Szerelem 83% 43 csillagozás

Ezeket a szavakat, valamikor nagyon régen Bettina nagyapja intézte a fiához…
„Ne add fel az álmaidat és az ábrándjaidat. Ne engedd, hogy az élet elvágja a zsineged, mielőtt fölorsóznád azokat az álmokat… tartsd feszesen.. És orsózz… ne add föl … kapaszkodj bele a hálóba.. s ha a már benne lévő álmok kiszökkennének, ugorj a vízbe és ússzál utánuk az életed kockáztatásával is… de ne engedd őket elszökni..”

– Miért gondolsz engem is különlegesnek? Csak mert az ő lánya vagyok? Látod, ez is egy oka annak, hogy úgy érzem, nem tartozom az ő világához. Az apám meghalt. Mi jogon forogjak továbbra is az ő társaságában? Főleg így, hogy semmim sem maradt. Én már nem rendezhetek nekik pompás esélyeket, nem hívhatom meg őket lucullusi ebédekre, hogy összeismertessem őket olyan személyiségekkel, akikkel találkozni akarnak. Én semmit sem adhatok nekik, vagy tehetek értük… Nekem semmim sincs… – Hangja zokogásba fulladt.
– Én már semmi vagyok. – Ivo magához szorította, és szinte a fülébe kiáltotta:
– Nem igaz, Bettina! Tévedsz! Te igenis vagy valaki. És leszel is! Ezen már semmi sem változtathat. És nem azért, mert Justin lánya vagy, hanem önmagadért. Nem igaz, hogy nem vetted észre, mennyi ember jött ide temiattad! Azért, hogy veled találkozzék. Nem egyedül őmiatta jöttek. Szinte legendaszámba mentél már kislánykorodban is, de te soha észre sem vetted, milyen vonzerőt gyakorolsz az emberekre. De meg kell értened, hogy te igenis vagy VALAKI. Igen, TE, Bettina Daniels. És tudd meg, én nem fogom hagyni, hogy továbbra is így bezárkózzál. – Ivo, eltökéltnek tűnve, nagy léptekkel átvágott a szobán, és hozott egy nagy üveg bort. Elővett két poharat, kinyitotta az üveget, töltött a sötét, gránitszínű bordeaux-iból és egy teli poharat átnyújtott Bettinának.

– Már el is határoztam valamit, Miss Daniels, és nem tágítok tőle. Holnap este elmegyünk vacsorázni és utána az Operába.
– Velem?… Jaj, Ivo..szó sem lehet róla. – Bettina elszörnyedve meredt rá.
– Nem tehetem… Talán később… máskor…
– Nem. Holnap. – Ivo hangja nem tűrt ellentmondást, de szeméből gyengédség sugárzott.
– Gyermekem, hát elfelejtetted, milyen nap van holnap? – Bettina egykedvűen megrázta fejét, kivette a hússzeleteket a grillből.
– Szilveszter van. És történjen akármi, mi ünnepelni fogunk. – Felemelte a poharát.
– Bettina Daniels évére! Mert a te életed nem ért véget, drágám. Csak most kezdődik. – Bettina lassan rámosolygott, és ivott egy kortyot a borából.

– Az apám író volt. Jó nevű író. – Elmosolyodva hátradőlt a párnákon, miközben Mary le nem vette róla a tekintetét.
– Hogy hívták? Lehet, hogy ismerem?
– Több mint valószínű, hogy igen. – Bettina tudta, hogy Mary sokat olvas.
– Justin Danielsnek.
– Ó . . . hát persze .. . Bettina Daniels .. . hogy ez sose jutott eszembe? De miért nem mondtad soha? – kérdezte Mary csípőre tett kézzel.
– Bezzeg Seth-nek mindent elmondtál!
De Bettina határozottan megrázta a fejét.
– Ő csak a második házasságomról tud. Semmi másba nem avattam be.
– Hát akkor miért hallgattál róla?
Bettina vállat vont.
– John, hogy úgy mondjam, nem túlságosan büszke az én „viharos” múltamra. – Egy pillanatra zavarba jönni látszott.
– Nem akartam… szégyent hozni a fejére.
– Szégyent hozni rá? Ugyan mivel? Csak nem azzal, hogy Justin Daniels lánya vagy? Mert arra, szerintem, legfeljebb csak büszke lehet. Vagy azzal, hogy már két férjed volt? Na bumm… és akkor mi van? Nyilván nem ok nélkül mentél hozzájuk. Aki igazi barátod, az nem fog téged ilyesmik miatt kevésbé szeretni. s azok, akik igazán szeretnek, megértenek, de legalábbis igyekeznek megérteni. A többiek pedig. . . ki törődik velük? Szerintem az apád is így gondolkodott. Biztos vagyok benne hogy az ő életmódját is voltak, akik kritizálták.
– Az más. Ő zseni volt, és az ilyen emberek hóbortjait mindenki hajlamos elnézni.
– Akkor írj egy könyvet, és a múltad mindjárt egzotikussá válik.
Bettina felkacagott, bátortalanul lehajtotta fejét, majd tekintetét ismét barátnőjére emelte.
– Akarok is írni… de színdarabot.
– Komolyan? – Maryt valósággal felvillanyozták Bettina szavai.
– Nohát, Betty… és én még azt hittem, te is olyan hétköznapi egyéniség vagy, mint
mi! Pedig távolról sem vagy az! És mikor írod meg a darabodat?
– Valószínűleg soha. Azt hiszem, felkavarná Johnt. És… jaj, nem is tudom, Mary… az a… – Bettinának láthatólag nehezére esett kimondani – az a világ nem igazán tisztességes. Bizonyos tekintetben talán szerencse is, hogy megmenekültem tőle.
– Lehet. De a tehetséged magaddal hoztad, és attól te még tisztességes maradsz, hogy kamatoztatod.
– Meg is akarom próbálni – mondta Bettina ábrándosan, aztán megrázta fejét.
– De nem hiszem, hogy lesz hozzá bátorságom. John soha nem bocsátaná meg nekem. Biztosan úgy érezné, valami ízléstelenséget kényszerítettem az életébe.
– És arra soha nem gondoltál, hogy ez egyedül csak az ő véleménye és ő is tévedhet? Tudod sokszor az emberek tudat alatt irigyek. Mi itt mind unalmas, eseménytelen és hétköznapi életet élünk, s ha néha erre téved egy paradicsommadár, megriadunk.
Megijedünk, mert mi mások vagyunk. A mi tollazatunk szürkésbarna és nem olyan csillogó piros és zöld, mint az övé, s már a puszta látásuk ráébreszt a saját csúnyaságunkra vagy sikertelenségünkre. De vannak köztünk, akik gyönyörködve figyeljük ezt a madarat, és közben arról álmodozunk, talán egyszer majd mi is paradicsommadarak lehetünk… míg mások azon mesterkednek, hogyan lőhetnék le, vagy ijeszthetnék el.
– Azt akarod mondani, hogy John is ezt tette? kérdezte Bettina döbbenten.
– Nem – felelte Mary végtelenül gyengéd hangon.
– Szerintem, ő csak gyorsan szürkésbarna tollat keresett és aggatott rád, hogy a mi képünkre formáljon. De hiába, Bettina, te akkor is más vagy. Te egy szép, különleges, egzotikus és ritka madár vagy. Vesd le magadról a barna tollakat. Hadd lássa mindenki, milyen szép a saját tollazatod. Az, hogy Justin Daniels lánya vagy, már magában is egy ritka ajándék. Mit szólna az apád ahhoz, hogy itt rejtőzködsz? S még azt is eltitkolod, hogy a lánya vagy? – Bettina szeme megtelt könnyel, ahogy belegondolt, és hirtelen megingott.
Úgy érezte, mintha áramütés szaladt volna végig a hátán. Mary hozzáhajolva gyengéden arcon csókolta és végtelen szeretettel nézett rá.
– Most pedig mondd el szépen, hol éreztél fájdalmat. A hátadban kezdődött, ugye?
Bettina elámulva pillantott fel rá, még mindig mélyen meghatottan attól, amit Mary mondott.
Mary volt az első, aki őt szalonképesnek találta az úgymond, egzotikus múltja ellenére.
– Honnét tudod?
– Hát már elfelejtetted, hogy valamikor ez volt a munkám? Nem lehetünk mind paradicsommadarak, gyermekem. Valakinek rendőrnek, tűzoltónak, orvosnak és ápolónőnek is kell lenni. – Mary mosolygott, de Bettina keze ismét megrándult az övében.
– Milyen szerencse…
– Nem akarod megkezdeni a lélegzést? Vagy még nem fáj annyira?
– De igen. – Maga is meglepődött, hogy milyen sűrűn jöttek a fájások. Egy órája még csak egy bizonytalan nyilallást érzett, amiről fel sem fogta micsoda.
De az elmúlt tíz perc alatt a fájások annyira felerősödtek, hogy torkán akadt tőlük a lélegzete.

– Nincs miért ennyire megrémülnöd, Bettina. Végtére is soha nem szóltam neked róla. Elég legyen a csacsiskodásból, hagyd abba a sírást.
– És miért nem?
– Mit miért nem? – Ivó odaadta neki a zsebkendőjét, s a lány felitatta vele könnyeit.
– Miért nem szóltál?
– Tudod te egyáltalán, mit beszélsz? Te húszéves sem vagy, és én hatvankettő vagyok. Tán nem elegendő ok ez már magában? Most sem mondtam volna el, ha nem jelented be nekem egyszer csak, hogy elköltözöl. Nekem nagyon rossz lenne, ha elmennél. Nem volna többé kinek elmondanom a gondolataimat és érzéseimet, ahogy az elmúlt hetek alatt tettem. És neked is szükséged van erre.
– Hogy a fenébe lehettél képes elhallgatni ezt előttem? – ugrott fel Bettina, és lebámult a férfi döbbent arcára.
– Úgy érted, miért nem kértem meg a kezedet? – nyögte ki végül Ivo.
– Kész őrültség lett volna! Hát még mindig nem akarod megérteni? Mert ilyen átkozottul öreg vagyok!
Ivo hirtelen haragosnak látszva, maga alá húzta a lábát, és felült.
Bettina visszatelepedett mellé a fűre, és villogó szemekkel bámult rá.

– Legalább megadhattad volna nekem is a lehetőséget. Tőlem is megkérdezhetted volna, hogyan érzek! De nem! Te mindig úgy bántál velem, mint valami gyerekkel, aki képtelen egyedül dönteni! Hát vedd végre tudomásul, hogy nem vagyok már gyerek! Fogd fel végre, hogy nő vagyok és nekem is vannak érzéseim és szeretlek . .. a fenébe is . . . mindig is szerettelek! És pont engem nem kérdezel meg? Engem? Mit mondasz erre, Ivo? Hadd halljam! … – De a férfi elmosolyodott és hirtelen magához ölelve egy hosszú forró csókkal lezárta ajkát.
– Te őrült vagy, Bettina.
Most már a lány is mosolygott.
– Igen, az vagyok. Te őrjítettél meg. Uramisten… hogy lehet, hogy nem vetted észre? Még csak nem is sejtetted. Pedig a szilveszteri csók után gyaníthattad volna. De nem… te inkább gyorsan takarodót fújtál.
– Komolyan szeretsz engem, Bettina? Nem csupán úgy, mint az apád régi barátját?
– Komolyan szeretlek. Szeretlek, érted? Szeretlek . . . – Azzal talpra ugrott és odakiáltott a fáknak is:
– SZERETLEK!
– Ne bomolj! – kacagott fel Ivo és visszarántotta maga mellé a földre. Azután mélyen a lány szemébe nézve, lassan megfogta a kezét.
– Én is szeretlek.. Drágám, nagyon szeretlek. – Bettina fölé hajolt és ajkuk összeforrt.

Visszament a szállodába, mert már bűntudatot érzett amiatt, hogy Alexandert, akit nem elég, hogy egy új városba és új óvodába hozott, még egy új pótmamára is hagyta. De mikor egy dobozhegy alá temetve fölért a lakosztályba, a fiúcska csokoládétól maszatos ábrázattal éppen spagettit evett.
– Először a csokifagylaltot ettük meg, most meg a spagettit. Jennifer aszongya, a hasikám nem fogja tudni, melyik jött először, feltéve, hogy mind a kettőt megeszem. – Boldogan vigyorgott barna-pirosan tarkálló pofijával. Bettina megnyugodva látta, hogy nem hiányzott a gyereknek, és ez felvidította.

A Central Parkban megállva, elnézték egy darabig a körülöttük nyüzsgő, korcsolyázó, bicikliző és kocogó New York-iakat. Aztán Bettina leült a fűre, és megveregette a földet maga mellett.
– Ülj le, Ivo. – Pár perc múlva ismét megszólalt:
– Valami nyugtalanít téged. Megtudhatnám, mi az?
De Ivo nem tudott mit mondani neki. És ez volt a feneség.
– Üzleti ügy – felelte végül, kikerülve a lány tekintetét.
– Hazudsz. Mondd meg az igazat!
– Ó, Bettina… – sóhajtott Ivo, lehunyva szemét.
– Egyszerűen csak fáradt vagyok. És sokszor… – kinyitotta szemét és rámosolygott – annyira, de annyira öregnek érzem magam. – És azután, maga sem tudva, miért mondja mindezt a lánynak, így folytatta:
– Bizonyos dolgok csak bizonyos korosztálynak vannak fenntartva, mint például a szerelem, házasság, gyermeknemzés és a szülés. És bármily simán folyjék is az életünk, néha tévesen időzített, nem a korunknak megfelelő dolgok történnek velünk…
A lány szemlátomást tanácstalanul nézett rá, majd kedvesen csipkelődő fény villant a szemében.
– Bökd ki, Ivo. Terhes vagy? Mondd el nekem szépen az igazat. – Ivo önkéntelenül felkacagott, miközben Bettina gyengéden megpaskolta a kezét.
Azután sutba dobva az óvatosságot, tekintetét Bettina arcára függesztve azt mondta:
– Ám legyen. Az nyugtalanít, hogy el akarsz költözni. Már nem tudom elképzelni az életemet nélküled. – Elmosolyodott.
– Furán hangzik, ugye? De elkényeztettél. Már visszaemlékezni sem tudok, hogyan éltem azelőtt.
– Én sem – mondta Bettina szinte suttogó hangon, és a fűvel játszadozva felpillantott rá.
– Semmit sem kívánok kevésbé, mint elhagyni téged, mégis meg kell tennem.
– Miért? – tette fel Ivo a kérdést, amelyen mind a ketten töprengtek.
– Mert ideje, hogy felnőjek és a magam lábára álljak. Meg kell tanulnom eltartani saját magam, nem élhetek örökre a te nyakadon. Ez nem mehet így tovább. Egyszerűen nem helyénvaló.
– És mi tehetné azzá? – nyomult előre Ivo. Azt akarta, hogy Bettina mondja ki. Évek óta nem érzett ilyen félelmet.
– Ha örökbe fogadnál. – Ezen mind a ketten elmosolyodtak, de aztán a férfi komolyan nézett rá.
– Lehet, hogy most azt fogod hinni, megőrültem, és talán rosszul teszem, hogy elmondom neked, de még odaát Európában egy fantasztikusnak látszó ötletem támadt. Persze azóta rájöttem, hogy képtelenség – mosolygott félénken a lányra, majd elfordította tekintetét.
– Tudod, mire gondoltam, Bettina? – Úgy látszott, mintha ezt már saját magának mondaná, miközben teljes hosszában végigfekve a füvön, két könyökére támaszkodva, hunyorogva az égboltot bámulta.
– Arra akartalak kérni, hogy légy a feleségem. Tulajdonképpen már akkor szólni akartam, de te még az apád lakásában laktál, és másként állt a helyzet. Azután egyszer csak hozzám költöztél, és úgy éreztem, mintha ki volnál nekem szolgáltatva. Nem akartam visszaélni a helyzeteddel. Én nem… – A lány szipogást hallva, elhallgatott és megfordult.
Bettina elképedten nézett rá, miközben szeméből könnyek patakzottak. Ivo rámosolygott, s gyengéden megsimogatta a könnyáztatta arcot.

– A nők nem mindig választanak bölcsen, Ivo.
– Miért, mi tán igen? – kérdezte kedélyesen Ivo. – […]

19. oldal

Bettina már nem volt többé az apjáé, Ivóé vagy Ollie-é…Független egyéniség volt. Bill megértette őt, s ő érezte, hogy megérti. Pillantásuk találkozott, miközben az asztal fölött kezett fogtak. – Örvendek Bettina. Én pedig Bill vagyok.

391. oldal