Dante Az új élet című alkotása – Kardos Tibor szerint „második legszebb költői műve” – 1292-93-ban jött létre. A költő még harmincéves sem volt akkor, mégis egyfajta számvetésféleség ez a mű, addigi munkásságának összegzése. Már meglévő szonettjeit és canzonéit szedte rendbe és öntötte körül magyarázó prózai szöveggel, tehát a provanszál trubadúrok életrajzának műfaját formálta át a maga képére és hasonlatosságára. Az új élet annak a plátói szerelemnek a lelki története, mely a költő szívében 1274-ben – tehát kilencesztendős korában – lobbant fel az azonos életkorú Bice (Beatrice) Portinari iránt. (Ha létezett egyáltalán, s nem csupán egy nevesített eszményről van szó…) A mű légiessége, kecses bája és filozófiai mélysége ma is rabul ejti az olvasót.
Magyarra először Császár Ferenc fordította a művet 1854-ben. Ferenczi Zoltán 1925-ben már rímes fodítással szolgált, majd Jékely Zoltán következett. Ma is az ő fordításában ismerjük Dante művét.
Kardos Tibor professzor már… (tovább)
Az új élet 10 csillagozás
A következő kiadói sorozatokban jelent meg: Kétnyelvű Remekművek Franklin-Társulat · Eötvös Klasszikusok Eötvös
Kedvencelte 1
Most olvassa 1
Várólistára tette 13
Kívánságlistára tette 7
Kiemelt értékelések
Ez egy önéletrajzi ihletésű mű. A történet Dante, Beatrice iránti szerelméről szól, mely egy gyerekkori találkozáson alapszik és egy idealizált, plátói szerelem, ami örökre beteljesületlen marad.
Ennek a műnek, mint Dante többi művének is mindvégig múzsájaként szolgált Beatrice iránt érzett tiszta és halhatatlan szerelme.
Beatrice halálát követő szenvedéseiről, gyötrelmeiről is ír Dante, illetve, hogy élete szerelmének elvesztését követően hogyan igyekezett boldogulni a világban és megtalálni az élet értelmét.
Majdnem mindegyik fejezet tartalmaz egy-egy költeményt, szonettet, melyek a szerző aktuális érzéseit, lelkiállapotát mutatják be.
A műben, ugyanúgy, ahogy Dante életében is, ez a szerelem központi és mindent átható érzés, cselekedetinek mozgatórugója.
Számomra néhol már egy kicsit ömlengősre, túl mívesre, magasztosra sikeredett az érzések kifejezése, de ezt betudom a reneszánsz kortulajdonságának. :)
Nemrég olvastam a Poklot, igaz, hogy nagyon rossz, és ráadásul spanyol fordításban, és nem igazán nyűgözött le.
Most megpróbálkoztam ezzel az önéletrajzi ihletésű, rövidebb lélegzetű, versekkel, dalokkal, szonettekkel tűzdelt darabbal, és továbbra sem vagyok elájulva. A versek igazán mívesek, de nekem üresek és képmutatók, a fickó nem volt valami szimpatikus lélek, legalábbis nekem. Szenvelgő, mérhetetlenül önző és önhitt ember benyomását keltette. Amit élveztem viszont, az a sok saját verselemzése, vajon miért érezte szükségét, hogy megmagyarázza, mit akart kifejezni? Valahogy úgy hiszem, egy igazán nagy költőnek nincs szüksége arra, hogy önmagát magyarázza.
A szerelem fogalma és elképzelése Dantenál érdekesen fogalmazódik meg. Olyan szerelem ez, amelyről minden ember csak álmodhat: tiszta, nem vár el semmit, nem tart rabságban, nem késztet szenvedésre, mély, lelkig ható , ÖRÖK.
Dantet olvasni nem egyszerű dolog, s ez a műve számomra különös nehézséget okozott. Elsősorban az ok az lehet, hogy nem szeretem ,ha a lírát a prózával egybevetve nyújtják felém. Minden verse szép, mély érzelemről szól,azonban nagyon zavró, mikor lerja mit , minek írt. Nem tudok igazán azonosulni a verssel, de a prózai résszel sem. Valahogy úgy olvastam, hogy előbb a versek, azután a leírások, mert másképpen nem tudtam volna élvezni.
Népszerű idézetek
A szerelmet szemében hordja hívem,
s megnemesül, kire áldón szemet vet,
felé fordul mindenki, ahol elmegy,
s üdvözlete remegést kelt a szívben.
Ki látja őt, a földre néz szelíden,
majd gyónni érez sóhajtozva kedvet,
gőg és harag előle menekednek.
Méltón dicsérni minden hölgy segítsen!
Annak, aki figyelhet szép szavára:
édesség száll szivére és alázat –
először látni őt hatalmas élmény.
Mosolyát én is boldogan idézném,
de nincsen erre szó, nincs magyarázat –
ő a világ felséges új csodája.
Hölgyek, akik értitek a szerelmet,
engedjétek hölgyemről szólni számat,
elmém dicséretétől sose fárad,
sőt inkább új erőre kap legottan.
Ha értékét dalolva róla zengek:
Ámor szavamnak édes újulást ad,
így lesz az ének szebb és egyre bátrabb,
s aki csak hallja, menten lángra lobban.
De nem dícsérem őt túláradóan,
miként ha félénkséget küzdenék le,
ihletet kedvességétől remélve
halkan beszélek én, ha róla szó van.
Elmondom néktek, lányok, asszonyok,
mindazt, mit másnak el nem mondhatok.
Angyal kiált istenség magasába:
„Uram, egy földi lélekben a mennyek
csodája megjelent az embereknek
és fényessége Hozzád felsugárzik.”
A menny honának nincsen más hiánya,
csak ő. Uruk előtt az égi szentek
jelenlététől várnak majd kegyelmet.
Az Irgalom pártunkra állni látszik
s az Úr szavaiból is kiviláglik:
„Kedveseim, tűrjetek még nyugodtan,
földön marad boldogságtok, ahol van
az is, kit immár ő éltet halálig.”
S a poklokhoz is szól: „Bűn-szülte népség,
láttam az üdvözültek szép reményét.”
Madonnám a menny kívánná magának,
erényéről oly jólesik beszélnem:
minden más hölgy, ki szintén dús erényben,
mellé szegődve megláthatja ott, hogy
szerelmi szédelgők hitvány hadának
szíve megfagy tekintete jegében,
s ki pillantását állja, az egészen
megnemesül vagy holttá lesz azonmód.
Ha csodálhatja őt: mindenki boldog,
s meggyőződhet varázsáról, ha édes
üdvözlete elérkezik füléhez –
s máris feled minden rút földi dolgot.
Isten külön kegye, ha netalán a
köszöntésen túl mást is szólna szája.
Ámor ezt mondja róla: „Földi lelkek,
hogyan lehet ily ékes, tiszta bárki?”
Aztán szó nélkül kezdi őt csodálni,
belátva: végtelen Isten kegyelme.
Színét hordozza gyöngyös ékszereknek,
de csillogása annak halovány, ki
természetes bájjal tud fel-le járni –
a Szépség hódít testet öltve benne.
A pillantását akárhova vesse:
vágy-szellemek tüze lobban szeméből,
aki ránéz, megtántorul a fénytől,
mely beárad szemén, szívét keresve –
orcáján Ámor tündökölni látszik,
csodálni őt nem is lehet sokáig.
Dalom, beszélj a hölgyekhez, mikor már
bevégeztelek, szerteszét bejárva
a földet s – mert Ámor szolgálatára
szoktattalak – mindenütt ezt rebegjed,
ha ajtaján bárkinek bekopognál:
„Vezessetek az egy igaz irányba,
ahol ő van, hogy szavam áldva áldja.”
Nem kell sehol hiába vesztegelned,
ne légy vendége hitvány embereknek,
mutatkozz mindig tisztán és szerényen
nemes hölgyek s nemes urak körében,
akik utat csakis hozzá köveznek.
S amikor Ámort véle megleled:
illőn ajánlj kegyébe engemet.
Amint köszönget jobbra-balra, annyi
őszinte bájt sugároz szét a hölgyem,
hogy minden nyelv elszótlanodva döbben
s egy pillantás se mer reátapadni.
Alázatába húzódik, ha talmi
dícséretet hall s elmegy sietősen,
akár az angyalok, nem földi ő sem,
hisz mennyből érkezett, csodát mutatni.
És bámulóit elbűvölve, áldott
szemével édességet ád szivednek,
mit meg nem ért, ki még ilyet nem érzett.
S úgy tetszik: ajkán – rebbenő igézet –
sóhajtás kél, vággyal teli lehellet,
mely száll és szól a lélekhez: Fohászkodj!
Ha bárhol megjelent ő, üdvözlésének puszta reménysége is elegendő volt ahhoz, hogy egyetlen ellenségem se maradjon, sőt fellobbant bennem az irgalomnak ama lángja, amely megbocsátani sarkall az ellenünk vétkezőknek. S akkor bármi felől kérdeztek volna engem, alázatba vont arccal csak egyetlen szót válaszoltam volna: Szerelem. S amikor ő felém fordult, hogy üdvözöljön, a szerelem szelleme, letörve minden más szellemét az érzékelésnek, kiűzte a látás szánandó szellemeit is belőlem, és így szólt: „Menjetek úrnőtöket magasztalni” – és helyüket ő foglalta el. S ha valaki meg akarta volna tudni, hogy mi is a Szerelem, nyomban megtudja, ha figyeli két szememnek minden rebbenését. És amikor a legnemesebb Üdv üdvözölt, Ámor sem volt képes elviselhetővé enyhíteni szinte kibírhatatlan boldogságomat, sőt maga is elbódult az édes érzés túláradásától, olyannyira, hogy testem, amelyen akkor a legteljesebb mértékben ő uralkodott már, nemegyszer súlyos, élettelen tárgyként mozdult csak előre. Napnál világosabb tehát, hogy az ő üdvözletében lakozott a boldogságom, amelyet kibírni nem volt elég erőm.
Elmémet újra s újra megrohanja
Ámor jóvoltából a gond, a kétely,
s ezt kérdem, szinte magamat siratva:
„Ó, ennyi kín miért csak engem ér el?”
Hirtelen támad Ámor s diadalma
legyőzetés nekem, halálveszéllyel,
egy szellemet kímél csupán, mi arra
való, hogy rólad szóljon nappal, éjjel.
S ha végre magam összekaptam éppen:
félholtan és mindenemből kifosztva
hozzád vánszorgok, gyógyulást remélek.
De nem tanácsos szép orcádra néznem,
mert szívem mindig reszketésbe fog s a
vénámból elszivárog minden élet.
Hasonló könyvek címkék alapján
- Wolfram von Eschenbach: Parzival I-II. 87% ·
Összehasonlítás - Gábor Andor (szerk.): Mirèio / Roland-ének és kisebb műfordítások I-II. ·
Összehasonlítás - Lator László (szerk.): Énekelj aranymadár ·
Összehasonlítás - Artúr Király halála ·
Összehasonlítás - Halácsy Katalin (szerk.): Orfeo király ·
Összehasonlítás - A Szent Grál története ·
Összehasonlítás - A Szent Grál felkutatása ·
Összehasonlítás - Jill Barnett: Szerelemkastély 82% ·
Összehasonlítás - Laimonis Purs: Lángoló vár 72% ·
Összehasonlítás - Ludovico Ariosto: Az eszeveszett Orlando I-II. ·
Összehasonlítás