az önmagát melankolikusnak nevező művész.
    Így érkezünk el a XVII. századhoz, mely már nyíltan összekapcsolja a melankóliát és a hisztériát.

Bánat- vagy gyásztünet?

Szelén>!

Másképp fogalmazva, megoldatlan marad az a probléma, hogy a melankólia és a mánia csupán rokonságban áll egymással, vagy – egyetlen jelenség két eltérő arculatát alkotva – lényegileg azonosak?
„Melankólia és gyász” című tanulmányában Freud is kitér a két állapot összevetésére:

„A melankólia legfigyelemreméltóbb és leginkább tisztázásra szoruló sajátossága az, hogy hajlamos átcsapni egy tüneteiben ellentétes állapotba, a mániába. Közismert, hogy ez nem minden melankólia sorsa.”

Bánat- vagy gyásztünet?

Szelén>!

A hisztériás nőbeteg viszonya a csábításhoz mindig ambivalens.

Tudatlanság vagy tiltott tudás?

Szelén>!

    Duras szereplői (még ha sokan közülük átélik is a belátás vakító és kegyetlen, ugyanakkor elkerülhetetlen pillanatát), inkább rejtőzködni szeretnek, megbújni a sötétségben. Úgy is mondhatnánk, hogy par excellance éjszakai lények. Ezt az éjszakába menekülést mutatja Duras kivételes szépségű elbeszélése, az 1982-ben írt A halál betegsége, mely egy lehetetlen szerelem történetét meséli el.
    Az alaphelyzet különös és némiképp perverz: egy homoszexuális férfi felkér egy (feltételezett) prostituáltat, hogy bizonyos, nem is kevés összegért cserébe töltsön vele egymás után több éjszakát. Mindez a férfi számára próba: a női test megismerésének próbája, és annak kipróbálása, hogy milyen lehet egy nőt szeretni. Van egy konkrét kérése is: a nő ágyékán akar aludni, sírni akar rajta. Feltételeket is szab: a nőnek végig hallgatnia kell, csak a férfi kérdéseire válaszolva törheti meg a némaságot (ezt a nő hamarosan megszegi). Továbbá mindenben engedelmeskednie kell a férfi akaratának. A nő minden feltételbe mosolyogva beleegyezik, majd amikor később, éjszakák múlva, a férfi rákérdez, hogy miért fogadta el fenntartás nélkül ezt az egyezséget, csak annyit válaszol: mert meglátott rajta egy akkor még meghatározhatatlan betegséget, a „halál betegségét”.
    Végtelennek tűnő éjszakákra bezárkóznak egy tengerparti szobába, ahol csak a tenger morajlása és a sirályok rikoltozása töri meg a csendet. A nő meztelenül az ágyra fekszik és álomba merül. Eközben a férfi felfedezheti, használhatja a testét, a nő ellenállás nélkül aláveti magát neki. Kezdetben még felsikolt egy-egy váratlan gyönyörtől, aztán többé nem sikolt. Csak egyre mélyebbre süllyed az álom örvényében, a férfi így már az öntudatlan testet simogatja, az öntudatlan testbe hatol. De minél közelebb kerül hozzá, annál inkább érzi az őket elválasztó, felszámolhatatlan távolságot. Egyre erőteljesebben tudatosuló magányában így a férfi lesz az, aki idegesen zokog, de a nő erre a hisztérikus sírásra sem ébred fel.

„Visszamész a szobába. A nő alszik. Nem érted. Meztelenül fekszik a helyén, az ágyban. Nem érted, miért nem veszi észre, hogy sírsz, hogy miért nem védekezik veled szemben, nem veszi tudomásul, hogy betölti az egész világot,
Elnyúlsz mellette,
Sírsz, önmagadat siratod.”

Férfi és nő, ha nagy ritkán beszélnek, beszélgetésükben csak az örök idegenség nyer kifejezést.

„Megkérdezi: Soha nem szeretett asszonyt? Azt feleled, nem, soha.
    Megkérdezi: Soha nem vágyakozott asszony után? Azt feleled, nem, soha.
    Azt mondja: Soha? Soha? Megismétled: Soha.
Mosolyog és azt mondja: De különös is egy halott.”

Mert a durasi „halál betegsége” az életre és a vágyra való képtelenség tünete. Aki a halál betegségét hordozza magában, az úgy hal meg, hogy soha nem is élt igazán. Ezen pedig nem segíthet semmilyen próbálkozás, a szerelem semmilyen próbája. Habár a frigid férfi látszólag birtokolni tudja a nő testét, valójában fél tőle, mert felfedez benne valami számára ismeretlen, démonikus erőt. De még inkább, a női testtel szemben álló önmagától fél: mert ahogy felfedezi az alvó test törékenységét, kiszolgáltatottságát és gyengeségét, mindinkább gyilkos ösztönöket és elfojtott agresszivitást tapasztal. Úgy érzi, meg tudná ölni a nőt, csak azért, hogy ne emlékeztesse többé saját élőhalott mivoltára. De mégsem öli meg, csak magáévá teszi, belehatol; az alvó test pedig nem áll ellen neki, mosolyog. Valószínűleg ugyanilyen szelíden fogadná a halált is, de a férfiban nincs meg a gyilkossághoz szükséges szenvedély. Ahhoz, hogy ölni tudjon, szeretnie kellene, de nem képes a szerelemre.
    Szerződésüket a férfi köti és a nő bontja fel. Az egyik éjszaka a nő – észrevétlenül és nyomtalanul – elmegy. A férfi magára marad. Tudja, hogy hiába is kutatna utána, hiszen sohasem látta; csupán egy meztelen test volt a szoba homályában, a nappali fényben nem ismerne rá. Elfogadja lassan a veszteségét, meg is könnyebbül kissé, hogy többé nem kell sírnia önmaga és az őt fenyegető „halál betegsége” miatt. Már nincs, aki emlékeztetné rá. Nincs mire emlékeznie.
    Duras elbeszélése az érkezése előtt elveszett szerelem története, így valóban nincs benne veszteség. Mégis, ez a vágy lehetetlenségéről szóló példázat egyike a legszebb, lehetetlen szerelmi történeteknek.

Szelén>!

A feltárt terület azonban jelen esetben egy betemetett, hordalékokkal telerakott és megtisztításra váró mély barlang lesz: a szívüreg.

Hipochonderek vagy hisztérikák?

Szelén>!

Szinte kierőszakolja a felé irányuló, gyakran beteges vágyakat. Elég felidéznünk Dosztojevszkij hisztérikus nőalakjait: Nasztaszja Filippovát a Félkegyelműből, aki kiprovokálja, hogy a féltékenységébe beleőrült Rogozsin megölje, vagy Lizát az Ördögökből, aki beleveti magát az őrjöngő, gyilkos tömegbe. Ezek a nők, mivel képtelenek önkezűleg elpusztítani saját testüket, másokra hárítják ezt a faladatot.

Tudatlanság vagy tiltott tudás?

Szelén>!

„Meggyógyítani egy beteget, az bűntény.”

Szorongás vagy vágy?

Szelén>!

Beckett olvasni kezdi Freud, Jung, Otto Rank írásait. Elsősorban Jung egy előadása ragadja meg, melyben az egy fiatal lányról számol be, aki érzése szerint nem született meg rendesen. Ez a gondolat végig ott kísért majd Beckett műveiben: a legkifejtettebb formájában az Elveszejtőben, ebben a negatív utópiában, ahol a szereplők mintha a születés előtt, egy hatalmas méretű méhben keringenének.

„Színhely, ahol testek járnak-kelnek elveszejtőjüket keresve. Elég tágas hozzá, hogy hiába keressék. Elég szűk, hogy reménytelen legyen minden menekülés.”

Az apa vagy az anya nevében?


Hasonló könyvek címkék alapján

Szendi Gábor: A nő felemelkedése és tündöklése
Diana Hunt: Őrület határán
Sienna Cole: Elmejáték
Edith Eva Eger: Az ajándék
Tapodi Brigitta: A hajtű
Bánki György: A legnagyszerűbb könyv a nárcizmusról
Vona Gábor: Míg a halál el nem áraszt
Oravecz Lizanka – Orosz Ildikó: Lizanka
Puzsér Róbert – Farkas Attila Márton: A jövő az, ami lenni szokott
Lukács Liza: Lenyelt vágyak