Ne ​nézz vissza! 80% 21 csillagozás

Nagyon szeretem Daphne du Maurier írásait. Legjobb eddig a híres regénye, magyarul A Manderley ház asszonya. Ritka, de a könyv és a film is tökéletes!
Ezek a hosszabb-rövidebb novellák is érdemesek az olvasásra, még ha nem is tetszett mindegyik. Van közte gyengébb, zavarosabb-lehet, nem mindenkinek ugyanaz lesz az.
A másik novellás kötetét is ajánlom: Madarak.

Az öt novellából -melyek szinte kisregény hosszúságúak, főleg, hogy nagyon kisbetűs a nyomtatás is- az utolsó volt ami nem annyira nyerte el a tetszésemet.
A másik négy mind nagyon jó írás, misztikus, kicsit horrorisztikus is egyik-másik. A kedvencem a A határeset, ez abszolút lenyűgözött azzal a finomsággal, ahogy a rejtélyt összekötötte a múlttal és ahogy megvilágosodott az első oldalon felvetett rejtély, hogy mitől is halt meg az apuka. A Ne nézz vissza pedig borzongatósra sikeredett, szinte én is a hátam mögé néztem, hogy nem követ-e valaki, de megnyugodtam a radiátor látványától. Az Éjfél után ne pedig egy idősebb férfi nyaralását mutatja egy bungalóban, ahová festeni jött, és közben minden olyan furcsa és rejtélyes. Igen, ez tetszett ebben a három novellában, hogy nem tudni, hogy valaki megbolondult vagy tényleg van rejtély is. Ettől kapnak egy misztikus vonalat is.
Mindegyik novella kicsit más, témájuk eltérő, mégis az első négy írás abszolút beszippantott.

Szkepticizmusom a női írókkal szemben ezennel szertefoszlott. Persze nem ment ez egyik lapról a másikra, mert a címszereplő novellát olvasva végig bennem volt, ez a „jaj, most úgyis ez meg az fog történni, de rém sablonos, bleh”, aztán Maurier asszonyság jól fejbe kólintott a végén és rendezhettem át a gondolataimat.
Neki is meg van az a képessége, hogy a szereplőket és a helyszínt azonnal láthatóvá teszi. És nem kell ám ehhez oldalakon keresztül azt ecsetelni, hogy hány repedés van egy ház falán, vagy a szereplő kék szeme, melyik tenger árnyalatához passzol leginkább. És hülye barokk körmondatokat sem ír, nem úgy, mint én.
Az öt novella (vagy inkább miniregény) közül hirtelenjében nem is tudnék kedvencet avatni, mert mindegyik másért tetszett.
Ami viszont nem tetszett, az a magyar kiadás. Valószínű műveletlen vagyok és nem a fordító hibája, hogy olyan magyar szavak jöttek velem szembe, amikről nem is tudtam, hogy léteznek… és a betűméret… hú. Na, az kicsi volt (sem BKV-ra, sem esti olvasásra nem alkalmas).

Különös hangulatú, nem hétköznapi írások remek stílusban.

Alapvetően nem szeretem a novellákat, mert mire beindulnának az események, általában már vége is az egésznek. Ezt a kötetet a szerző miatt választottam, mert a Manderley-ház asszonyáért oda-vissza vagyok. Az első történet valóban izgalmas volt és borzongató, a többi már kevésbé, de mindegyik témája érdekes, csak nekem ezek így rövidek… Regény formájában bármelyik érdekelne, de ez a novella műfaj még mindig nem nőtt a szívemhez, túlságosan cselekmény-orientált, pont azt a hangulatot hiányoltam a történetekből, ami miatt Du Mauriert megszerettem.

Engem elvarázsolt. Éppen a könyv olvasása után voltam Velencében és megborzongtam néha. Letehetetlen.

Leginkább úgy jellemezhető, hogy egy kezdő író szárnypróbálgatásai. Nem rossz, nem rossz, de mégsem az igazi. Ennek oka – szerintem – az erőltetett gótikus rémregény vonal. Idővel kifejlesztette a módszert az írónő, hogy a novellái stílusa sokkoljon, ne pedig az események.
Amit kiemelnék, az a hihetetlenül magával ragadó környezet leírás. Mikor kellett, akkor Velencében éreztem magam, máskor pedig Izraelben… De mindenhol magával ragadott a történet leírása és a szereplők jellemrajza. Utóbbi leginkább az utolsó két történetben jelent meg igazán.
Összességében nem rossz könyv, de nem az az átütő katarzis élmény, mint például a Madarak.

„A kötet minden egyes novellájára jellemző, hogy a főszereplők idegen helyre utaznak, és itt éri őket a bonyodalom. John és Laura Velencébe utazik, Timothy Grey Krétára, Shelagh egy félreeső ír faluba, Ballyfane-be, a zarándokcsoport Jeruzsálembe, Steve pedig Saxmere-be. Du Maurier érzékletesen, festőien jellemzi a tájakat, a városokat, a helyszínek szinte életre kelnek, és néha a puszta varázsukkal mély benyomást tesznek a karakterekre. Különösen igaz ez Jeruzsálemre, a szent városra, amely megváltoztatja a kirándulókat, valamint Krétára, ahol egy ókori mitológiai alak, vagy legalábbis annak szelleme, öröksége támad fel és bocsát romlást a főhősre.

Du Maurier kötete hosszú, lassú cselekményű, elgondolkoztató, borongós hangulatú elbeszéléseket tartalmaz. Nem véletlenül tartják az írónőt a modern gótikus irodalom egyik nagyjának (is): művei olykor külsőségeikben is, atmoszférájukban azonban mindenképpen felidézik a stílus egy-egy klasszikusát. Elfojtott érzések, a tiltott határok átlépése, az elkerülhetetlen bukás járja át a bemutatott novellákat, leheletnyi természetfelettivel megfűszerezve. Érdemes egy próbát tenni, nálam a kötet, főleg a további értelmezési lehetőségek reménye miatt, az 'újraolvasandó' kategóriában szerepel.”

https://zothique.blog.hu/2012/09/26/du_maurier_don_t_look_now

Töretlenül szeretem du Maurier műveit – sőt, annak ellenére, hogy nem vagyok novella-párti, valahogy szinte még erősebbnek érzem ebben a műfajban, mint regényben. Nem kell 600 oldalon keresztül írnia ahhoz, hogy megteremtse az általam oly kedvelt du Maurier-hangulatot. Különben meg ezek az írások nem 5-10 oldalas szösszenetek voltak, hanem 50-60 oldalas, „jól megtermett” novellák. Tetszett!

Nem volt rossz.Bár többet vártam.