A ​dögeltakarító 78% 61 csillagozás

Jaj.
A múltbeli traumáival és az azokból eredő szervi bajaival küzdő főhős ténfereg a kórházfolyosón, az emlékei között, különféle délszláv háborús helyszíneken, illetőleg a pesti dugóban. Múltbeli traumáit érzékeltetendő a szöveg egyszerre hömpölyög és csapong, ez még jó is lenne, oldalakon át küzd szorulással, székel, vizel, ereget szeleket, amit mindig nagyon részletesen leír, hogy milyen volt, milyen érzés volt és hogy nézett ki a produktum (de tényleg, a könyv jelentős részében erről pofázik ez a fene narrátor, hogyaza). Aztán vannak nők is, érzelmek persze sehol (jó, nem is vártam, hogy lesznek), és a coitus is előbb-utóbb a főhős anyagcsere-problémáira fut ki, amelyek a múltbeli traumáinak nem múló nyomaiként kulcsszerepet töltenek be a regényben. A dögeltakarítós, benzincsempészős és egyéb részek a legfájdalommentesebbek, ott nem önmaga körül zsong és búsong a szöveg, hanem amikor a kétharmada körül egy teeeeeeljes fejezeteeeeeeeeeen át ücsörög a megveszekedett pesti megveszekedett dugóban, hát az betette a kaput. (A polgári áldozatok leölésével még elvoltam, arra legalább számítottam. Hanem ez a dugóügy…!)
Teljesen kínszenvedős olvasmány, élvezhetetlenül borzasztó, annyira nem halad, és amikor végre mégis halad egy kicsit, akkor egy óra múltán ugyanoda lyukadunk ki, ahol egy órával ezelőtt voltunk, és olvasó legyen a talpán, aki nem fejeli le a kormányt őrjöngve az Oktogonnál.
Az egyébként erős pozitívum, hogy ennyire szemléletesen ír. Hogy át tudja adni a főhős érzelmeit. Hogy ő ül a dugóban, és mi fejeljük le a kormányt. Mindez az író tudását dicséri, több csillagot is érdemelne emiatt, csak egyrészt úgy érzem, túltolta, bizonyos elemei nekem öncélúnak tűntek (például a meztelenül főzős csaj. Oké, bele lehet magyarázni, hogy a háborúval szembeni kontraszt, de minek?), másrészt borzasztó olvasni. (Tudod, az arcüreg-felszúrás is remek dolog. Hatását tekintve, nem mint élmény.)
Technikailag elég jól megírt, ám teljesen élvezhetetlen könyv. Mint alkotás, mondjuk négy csillag, mint olvasmányélmény, legalábbis gyötrelmes. Voltaképpen a dugóban ülős fejezet egy roppant szemléletes allegóriája a narrátor életének a maga nyomorult kilátástalanságával, ahonnan lehetetlenség szabadulni, ahonnan menekülni egyszerűen nincs hova.
Most pedig felüdülésképpen olvasok egy kis Tart.

Nem az első csalódás az idei évben. Soha semmi bajom a trágár kifejezésekkel, ha azok az adott helyzetben életszerűek, odaillőek. Danyi Zoltán regényében viszont igen gyakran nem többek hatásvadász elemeknél. Megértem én, hogy a háború borzalmait iszonyú nehéz feldolgozni, de rosszul feldolgozni legalább olyan iszonyú, mégha ez nem is nyilvánvaló első pillantásra. Valahogy szétfolyt ez az egész történet. Beláthatatlan hosszúságú mondatok, bár el kell ismernem, hogy ettől még igen jól olvasható volt a regény. A karakterek szegényessége azonban már bántó. Mit keres a regényben ez a Celia, azonkívül, hogy időnként valaki különféle testnyílásait szex céljára veszi igénybe? Ja, hogy időnként meztelenül főz? Hát az nyilván rém fontos ha valaki a délszláv háborúk poklát igyekszik feledni. De tulajdonképpen azzal sem lesz sokkal világosabb a kép, hogy egy másik szereplőnek a folytonos vizelési nehézségeivel kell szembesülni. A stílus – a fölösleges trágárságok ellenére is – jó, ám a tartalom bicegős. Rossznak nem mondanám, de mint a bohóc mondta; valami van, de nem az igazi.

Olvasva a könyvet azon gondolkodtam, hogy ha ezt az egész rettenetet, a stigmát (a háborút, az emberi pusztítással való szembesülést, a haláltusákat és nem sorolom tovább), ha ezeknek az emberben való emlékeit, úgy szemtől-szemben, velem leülve, nekem beszélve (hadarva, csapongva a visszatérő rémképektől) mondaná el az író ( vagy az, aki mindezeket elszenvedte), hogy akkor mit tennék. Hogyan ülnék ott, mernék-e ránézni, vagy csak babrálnám az asztalterítő csücskét, forgatnám a kávés poharamat, az éppen felém áradó borzalmaktól gyűrögetném az arcomat. Közbe szólnék-e, hogy egy pillanat,most nem is tudom merre vagyunk, kivel mi volt és hogyan? Próbálnék-e menekülni, elterelni a fejemben cikázó gondolatokat mindarról, amit az az ember mond. Ő a megmenekülni akarását mesélné, én meg ettől akarnék. (?) Teher ez a könyv, súlyt tesz az olvasóra. Nehéz (el)beszélni is, (meg)hallgatni is.
Én így olvastam ezt a könyvet.

Egy újvidéki magyar fiatalember gyűrkőzik ebben a könyvben a pokollal, amit magában hordoz. Vágyainak tárgya Amerika, úgy menekülne oda, mint ahogy Kafka regényhősei menekülnének ki teremtőjük tudatából, amennyiben erre móduk nyílna. De persze ez az Amerika nem elsősorban mint létező hely érdekes, inkább csak a borzalmak emlékétől való szabadulás szimbóluma, a reményé, hogy ha a helyszíntől elszakadunk, akkor a rémálmok is elenyésznek.

Idén már olvastam magyar írótól könyvet a délszláv háborús traumáról – Sirbik Attila St. Euphemiá-ját. Nos, ha nem olvastam volna, tán az én kezem is lágyabban csillagozott volna. Merthogy az a könyv érzésem szerint annyival jobban megragadta a traumatikus tudat lényegét, mint ez, hogy a különbséget zongorázni lehet. Danyi regényével az volt a bajom, hogy érzékeltető eszközei jobbára külsődlegesek: oldalakon keresztül húzódó mondatokkal igyekszik posztmodern szintre emelni a szöveget, de ez csak puszta forma, és számomra nem teszi jobban megélhetővé az elbeszélő fájdalmait. A történetbe illesztett kitérők sem visznek közelebb e fájdalom megértéséhez, inkább csak indokolatlanok és vontatottak. Másfelől elképesztő részletességgel elemzi (többek között, de kiemelt fontossággal) főszereplője bélműködését és vizelési problémáit, minden bizonnyal azzal a céllal, hogy ábrázolja a trauma patologikus szervi következményeit – de nálam nem együttérzésre talált ezzel, hanem émelygést okozott. Végül is ez is valami: az undort érzékelteni tudja, ha a rettenetet nem is… De ez legfeljebb csak fél siker. Vagy inkább harmad.

Direkt nem adok maximális csillagot, pedig esküszöm megérdemelné! Komolyan mondom, ha még sok efféle idei kortárs magyar művel találkozom, hát a végén szálanként fogom tépdesni a hajamat, amikor a 10 legkedvesebbemet kell majd kiválasztani. :-)
Erről a regényről most nagyon jókat kellene írnom, hogy elérjem: vegyétek már kézbe végre! Na, de mit is csodálkozom ,hogy nem tettétek? Hát hova gondolt Danyi Zoltán, amikor ilyen címet álmodott meg ennek a gyöngyszemnek? Csakis elvetemült, őrült lehet az, aki ilyet megvesz. Ráadásul ezek a tekervényes, oldalnyi hosszú mondatok, ránézel a lapra, s csupa vesszőt látsz! :-) Én először vissza is riadtam tőle. Azt gondoltam, nem fogom szeretni, de kellemesen csalódtam, annak ellenére, hogy sokszor kellett volna a főhős száját kimosni. ;-)

A cselekményéről: a benzincsempész „ex-jugó”-s, hogy kitörölje a dél-szláv háború nyomasztó emlékeit, Amerikába készül, de nem eszik olyan forrón a kását. Útja során kacagtató helyzetekbe keveredik, de hamar rádöbben, hogy Európa nem ereszti. Visszamegy hát hazájába, s ekkor lesz belőle dögeltakarító.
Danyi-Danyi, miféle dögöt vetettél elénk? ;-) No, én eltakarítottam, két este alatt.

Igaz, hogy mindenkihez másképp kell szólni – hozzám így kell.
Ezzel a stílussal tán úgy vagyok én is, mint a főhős a természetgyógyász ingájával. Hogy eleve egy parányi hittel teli kíváncsiság keveredik a kétellyel, és akkor elkezdik lengetni az orrom előtt az ingát, ami kicsit zavaró, idegesítő, de azért mégiscsak kénytelen csak arra figyelni az ember, összpontosítani, így elengedni minden mást, és akkor ez az egész (tehát nem a hókuszpókusz, hanem a monotonitás) megnyugvást hoz, miközben megnyit valamit, ahol lelátunk a rossz közérzetünket okozó szurkos árokba, ezért nem tudok egyetérteni mindazzal, amit @Kuszma írt, hogy ez a vontatottság indokolatlan lenne, csak nyilván vérmérséklet kérdése, hogy ki mikor hagyja faképnél a természetgyógyászt, vagy eleve oda se megy. De írhatnám azt is, hogy a főhősön kívül ki hajlandó még két órán keresztül araszolni a pesti dugóban, miközben kínjában már a műanyag palackba kell vizelnie, vagyis hogy az ember állandóan olyan helyzetekbe kerül, hogy maga se érti, miért és hogyan, és csak várja, hogy túllegyen rajta, aztán lehet megérteni, emészteni, bogozgatni, mert hiszen egy háborús veteránnak is „csak annyit lehet a számlájára írni, hogy életben maradt” (240.o.), és most nem ért semmit, a legelemibb dolgokat sem, hogy ehhez neki az elejétől kezdve pontosan mi köze is van (200.o.), merthogy „tíz vagy húsz évvel a győztes vagy vesztes csaták után azt látj[a], hogy az egykori ellenségek nem csak kibékültek egymással, hanem szövetségre is léptek” (226.o.), úgyhogy érthető, ha tökölődik, ha nem tud továbblépni, és amikor lép, akkor is csak beleragad, mert hiszen nem csak a nagyobb dolgok nem működnek, hanem még az elemi fizikai működések is gonddal járnak, nyilván az emésztés a legevidensebb: hogy se test, se lélek, se értelem nem tudja feldolgozni a múltat, így aztán az újabb napok sem ajándékok, hanem terhek, melyek során újabb bevitelek, emésztendők keletkeznek csak.
Én meg örülök, hogy van ez a nyelv, amelyen Danyi Zoltán szól, és hogy van a koncepció mögötte, amit értek, de kevésbé örülök annak, hogy a főhős valószínűleg sokat alakult az írás közben, így nem lett egy Rambó, de még a sokat emlegetett Szarvasvadász sem, amiben nem a monolitikusságot hiányolom, hanem a koherenciát, vagyis hogy eleve nem széles spektrumú ez a főhős, hanem inkább nyersen indul, akiben aztán váratlanul lobban fel intellektuális érzékenység és szükséglet, szóval hogy ez a húsvér ember primitívnek tűnik, nem csupán műveletlennek, aztán meg disztingvált és művelt olykor, és ezen múlik, hogy ez a könyv nem lett tökéletes, de a szememben nagyon közel jutott hozzá, és csak szurkolni tudok, mint amikor egy kiváló dologban nem az egyszeri győzelmet érzem, hanem a világrekord ígéretét.

Azt hiszem, én az olyan irodalmat szeretem igazán, amelyik úgy tud hatni rám, hogy közben nem használja a nyilvánvaló hatáskeltés eszközeit. Elfogadja, hogy az olvasó is értelmes ember, és fél szóból is megérti, amit kell. Danyi könyve nem ilyen, ez a szöveg körbefon és nagyon akar valamit, és éppen ezért nem tudtam teljesen komolyan venni.
Habár egyetértek @balagesh –el abban, hogy én is kedvelem ezt a fajta szövegfolyamot, valahogy így ír egy kortárs író, és el is lettem volna ezzel, de van az a heppem, hogy szeretem a szöveg mögött megtalálni az ügyesen komponált mondanivalót, és ebben meg @Kuszma –val értek egyet, hogy ez a könyv nem tudja jól megragadni a lényeget (és igen, Sirbik könyve nálam is jobban működött).
Ami a leginkább zavart, hogy a regény szereplői nem kaptak karaktert. A főhős személyisége állandóan változik, nem tudtam kialakítani róla egy képet magamban, leginkább a vizelés jut róla eszembe, ha visszagondolok rá. Ráadásul össze is zavarodtam olvasás közben (bár OK, ez az én hibám, biztos, nem kellett volna annyira elhúzni az olvasást), hogy ki is a főszereplő, aki egyszer én-elbeszélőként szólal meg, aztán csak simán „ő”, később meg feltűnik P., azt hittem, ő is a főszereplő, aztán úgy tűnt, hogy mégsem (vagy mégis?), de akkor ki a rosseb ez a P.? És ki Celia, ez a nő, aki azért van, hogy a szereplőknek legyen kibe mártogatni … Ráadásul meztelenül főz, mert az dögös, bár ki az az idióta, aki odaáll a tűzhelyhez, ahol fröcsög a forró víz, olaj, pucéran? A többi alak még ennyi figyelmet sem kap, az egyik állandóan hugyozik, a másik köpköd, és van egy, aki lelövi a horvátokat, mert ez mégis csak a délszláv háborúról szól, ugye.
Kapott tőlem három csillagot, pedig én megadtam neki az esélyt, amikor megtalálta a kétmárkást, akkor azt mondtam magamban, ha bedobja a tengerbe, akkor három, ha nem, akkor még meggondolom. Bedobta.

„mindegyik füzetbe írt egy hosszú, gyászmenetre emlékeztető mondatot, és azután kidobta”

Nos, a gyászmenetre emlékeztető, hosszú mondatok megvoltak. A dögeltakarítás már kevésbé.

A szöveg többnyire élvezhetetlen. A főhős csak látszólag akar bármit is, valójában lóg a levegőben. A történet a semmiből indul, és sehová sem tart. Tökéletesen céltalan. Fárasztó hadoválás oldalakon keresztül, vég nélkül. A röhej ebben az, hogy a könyv számláján ez mégis a pozitív oldalra kerül. A böfögések és egyéb alpári, illetve altesti pöfögések közül ugyanis néha kihallatszik valami élő. Valami, ami fáj, és ennek a borzasztó fájásnak a dögkútja pillanatokra megnyílik alattunk. Nem sok időre, csak amíg pislogunk egyet, azután már mászhatunk is vissza a jótékony közönybe.

Ez a nihil, amit Danyi megteremt, annyira behúzza az embert, hogy nehéz kikecmeregni belőle. Hovatovább, nekem eszembe se jutott, hogy feladjam, ne olvassam végig. Azok a borzalmas dolgok pedig, amiket mellékesen megemlített, úgy folytak át rajtam, mint szitán a víz. Azt hiszem, ez a bajom ezzel, végeredményben. Hogy nem kapaszkodott belém. Úgy másztam ki belőle, ahogy belementem. Nem adott, nem vett el.

Valahol amúgy értem én ezt. Itt nem fakad pokoli dráma a háborús túlélő/bűnös szájából, és ez irtóra tragikus ám. Teng-leng ebben a zavaros apátiában. Minden aprócska elhatározása keserű ízű, kiakasztó, komikus kudarcba fullad. Órákat ül egy pesti dugóban, vizel, szellent, csikar, oson, sétál napokig céltalanul idegen városokban. Nem mondhatnám, hogy nagyon rossz neki, csak éppen nem is jó.

Ugyanezt vagyok kénytelen mondani a regényről is. Nem rossz, ellenben tikkasztó. Tényleg kellett volna az a kortyintásnyi bácskai pálesz a végére, Isten engem úgy segéljen!

Egy raklapnyi negatívumot tudnák felsorolni a könyvvel kapcsolatban, és ezek mind olyan dolgok amikről eddig azt hittem, hogy ezeket tényleg nem szeretem. Aztán simán bevágtam két szendvicset miközben mindenféle gusztustalan ürítésekről, és orrba-szájba dugásokról olvastam. Nem csak elviseltem a főhős (szereplők) gondolatainak ide-oda cikázásait, hanem kimondottan tetszettek. Azt azért nem kérdezzétek meg, hogy miért. Most, csak kicsivel túl az olvasáson, fogalmam sincs róla. Talán később…
Egy dolgot viszont nem bocsájtok meg neki. Annyira kifordított önmagamból, hogy az a kínos gondolatom támadt a 94. oldalon, hogy én bizony megversenyeztetem a még hátralévő pisa és a fing gyakoriságát. :D
Pisa: 47 drb.
Fing: mindössze 10 drb.
És mindez összesen 163 oldalon át. (átlagosan majdnem 3 drb. oldalanként)
A könyv utolsó pár sorában azt mondja Danyi, jó lett volna egy bácskai pálinkával befejezni ezt az egészet. Mélységesen egyetértek vele. Inkább ezzel fejezem én is ezt a meglepő, nem mindennapi könyvet és az értékelést is. Úristen, ezeket én tényleg leírtam?

Hm. Ha DZ meg tudta volna ezt írni max. száz oldalban, lehetne akár ötcsillagos is. Tömény lenne és méregerős, de így meg szétfolyó, locsogó, irritálóan sok ismétléssel. Ha a narrátor ismétel, olyankor azt érzem, hogy hülyének néz a szerző, és azt gondolja, nem értettem meg elsőre. De megértettem, meg azt is, hogy ezek az ismétlések a narrátor beragadt, körkörös gondolkodását tükrözik, de micsináljak, unom. (A negyedénél majdnem abbahagytam, de gondoltam, adok neki még egy fejezetnyi esélyt, és az volt a szerencséje, hogy Splitről kezdett el beszélni. Dalmácia a gyengém.) Ráadásul az irodalmi szexizmus ékes példája volt ez a szöveg is, ahol a nő kizárólag egyvalamire jó. Egyéniség se kell neki, elég, ha tudjuk a haja meg a bugyija színét (bár tény, hogy a regény férfi szereplői sem voltak sokkal karakteresebb személyiségvonásokkal felruházva).
A borítója nagyon tetszik, ide is írom, hogy Pesti Emma festményeinek felhasználásával készült.