Rebecca 92% 62 csillagozás

Olvastam már valamikor régen, akkor csak a ponyvát láttam benne. Na de most! Dráma, paranoia, intertextualitás, románc, fejlődés és felnövés. Nekem való könyv.

–
Újra, 2020.

Hm, szóval úgy látom, hogy tizenévesen (gondolom, tizenéves-cinizmussal) ezt valami lila melodrámának láttam.

Aztán meg huszonévesen jó kis intertext-regénynek láttam, amit szanaszét lehet elemezni. Van róla régi blog linkelve az adatlapon, de azt most direkt nem teszem ide.

Mert most meg harminconévesen valami egészen szétmarcangoló, kurvajó regénynek látom, amit nem annyira akarok szanaszét-elemezni.

Azért mégis egy kicsit. Mert a Másik – hát, az mindig félelmetes téma. A mindenféle másik, akivel szemben kis nyominak és esetlennek érezzük magunkat; a másik, aki előbb volt, mint mi, és ezért biztos az volt a tuti; a másik, aki biztos tudta, mi a pálya, és ahhoz képest mi csak pótmegoldás vagyunk.

Nem is muszáj személyes tapasztalatokkal rendelkezni ilyen téren, a Másik anélkül is fenyegető. Ő az az elegáns és magabiztos valaki, aki tudja – hogyan kell a személyzettel beszélni, partit szervezni, vendéget fogadni. Aki vágja az élet összes külsődleges dolgait. Aki nem akar a szobájába menekülni, ha valami váratlan helyzet adódik. Akinek nem kell folyton azon agyalnia, hogy mégis miafasz van, mert ő alakítja az összes miafaszt, ami van. Aki látványosan él és hal.

Ehhez képest mit tud egy ilyen névtelen lányka, mint a narrátor? Tud hülye ruhákba öltözni; magát megalázva örökké-kedvesnek lenni; tud rajzol_gat_ni. (Mellékszál, de szerintem a legutálatosabb képző a magyarban ez a -gat, -get. Mindig olyan hatást kelt, hogy ami csinálódik, az még véletlenül se komoly és komolyan veendő.)

És igen, olvastam már ezt kb. húsz éve, aztán meg kb. tíz éve, úgyhogy rémlett, hogy mi lesz, de akkor is – ugyanolyan gyomorgörccsel olvastam, mint régen, és Rebecca ugyanúgy ott volt most is, mint régen, és nem lett kevésbé félelmetes attól, hogy már ismerem.

De persze nemcsak Rebecca érdekes itt, sőt, főleg nem ő az érdekes – hanem ez a csudálatos agyú narrátor, ez a rém introvertált, mindent túlagyaló, végtelenül érzékeny és fantáziadús lányka, aki nem is tudja magáról, hogy mennyire csudás agya van, mennyire túlagyal mindent, mennyire érzékeny és mennyire fantáziadús.
És végül is szerintem arról szól ez, hogy hogyan jön rá a narrátor, hogy ő ilyen – és hogy teljesen oké, hogy ő ilyen. Csudás fejlődésregény, na (és nem mellesleg néha még vicces is – erre pl. egyáltalán nem emlékeztem).

Bátor húzás egy ilyen introvertált, esetlen, önbizalomhiányos karaktert narrátornak megtenni, mert baromira nem ilyen hősnőkhöz vagyunk szokva. Mrs de Winter egy fiatal, teljesen kialakulatlan személyiség, tele gátlásokkal és félelmekkel, és ezért zseniális megoldás a szerző részéről, hogy a neve sosem derül ki --mert az identitás az ugyebár ott kezdődik. Az első dolgok között van, amit egy kisgyerek megtanul, hogy őt így és így hívják, és ezzel azonosul, továbbá a neve valamiféle dobozba is belerakja az embert, mert minden név más-más asszociációkat kelt bennünk, korábbi tapasztalatok meg hangzás alapján. És akkor jön D. du Maurier és névtelenül hagyja a hősnőjét, hovatovább odáig megy, hogy címül a néhai első feleség keresztnevét választja. Rebecca—így, sallangmentesen. Annak a nőnek a nevét, akinek emléke olyan fojtogatóan él Manderley falai között, és akin narrátorunk egyszerűen nem tud felülkerekedni. Mindaddig, míg mégis képes rá. És emiatt akár fejlődésregénynek is tekinthetjük, a gótikus krimi mellett. A szerelmi szál egy abszolút mellékes dolog, és még azzal is vitatkoznék, hogy van, mert hiába mondogatja Mrs de Winter hogy szerelmes a férjébe, ez inkább egy árva fiatal lány gyermeki ragaszkodása ami bárkire irányulhatott volna, aki először kedves hozzá. Maximnak meg pont szüksége volt valakire, valakire aki a legkevésbé sem hasonlít Rebeccára, sőt inkább az ellentéte. Így kerültek ők össze, és lettek házastársak. Szerelmi történetként épp ezért kevésbé működik.

Ez micsoda jó könyv! Nagyon meglepett. Alapvetően egy melodrámára számítottam, csak az 1001 könyv listán szereplése vitt rá arra, hogy kézbe vegyem.

Introvertált, önértékelési problémás, nagyon fiatal, árva lány a narrátorunk. Teljesen lehet azonosulni vele, ahogy eredendő bizonytalanságát „a másik nő” árnyéka, tökéletességének illúziója és a jelentősen megváltozott életkörülményei krízisbe taszítják.

A történet izgalmas, fordulatos, rengeteg természeti leírással. A szerelmi szál igazából mellékes. spoiler A feszültség hihetetlen mértékű. Lehet, hogy még majd újraolvasásra is ragadtatom magam.

Ez nagyon izgalmas volt, gyorsan olvastatta magát. Van egy bizonyos atmoszférája, ami beszippant. Végig érezni lehetett benne a feszültséget, ami uralta a történetet. Időnként nehéz volt látni, hogy milyen kegyetlenül, szívtelenül viselkedik mindenki a főhősnővel szemben és hogy ő milyen kétségbeesetten próbál megfelelni mindenkinek, miközben saját magát semmire sem becsüli. Azért volt szívfacsaró, mert az életben is vannak ilyen emberek és ilyen emberi kapcsolatok. Maxim sokáig meglehetősen ellenszenves figura volt. De végeredményben nagyon jó olvsmányélmény volt.

Agatha Christie és a Bronte nővérek között félúton, rengeteg csavar van a könyvben. A főhősnő nekem kicsit túlságosan is félénk kisegér volt, pedig nekem viszonylag nagy a toleranciám ilyen irányba (valahogy együtt kell élnem magammal :D ). Feltűnően sok volt a leírás, főleg Manderley-ről, ami vagy kidob, vagy beszippant.

Régóta kíváncsi voltam erre a könyvre, és nem csalódtam benne. Hozta azt a misztikumot, krimibe illő rejtélyt, lágy hangvételt és magába szippantó írásmódot, amire számítani lehetett. Azonban a történetnél sokkal jobban megfogott Sally Beauman elemzése a könyv végén. Egy klasszikus elolvasása után mindig érdekel, mi állt a megírásának a hátterében, és hogyan lehet értelmezni az egyes jeleneteket és képeket. Ilyenkor új megvilágításba helyeződik a történet, amivel sokkal izgalmasabb, elgondolkodtatóbb lehet. Ez most is így volt az írónő élete és a történet között vonható párhuzammal és a két nőalak összetett szimbolikus jelentésével. Segített rávilágítani arra, miért is van helye a klasszikusok között, és miért jóval több egy egyszerű romantikus thrillernél.

Meglepődtem, hogy ezt a könyvet tényleg 1938-ban írta Daphne du Maurier, mert írásmódban leginkább Jane austen/Bronte-nővérek időszakára tettem volna. Tipikus klasszikus mű érzetét hozza, ami az első thrillernek minősül a tartalma miatt. őt, leginkább pszichológiai thrillernek tudnám nevezni.
Adott egy fiatal (éss ezért naív) főhősnő, aki megismerkedik a megözvegyült Maxim de Winter-rel és jön a szokásos: hamar egymásba szeretnek, összeházasodnak, beköltözik a férfi házába (Manderley-ház – a magyar cím innen jön). A probléma pedig a következő: spoiler. Ez a rövid leírás tudom, hogy klisésen hangzik és már millió ilyesmit olvastam/olvastunk, de ha belegondolok, hogy ezeket a cselekményeket majd 80 éve találták ki – mondjuk úgy, hogy ebben a kötetben-, hát mindenesetre érdekes.
Tele van csavarral, váratlan eseményekkel, illetve a személyzet furcsaságával is meg kell küzdeni – thrillert gyakran olvasottként tudtam, hogy vaj van a spoiler füle mögött.
És akkor hol jön be a krimi szál? Hát az előző feleség kérdőjeles halálánál, illetve annak kinyomozásánál. Ez a rész számomra hozta Agatha Christie érzést – akivel kortársak voltak, igen, megnéztem.
Arra már nem emlékszem, hogy valaha megtudjuk-e a főhősnőnk keresztnevét. Na de akkor ki lehet Rebecca?
Ui: Ezt a könyvet Merphy Napier booktuber miatt olvastam el és nem bántam meg.

A könyv elolvasása után megnéztem a Hitchcock-féle feldolgozást, mit ne mondjak a zenei aláfestés hozta a hangulatot.

Imádom, tényleg!

Sokadik újraolvasás után is kiráz a hideg, ahogy az első fejezetet olvasom, ahogy a narrátor rejtélyesen és szégyenlősen elmesélni a történetét. Teljes mértékben különbözök a főszereplőtől, mégis mindig azonosulni tudtam vele, ez pedig az írónő érdeme.

Személy szerint engem a kötet hangulata és gondolatai ( és természetesen rejtélyei) fogtak meg. Elsőre mindenkinek unalmasnak tűnhet a parkbeli séta, mégis olvasás közben kizártam a világot és a Mrs de Winterrel élveztem együtt a sétát (mármint, amikor élvezni lehetett). Egyértelműen a kedvenc fejezettemé lépet fel, mikor a lány a bál után depresszióba esik; míg más könyvekben kifejezetten próbálom kerülni az ilyen, itt azonnal lefegyverezett – ez mai napig nem változott!

Sokaktól hallom, hogy a regény hibája az ismeretlen neve a lánynak; én pont fordítva látom, mert ez az erőssége, hisz ez a regényt másról sem szól, csak a titkokról. Miért éppen ebben árulna el többet a kelleténél?

Mindenkinek ajánlom!

Sokkal rövidebb és a nyelvezete is könnyebb, mint emlékeztem, pedig anno magyarul olvastam. De ettől még Maxim-álisan élvezhető (ha-ha). Nem is értem miért nem népszerűbb, mert van benne minden, ami kell – szerelem, gyász, titkok, természetfeletti, bizonytalanság és szomorúság.

Az, hogy imádom, nem kifejezés! (már körülbelül hatszor elolvastam, és még mindig imádom) A regény hangulata, a cselekmény, a titkok – amit már az elején is sejtettem, de nem baj –, mind-mind remek olvasási élményt nyújtanak. Mondjuk, Mrs. De Winder nagyon idegesítő egy karakter, de a helyére ott volt nekem Rebecca története, amire szerintem minden olvasó kíváncsi. Hiába a kedvenc könyvem, de azért azt én is belátom, hogy a vége elég cukrosra és nyálasra sikeredett, viszont legalább a könyvekben legyen meg a happy end.