Madarak 87% 75 csillagozás

Éles vijjogás, szárnysuhogás, ezer apró csőr gyilkos koppanása.
Alfref Hitchcock 1963-ban készítette el híres filmjét, a Madarakat egy alig ötven oldalas novella alapján, művének keletkezéséről pedig így mesélt:
“Én csak egyszer olvasok el egy történetet, és ha tetszik az alapötlet, mindent elfelejtek, ami a könyvben áll, és nekilátok, hogy filmet csináljak. Ma már képtelen lennék elmondani, miről szól Daphne du Maurier Madarakja. Csak egyszer olvastam, akkor is nagyon gyorsan.”
A két mű összehasonlítása igazolja ezt az állítást. Hitchcock az angol, vidékies Cornwallból áthelyezi a cselekményt Kaliforniába, az ő főszereplője a hétköznapi család helyett a titokzatos, baljósan szépséges szőke nő. Melanie Daniels ártatlan mosollyal megérkezik Bodega Bay-be és elszabadul a pokol. Vajon ő hozza a bajt a többiekre? A rendezőt nem érdeklik az okok. Minden trükköt be akar vetni, amire az akkori mozi képes a madarakkal, hogy megjelenítse a félelmet, a szorongást, a döbbenetet, ahogy az ártalmatlannak ismert természeti lények egycsapásra a pusztító agresszió kiszámíthatatlan hordozójává válnak. Az egyszerű, kissé nyomasztó novella látványos külsőségeket kap.
A kötet ezen kívül még öt hosszabb-rövidebb elbeszélést tartalmaz.
Számomra az egyik legemlékezetesebb Az almafa. Itt egy egész életében szekírozott férj végre boldog özvegységre jut, de amikor már kezdené élvezni a nyugalmat és a csendet, a kertjében álló almafa nyugtalanító módon az elhunyt asszony tulajdonságait kezdi felvenni, és minden gonoszságot elkövet, ami csak egy fától kitelik, hogy megkeserítse a férfi napjait. Remek példázat a szabadság utáni vágyakozásról, ami már szinte csak egy karnyújtásra van, de az utolsó pillanatban egy kibogozhatatlan hurok mindig a bokára tekeredik.
Az utolsó novella, Az öreg, szintén remek darab, hatalmas meglepetéssel a befejező mondat utolsó szavaiban.

Szinte tökéletes. Nem várt meglepetés is egyúttal, hiszen gondosan kidolgozott lélektani drámákat olvashatunk.
Madarak
A címadó elbeszélés kínálja a belőle készült Hitchcock-filmmel való összehasonlítást. Utóbbi csak magával a témával emlékeztet du Maurier írására. A rendező bevallottan csak az ötletet használta fel. Ez az egyetlen befejezetlen, nyitva hagyott történet a kötetben. (9/10)
Monte Verità
Az igazság hegye, amely elragadja az embert, és amelynek mindent oda kell adni. A szerelem, a hűség gyönyörű, kicsit misztikumba hajló leírása. Valójában kisregény, mesterien szerkesztett szűk kilencven oldal. A történet végét az írónő az elejére tette, ezért az első öt oldalt újra kell olvasni. Csak akkor válik értelmezhetővé a lezárás, derül ki a megoldás. Napokra a hatása alá lehet kerülni. (10/10)
Az almafa
Egy idősödő, kevéssé összeillő pár kapcsolatának lélektani elemzése. Az asszony halála után szembesülünk azzal, hogyan vélekedik a férj a házasságukról, mit gondol a feleségéről, életében hogyan érzett iránta. Ez az egyik legkidolgozottabb mű a kötetben. (10/10)
A kis fényképész
A kifinomult márkiné és a szolgalelkű, testi fogyatékos fényképész sorsa váratlanul összefonódik egy tengerparti üdülőhelyen. Egyszerű történet, mégis hihetetlenül pontos, remek lélektani ábrázolás. (10/10)
Csókolj meg még egyszer, idegen!
Egy komoly, szimpatikus autószerelő fiú szerelmi története. Rendkívül kompakt írás, tökéletesen megírt, zseniális. Nincs egy felesleges szó sem benne. Figyelni kell minden kis részletre, utalásra, abból állnak össze a miértek. Itt is az elbeszélés pszichológiai háttere tetszett a legjobban, valamint a kiváló jellemábrázolás. Ez a kedvencem a kötetből. (10/10)
Az öreg
A kötet legrövidebb írása és egyetlen novellája. Elsősorban a csattanó teszi érdekessé. Igazi meglepetéssel zárul, amely az egész sztorit más fényben láttatja. (8/10)

A kötet négy elbeszélése, egy kisregénye és egy novellája Maurier tehetségét sokoldalúan mutatja meg. Az izgalmas, lélektani kisprózát kedvelők figyelmébe ajánlom.

Remek összeállítás, régóta terveztem elolvasni!
Hitchcock filmjeit régi idők filmklubjaiban láttam, különösen magával ragadott a Madarak és A Manderley ház asszonya /Rebecca/. A filmek a különös írónő művei alapján készültek, ezen kötet bevezetőjéből megtudhatunk néhány érdekességet születésükről.
A Madarak novellái közül nem a címadó tetszett legjobban, hanem másik kettő, ám a Madarak viszonylag rövid története is lenyűgözött, a különös hangulatával, fojtott feszültségeivel-ezen utóbbiak jellemzők a könyv mindegyik írására. Du Maurier asszony nagyon értett a lélektani vonalvezetéshez is, talán az egyik novella volt az, ahol ez nem sikerült, túl zavaros lett./Monte Verita/

Szégyen, nem szégyen, első könyvem az írónőtől, de biztos nem az utolsó! :) Összességében nagyon tetszett a hangulata, a misztikuma és a könnyen olvasható, mégis mélyenszántó gondolatisága, Bihari György remek fordításában.

Madarak: 10/9
Bár nem volt köze a Hitchcock rendezte filmhez, (A Bevezetésben elolvashatjuk amikor bevallja a Mester, hogy ő nem sokat foglalkozik a filmjei alapjául szolgáló történetekkel, elolvassa, majd gyorsan elfelejti őket, csak az alapgondolatot fejleszti tovább.) nekem nagyon bejött a hangulata, kicsit mélabús, mégis erős feszültség ülte meg az egész történetet, a madarak furcsa viselkedésének észlelésétől, az első támadáson át, a megmagyarázhatatlan pusztításig, hogy tűkön ülve faltam a sorokat és együtt izgultam a főszereplővel, hogy kitartsanak azok a deszkák reggelig, míg visszavonul a dagály…

Monte Verità: 10/8
Érdekesen szakrális történet, melyben a hegymászást és a természet egyszerű szeretetét kicsit szembeállítja a nagyvárosi munkavégzéssel, pénzhajszával, ahol nincsenek olyan csodák, amit a főszereplők a svájci hegyekben megtapasztalnak. Benne finom szerelmi szál és a tökéletességre való örök törekvés, az élet értelmének megtalálására vágyakozás finoman keveredik a rejtelmes kalandokkal.
Sőt igaz alapra épül, merthogy létező hely a Monte Verità, ahol művészeti, vegetáriánus és napimádó, nudista kolónia volt az 1900-as évek elején.
http://en.wikipedia.org/wiki/Monte_Verit%C3%A0

Az almafa: 10/7
Torokszorítóan feszes történet, amelyben a kissé unott hangulatú férj, szabadulván csöndesen szemrehányó és szenvedő asszonykájától, bosszúsan veszi észre, hogy a kertben eddig csak szikkadó csúnya almafácska hasonlítani kezd elméjében az elhunyt asszonyra és nem is olyan könnyű megszabadulni tőle, ahogy gondolhatnánk…
Jól megírt novella, csak annyi vele a bajom, hogy nem tudtam kedvelni egyik szereplőt sem.

A kis fényképész: 10/9
Gyöngéd, finom kecsesség árad ebből a történetből, ami egy meseszép, nagyvilági, de unatkozó márkiné és az egyszerű, testi fogyatékos vidéki fényképészfiú általa való rajongó szerelmének csúnya véget érő története.
Egykedvűen forró, lusta derű áradt a sorokból, szinte éreztem a tomboló hőséget, ami ledönti az embert nyáron, amikor nincs kedvünk semmihez, csak egy elsötétített, hűvös helyen pihenni egy jeges ital társaságában.

A Csókolj meg még egyszer, idegen! 10/6
Semmi extra, most engem nem fogott vagy érintett meg maga a történet és a tragikuma.
de @Chris jól összefoglalja a lényegét. :) http://moly.hu/ertekelesek/1491126

Az öreg: 10/10
Az utolsó és legrövidebb novella (14 oldal), lassan és furán bontakozik ki, nem értjük igazán, hogy hova is vezet, az utolsó sorokig, mikoris megvilágosodik az egész, annyira, hogy egyből muszáj újraolvasni ebből az új látószögből is. :)

Szóval jó volt, ajánlom mindenkinek, aki szereti a különleges történeteket! :)

Ahogy lassan leülepedik bennem az olvasás élménye, egyre erősödik az az érzés, hogy ez tulajdonképpen… egy közepes kötet. Az elbeszélések nem egetrengően zseniálisak, de a tapasztalt, ínyenc és érzékeny (nem írom a vájt szeműt a vájt fülű mintájára, mert, khm…) olvasóknak kellemes élmény lehet. Azaz éppen hogy nem kellemes; a sötét, fojtogató hangulat a legmaradandóbb impresszióm, és ezt a novellák mindegyike hozza.
Sok töprengenivalót is adnak, és elsősorban nem arra gondolok, hogy vajon tényleg a hirtelen hidegre fordult időjárás miatt támadnak-e madarak (a Madarak az egyik novella a kettő közül, amelyik a legkevésbé tetszett nekem).
Bővebben és nem ilyen gyatrán a blogban):
http://konyvszibilla.blogspot.hu/2014/11/mesek-amelyek-…

Daphne du Maurier Madarak c. novelláskötete tavaly óta a polcomon várt, hogy elolvassam – de már 2014 óta a várólistám peremén volt Amadea blogbejegyzése miatt. A szerző fő művét, A Manderley-ház asszonyát két éve olvastam és nagyon megfogott. Kíváncsi voltam, hogy rövidebb formátumban mit tud alkotni.
A kötet hat, viszonylag hosszabb novellát tartalmaz, melyek szinte mind baljós hangulatúak, a legtöbb valami természetfelettit is tartalmaz.
Daphne du Maurier remekül tud feszültséget kelteni, hangulatot teremteni – a jeges télből (Az almafa) érzékletesen vitt el a füllesztő nyárba (A kis fényképész).
Összességében egy jó, őszre-télre tökéletes novelláskötetről van szó, ami inkább hosszabb lélegzetvételű darabokkal dolgozik. A szerző fantáziája és íráskészsége remek, hamar beszippantott a nyomasztó hangulat, vártam a meglepő fordulatokat. A helyszínek és a szereplők is sokszínűek. Akkor is ajánlom, ha még nem olvastatok a szerzőtől vagy egy borzongató novelláskötetet kerestek!

Néhány éve már olvastam A Manderley-ház asszonyát, és emlékeim szerint abban is nagyon tetszett az a nyugtalanító, borongós hangulat, ami, úgy tűnik, du Maurier írásait jellemzi. Elég különbözőek a könyvben szereplő elbeszélések, de ez egyértelműen közös pont, mindegyikben van valami sötét, szorongató érzés.
A madarak
Teljesen más, mint a film, Hitchcock bácsi gyakorlatilag csak az alapötletet tartotta meg, de nekem így is tetszett, végig nyomasztó és feszült volt, meg egyébként is szeretem a Cornwallban játszódó történeteket. Először kicsit zavart a befejezetlensége, de ez is hozzájárul a hatásához, ahogy az is, hogy nem derül ki, mitől zakkantak meg így a madarak, mert így ugyanolyan tanácstalanok vagyunk, mint a szereplők. Mindenesetre engem sosem zavart, ha nyitva maradt egy sztori vége.
Monte Veritá
Ebben nem tudtam egészen elmélyülni, mert több részletben olvastam, félig vonaton, félig metrón, meg egy picit otthon is. Vagy lehet, hogy egyszerűen nem ragadott magával. Érdekes volt a hegyen élő, szektaszerű közösség, meg az emberek hozzáállása is. Egy incifincit Charlotta Perkins Gilman Herlandje jutott az eszembe, de csak nyomokban. Az érzelmeket finoman, szépen ábrázolta, de nekem kicsit hosszúra nyúlt, talán rövidebben hatásosabb lett volna.
Az almafa
Ez az egyik személyes kedvencem, néha már-már egészen Poe bácsira hajazott. Nagyon tetszett, hogy nem derült ki, hogy tényleg a halott feleség szelleme szállt-e a fába, vagy csak a férj képzelgése volt az egész. Midge igazi mártírkodó energiavámpír lehetett, nem is csodálom, hogy a férje kiábrándult belőle. A vége nagyon ütős lett. spoiler
A kis fényképész
Azt hittem, hogy az unatkozó, szép márkiné és a szegény, sánta fényképész románca nem lesz több egy romantikus történetnél, és még csodálkoztam is, hogy mennyire nem passzol a többiekhez. Persze csak addig, amíg meg nem történt az, ami. spoiler Szintén zseniális a befejezés, kíváncsi lennék, mi lett ezután, hiszen éppen a tetőfokára hágott a feszültség.
Csókolj meg még egyszer, idegen
Talán itt érdemes a leginkább résen lenni és figyelni a jelekre, mert utólag már látom, hogy minden ott van az orrunk előtt. Látszólag hétköznapi történet egy fiúról, aki a moziban találkozik egy szép lánnyal és randira hívja, de olyan vihar előtti csend hangulata van a esetlen cukiság mellett is. Persze lehet, hogy csak tanultam a korábbi tapasztalatokból, és azért vártam, hogy történjen valami. Nagyon jó jellemábrázolással megírt novella.
Az öreg
Először nem tudtam mire vélni, de az utolsó mondat fényében minden megvilágosodik és egészen más lesz. Nem számítottam erre a csattanóra, de csodálatos, hogy néhány szó képes megváltoztatni tizennégy oldalt.

Leginkább a címadó novellára voltam kíváncsi, a többit régebben olvastam, nem is emlékszem már rájuk, szóval… A madarak tetszett, bár a történet jól ismert.

Ez kérem szépen egy parádésra sikerült novella-/kisregénygyűjtemény. Mondom ezt úgy, hogy nem igazán rajongok a kisprózáért, és még kedvenc zsánerbéli szerzőm írásainak is gyakran válok véresszájú kritikusává. De mégis, ezekre az elbeszélésekre zokszavam sem lehet. Izgalmasak, nyomasztóak, rejtélyesek, elgondolkodtatók. Volt egy kis félelmem Robert Bloch után, hogy a nyelvezetbe itt is beletörik a bicskám, de szerencsére kedvenc King-fordítóm, Bihari György (nyugodjék békében!) jegyzi a kötetet, aki a tőle megszokott módon fantasztikus munkát végzett. Egy hetven éves anyagtól ilyen gördülékeny és jól olvasható szöveget nem vártam volna, ezzel meg is van az év pozitív csalódása.
A címadó történetről valószínűleg már mindenki hallott, aki otthonosan mozog horror/thriller körökben. Ez nekem most mégis új volt, ugyanis semmi, de komolyan semmi köze sincs Hitchcock filmjéhez az alapszituáción kívül. Itt egy négytagú angol család csöppen az események közepébe, tehát sem a szereplők, sem a helyszín nem egyezik Hitchcock filmtörténeti klasszikusával. A helyzet persze nem lesz ismeretlen. A partmenti kisvárosra (aztán minden másra is) lecsapnak a (ki tudja mitől) begőzölt madarak, rátámadnak az emberekre és lakhelyükre egyaránt, és a család ebben a lehetetlen szituációban próbál túlélni. Először csak egy éjszakát, aztán még ki tudja, mi mindent. A történet (a filmhez hasonlóan) sokat bíz a képzeletre, egy elég negatív helyzetben ér véget, a sztori befejezése az olvasó dolga.
A Monte Veritá számomra a legelgondolkodtatóbb történet a kötetben. Az események középpontjában egy túrázó/hegymászó házaspár áll, akik egy misztikus hegycsúcsot igyekeznek bevenni. Odafent egy szekta (vagy valami ilyesmi) éldegél, akik magukhoz hívják/vonzzák a lentebb elterülő falu nőnemű lakóit (is). A házaspár nőstényebbik fele (a szép de hideg Anna) áldozatául esik az ismeretlen vonzásának, és eltűnik a kolostorokra hajazó építmény falai közt. Férje, majd annak barátja próbálja megfejteni a rejtélyt, mielőtt még az események drámai végkifejletbe torkollnak. Ez a leghosszabb sztori a kötetben, és egyben a legmélyebb is. Érdemes olvasgatni a sorok között, esetleg újra nekifutni a végén, és érdekes olvasatok maradhatnak meg bennünk. Az értelmezés itt is ránk vár.
Az almafában egy házasságától megcsömörlött, és a felesége korai halálát bár nem kívánó, de élvező férfi egy nap arra eszmél, hogy a kertjében/birtokán álló almafa mintha megboldogult feleségével rokon vonásokat mutatna. Érdekes gondolat, elég sok olvasattal. Talán a lelkifurdalása kínozza a férfit, talán valóban a felesége öltött új testet a haldokló fában, talán pedig az ember beleőrült a megszokott világa összeomlásába. Mindháromra találunk bizonyítékot és cáfolatot is azon a hatvan oldalon off. A fával kapcsolatos események néhol vicces, néhol félelmetes fordulatot vesznek, hogy végül egy kellően bizarr végkifejletben csúcsosodjanak ki.
Legkevésbé talán a két „romantikus” történet tetszett, bár ezekben sem a szerelem áll a középpontban. A kis fényképész egy előkelő családos asszony és egy szegény fényképész titkos viszonyát meséli el, ami után az egyik fél többet szeretne, a másik pedig visszatáncolna. A végső megoldás láthatóan csak egyiküknek szolgáltat megnyugvást, neki is csak átmenetileg, amíg a sors meg nem bosszulja a dolgot. A Csókolj meg még egyszer, idegen-ben leszerelt katona hirtelen fellángoló szerelme a központi téma, de a kiszemelt lányról kiderül, hogy nem egészen az, akinek gondoljuk. Végiggondolva ez a sztori is rendelkezik egy bizarr olvasattal, de annyira nem kötött le, hogy rögtön újraolvassam, hogy ellenőrizzem a tippem. Talán majd nemsokára.
Amit viszont kétszer is elolvastam, az a nyúlfarknyi záró novella, Az öreg. Elsőre el sem tudtam képzelni, miről is fog szólni az egész, mi lesz itt a csattanó, aztán az utolsó bekezdés után azon melegében újráztam is, és a frissen megszerzett ismereteimmel már minden helyére is került.
Mit is mondjak…? Azon kedves figyelőim, akik képesek horror/thriller/misztikus regények olvasása közben borzongani, most fogják szépen a pénztárcájukat, és fáradjanak be a legközelebbi könyvesboltba. Mert kérem szépen ez a novella/kisregény-gyűjtemény egy csoda, amit mindenkinek el kell olvasnia. A fél csillagot a két románc miatt vontam le, azok talán női olvasókat nálam jobban lekötnek majd. A másik négy történet azonban egyértelműen 10/10-es, sőt, a Monte Veritára még azt is kevésnek találom. Összességében egy nagyon erős gyűjtemény, ilyen régi prózától nem számítottam ilyen jó szórakozásra. Kötelező olvasmány.

Fantasztikus egy kötet volt! Mondhatni egész délután és este csak ezt olvastam, mert egyszerűen olvasni kellett, sodortak az események. Mindegyik mű nagyon tetszett. Finoman, árnyaltan kelti a feszültséget jó adag misztikummal keverve.