Testnapló 34 csillagozás

Daniel Pennac: Testnapló

„Azt a kapcsolatot, amit a lélek a testtel mint meglepetésekkel teli zsákkal és lüktető tárggyal tart fenn, sűrű hallgatás övezi” – olvashatjuk a Testnapló elején. Az irodalom a legutóbbi évtizedekig inkább a lélek tájait barangolta be; a lélek és a test viszonyával, vagy önmagában a testtel – néhány kivételt leszámítva – nem foglalkozott behatóan. Nem úgy Daniel Pennac naplóregénye, amely egyetlen francia férfi 1936-tól 2010-ig, 12 éves korától a halála előtti utolsó napokig ívelő vallomásán keresztül komplex módon teszi vizsgálat tárgyává a testet: az emberi fizikum sajátosságait és változásait, a szerelem biológiáját és a szexualitás rejtélyét, a betegségeket és az élet végességét. Pennac lenyűgöző többgenerációs regénye nem kendőz el semmit. Egyszerre humoros és szívszorító, könnyed és filozofikus, miközben, mintha mi sem lenne természetesebb, beavat minket az emberi test elhallgatott rejtelmeibe.

Eredeti megjelenés éve: 2012

>!
Magvető, Budapest, 2014
420 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631430752 · Fordította: Tótfalusi Ágnes

Enciklopédia 6

Szereplők népszerűség szerint

Romain Gary


Kedvencelte 10

Most olvassa 4

Várólistára tette 49

Kívánságlistára tette 31

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

giggs85 P>!
Daniel Pennac: Testnapló

A francia Daniel Pennac neve elsősorban gyermek-, illetve ifjúsági regényei miatt már sokaknak ismerős lehetett hazánkban (töredelmesen bevallom, én sosem hallottam róla korábban), így a rajongói minden bizonnyal örömmel fogadták a nemrégiben megjelent, sokat reklámozott, és az eddigiektől gyökeresen eltérő regényét, a Testnaplót. Bár ritkán történik velem ilyen, ezúttal a könyv fülszövege fogott meg. Egy regény, ami csak a testről szól. Amint lehetett, elolvastam, és nem is bántam meg.

Bár a téma sem a hazai, sem a világirodalomban nem egyedülálló – gondoljunk csak Nádas Péter, Pályi András, vagy de Sade márki műveire –, azonban én még olvasói pályafutásom alatt nem találkoztam olyan regénnyel, ami valóban ennyire radikálisan és következetesen csak és (szinte) kizárólag az ember testiségével foglalkozik. Mielőtt egyetlen sort is olvastam volna belőle, nem igazán tudtam elképzelni, hogy erről a témáról hogyan lehet úgy regényt írni, hogy az ne tűnjön túlontúl erőltettetnek. Ki és főleg miért vezetne naplót saját testéről, sérüléseiről, betegségeiről egy életen át? Ezt a kérdést azonban olyan tökéletesen válaszolta meg már rögtön a mű elején a naplót vezető mindvégig névtelenül maradó férfi, aki a fikció szerint halála után örökül hagyta azt a lányára, Lisonra, hogy nem is maradt több kérdésem.

A napló eredettörténete ebből a szempontból olyan tökéletesen megkomponált, hogy az választ ad mindenre: a 12 éves, visszahúzódó, törékeny testalkatú kisfiút az anyja beíratja egy cserkésztáborba, ahol egy játék során elfogják, és kikötik egy fához. Rövid időre magára hagyják, és bár eszével tudja, hogy nem történhet vele semmi baj, nemsokára így vagy úgy, de kiszabadul, annyira megrémül két hangyától és az élve felfalatás víziójától, hogy a teste elárulja, és, mit szépítsem, összecsinálja magát. Miután hazaviszik, az anyja, akinél hidegebb-ridegebb szülőt nehéz elképzelni, a tükör elé állítja, és ráparancsol, hogy mondja el, hogyan néz ki. A fiú hallgat. „Anyám kiabált. Azt szeretnéd, ha én mondanám meg neked, hogy nézel ki? Hogy néz ki az a fiú, akit én látok itt? Szerinted hogy nézel ki? Na, hogy nézel ki? Akarod, hogy elmondjam? Hát sehogy! Nem nézel ki abszolút sehogy!”

A fiú nemcsak a trauma miatt hallgatott, hanem valóban nem tudta azt, hogyan néz ki. Semmit sem tudott a saját testéről. Ezután egy Larousse izommodell alapján elkezdi edzeni és tudatosan képezni a testét, illetve feljegyezni a fizikálisan vele történő dolgokat. Szó van itt többek között sebekről, övsömörről, kitört fogról, véletlenül átfúrt szájpadlásról, fülcsengésről, szédülésről, ájulásról, balesetekről, ujjficamról, bőrbajokról, repesz okozta sérülésről, hajhullásról, látásromlásról, böfögésről, fingásról, ürítésről, vérzésről, erekcióról, magömlésről, orgazmusról, rákról és halálról is. Ezek a feljegyzések olykor naponként követik egymást, de van olyan is, hogy hosszú évekre megszakadnak. Az írások olyan közvetlenek, és olyan intim dolgokról szólnak, amelyekről csak nagyon ritkán olvashatunk. Értesülünk a főszereplő minden olyan kényes, kínos vagy szégyenletes dolgáról, amit más igyekezne eltitkolni.

Ám ez a hihetetlen részletesség – az intimitás, a közelség, a napló célkitűzése, a „csak test és más semmi” – azonban éles ellentétben áll azzal a ténnyel, hogy szinte semmit sem tudunk meg írójuk életéről. Sokszor még azt sem tudjuk, hogy a leírásokban szereplő személyek kicsodák. A napló alapján fogalmunk sem lenne arról, hogy mit érzett, mit dolgozott, mit szeretett, vagy hogyan élt az alkotója. Erről csak az előszóból, illetve a néhány tucat oldalanként Lisonnak szánt megjegyzésekből értesülünk. Ezek segítenek tájékozódni a történetben és a naplóíró életrajzában, és olyan rafinált helyekre vannak elhelyezve, hogy garantáltan fognak meglepetéseket okozni. Az elején azt írtam, hogy szinte kizárólag az ember testiségével foglalkozik a napló, ám annak alkotója rövidesen rájön arra, hogy a test és a lélek elválaszthatatlanok. Hiába igyekszik végig kizárni az érzelmeket, a személyességet és a gondolatokat, észreveszi, hogy bizonyos lelki vagy pszichikai történések változásokat idéznek elő a testben is. Ebből következően fordítva kell következtetnünk mindenre: a testi tünetekből a lelkiekre.

Abból a szempontból, amit vállalt, a könyv szinte tökéletes (egyetlen apróbb problémám volt vele: a témából fakadó túlzott monotonitás; egyhuzamban képtelen voltam annyit olvasni, mint szoktam). Végigkövethetjük egy átlagember egész életét erőtlen, magába forduló kiskamasz korától egészen haláláig, és leírásainak hála óhatatlanul is elkezdünk figyelni saját testiségünkre. Bár az olvasásban nem zavart, én is rögtön máshogyan tekintettem arra, hogy elég csúnyán megfáztam, és még sajgott is a nemrégiben eltörött lábujjam. Ráadásul újra tudatosult bennem, hogy halandó testbe születtem, az időm véges, és addig kellene élnem, míg meg nem halok, akármennyire is közhelyesen hangzik mindez. Azt hiszem, ez a hatás egy könyvtől egyáltalán nem kevés.

pável>!
Daniel Pennac: Testnapló

„Kedves kis Lisonom, hazajöttél hát a temetésemről”
(1. mondat)

„…ez a napló… egész későbbi életemben arra szolgált, hogy szét tudja választani a testet és a lelket”

„Szegény orvosok! Egész életüket azzal töltik, hogy egy olyan programot javítgatnak, amit úgy fejlesztettek ki, hogy végül bekrepáljon.”

A test ketrec, a test avatar. Kolonc és örömök, élvezetek oázisa egyben. Maga a téma közhelyes, de kevesen tudnak ilyen megindítóan, okosan, szellemesen írni erről.

A tükörben látjuk őt, testünket, de ott nem magunkat látjuk. Mások szemének tükrében akár többet is láthatunk magunkból, tekintetek öntőformájában készül az én, s kit így, kit úgy sorjáz még az élet, csiszol és ráspolyoz. Mindhalálig harc ez, testünk kaloda a léleknek és a szellemnek. Vagy hordozórakéta éppen – mely idővel leválik. Van, ki harcol ellene élete végéig, és semmi másra nem jut már sem ereje, sem ideje, így tesz a profi sportoló és a drogfüggő egyaránt, más belakja a reá bízott testet és hasznosabb, élvezetesebb dolgokkal tölti a neki kiszabott időt, pl. Bachot hallgat.

„Mindig gyűlöltem a sportot, mint a test vallását.”

Ez a napló – amellett, hogy beszámol egy akár átlagosnak is mondható 20. századi francia polgár életútjáról – egy gyönyörű tanúságtétele az önmagunkkal való viaskodásnak, jó pár részletében szívbemarkoló, máskor gyomorforgató útinapló egy (nem pénzben értve) gazdagon eltöltött, a saját tapasztalatokért alaposan megszenvedett életútról. Olyasfajta memoár ez, amely nem a fiatalkori partizánmúlt miatt fontos, nem azért, hogy miként is él egy francia középosztálybeli a háború óta, bár ezt is mind magába rejti, hanem az élet intim oldalai kerülnek itt napfényre, vagy inkább csak: más megvilágításba.

„A test a ti nemzedéketek találmánya, Lison.”

Egyaránt szólhat nőknek és férfiaknak, sőt lányoknak és fiúknak, erős a nemiség ábrázolása is, de sosem csúszik át pornográfiába, noha erősen naturális. A nemi életről szóló sorok bár néhol átcsúsznak az erotikumba, nem ez a célja. Tanulságos az is, ahogyan megbékél unokája homoszexualitásával (nem jó szó: nem küzd ellene, abszolút szabadelvű, inkább csak sajnálja, hogy nem lesz része a női test megtapasztalásában.)

"Mindig ugyanaz a mellbevágó érzés: minél frissebb a fénykép, annál nehezebben ismerek magamra; ha régi, rögtön látom, hogy ez én vagyok.
Ezt az utolsó fényképet Grégoire [a szerző unokája] maga csinálta, és hívta elő két hete. Muszáj újra felidéznem a jelenetet, hogy magamra ismerjek rajta, (…) a könyvtárszoba, az ablak, a tiszafa, a délután, a fotel, és én, éppen zenét hallgatok. A tragikus, bánatos képedből kiindulva, mondja Grégoire, nyilván éppen Mahlert hallgatsz. Hogyhogy, te egy arckifejezésből kitalálod, milyen zenét hallgat valaki? Nagyon is, például amikor azt a lengyelt, azt a Pendereckit hallgatod, olyan az arcod, mint egy valahol ottfelejtett Rubik-kocka."

Nem szerelmes napló, a családtagok alig tűnek fel benne, talán a már említett fiúunoka kap a legtöbb mondatot, sajnos ő fiatalon meghal egy betegség félrekezelése során, erős törés is lesz ez szerzőnk életében. Noha alig ír feleségéről is, kitűnik, hatalmas szerelem köti őket össze, nagyon finoman írja meg azt is, amikor öregkorukra Mona és őközte már kihunyt az a bizonyos láng, de még így is milyen szoros a testi kapcsolatuk…

"73 éves, 7 hónapos, 10 napos
1997. május 20, kedd
A szemközti járdán vidám egyetemista lányok köszöntötték a tavaszt. Csak jöttek, a mellük önálló életet élt szelős blúzuk alatt, sőt az egyiküké bőségesen ki is bukkant az atlétatrikó kivágásán. (…) Menet közben is őket néztem, boldoggá tett a gondolat, hogy már úgysem tudom megkívánni őket. Vagyis csak tiszta csodálatról lehetett szó.
(…) miután Romain Garynek nem volt többé erekciója, öngyilkos lett (…) Buñuel viszont (…) megkönnyebbült, amikor végre megszabadult a libidójától (…)"

A naturáliák közt nem is a széklettel vagy egyéb exkrétumokkal kapcsolatban veti papírra a leghúzósabb mondatokat, amiket kissé összegörnyedve, gyomrodra tett kézzel fogsz olvasni: orrpolipjának kezelése kétszer is próbára teszi az olvasó idegeit. Meg persze szívszorítóra sikerült az agónia éveinek naplója.

"Egy ideje a bélgázok zsarnokoskodnak felettem (…)
Tijo jól mulat a vallomásomon, cserébe elmeséli egyik vidám történetét. (…)
Négy öreg barát beszélget. Az első azt mondja a másik háromnak: amikor fingok, szörnyű hangja van, és irtó büdös is. A második: az enyém is szörnyű hangos, de semmi szaga nincs. A harmadik: az enyémnek hangja nincs, de a szaga, a szaga, hát, fiúk, az aztán a bűz! A negyedik: az enyémnek se hangja, se bűze. Hosszú csend, sanda pillantások, majd az egyik megkérdezi: hát akkor minek fingasz egyáltalán?"

De nem akartam ennyit sem mesélni róla, az idéztek sokkal beszédesebbek nálam. Csupán egyetlen észrevételem akad még: annyira egyneműen remek ez a próza, hogy csöppet gyanússá vált a tekintetben, hogy már kamaszkorában is képes volt „elkövetni” ezt (12 évesen kezd bele a naplóírásba a narrátor), nekem úgy tűnt, tulajdonképpen fiktív naplóregényként írhatta meg élete delén (erről még később), s nem folyamatosan készült, de akár igazam van, akár nincs, végeredményben tökmindegy, csodálatos könyv.

„Tijo [egy barát] egyik védence, egy féllábú hajdani légiós (Algéria), a mankóin állított be Tijóhoz. És hol a műlábad, kérdezte Tijo. A fickó körülményes magyarázkodásba kezdett. Tijo bírta cérnával, és a zavaros elbeszélés végére megtudta, hogy volt nagy ivászat, házastársi perpatvar, és ahogy a feleség egy sokadik pofon után bevágta maga mögött az ajtót. Lelépett, és magával vitte a műlábat! És mit gondolsz, milyen következtetést vont le ebből az én légiósom, kérdezte Tijo. (Becsszóra…) Hát a következőt: biztosan szeret még az asszony, nem, ha a lábammal lépett olajra? És Tijo ebből nem arra következtet, hogy a haverja egy idióta, hanem arra, hogy milyen kielégíthetetlen bennünk a szeretetvágy.”

Sajnos csak most figyeltem fel rá – pedig ez is a tavaszi könyvtermésnek a könyvfesztivál marketingjében csúnyán elhallgatott, figyelmet alig kapott remekművei közé tartozik. Ráadásul ez már a 8. magyarul megjelent könyve: regénye mellet írt olvasáspedagógiával és a zsidósággal kapcsolatos témákban is, sőt, szégyenemre csak most esett le, ő a „Lucky Luke Pinkerton ellen” képregény egyik írója is.

"89 éves, 19 napos
2010. október 29., péntek
Dodókám, most meghalunk. Ne félj, megmutatom, hogyan csináld."

Hoppá:
„Daniel Pennac (Casabalanca, 1944-)” – találom a neten.
Bizony! Szerzőnk még él, pedig már konkrét halálhírét is költötték. Jómagam egyenesen evidensnek vettem, hogy a naplókötet 2010-es búcsúszavait már nem sokkal élhette túl.
Hogy mindez mennyiben erősíti a gyanúmat, hogy nem is naplóról, hanem fiktív memoárregényről lenne szó, nem tudom, a posztmodern korban a halandóság is relativizálódott, nincs is olyan, hogy szerzőség, talán nem is élt soha Mona, a feleség, sem Lison, a lánya – mégis élnek mind. Naná, hogy regény ez, naplóregény, s nem igazi napló, elég megnézni a születési évszámot: aligha lett volna képes az ellenállásban harcolni egy-két évesen… Ideje a bloggernek pihenni menni.

Csodás alkotás ez mindenféleképpen.
(még 2014-ből)

nyerw>!
Daniel Pennac: Testnapló

Tulajdonképpen már nagyon régen vártam erre (vagy egy ilyen) könyvre. A test reprezentációját az irodalomban az a képzet uralja, hogy a test csak amolyan hordozó, mely nem bír önálló szubsztanciával, a léleknek vagy szubjektumnak fészke csak. Az egyik szakdolgozatom témája is kapcsolódott ehhez, és mily meglepő, az is egy francia regény volt.

A regény eredeti címe Journal d'un corps, azaz „egy test naplója”. Azért lett volna célszerűbb így fordítani, mert sokkal pontosabban fejezi ki az elbeszélő/naplóíró szubjektum problémáját, mint a végleges magyar cím. A saját naplóját író és arra reflektáló narrátor saját létét nem a szellem/lélek klasszikus irányából, hanem a test felől próbálja megragadni, és ez a kísérlet hol sikeresebbnek, hol sikertelennek tűnik. Az elbeszélő eredeti szándéka szerint csak testének ügyeiről akar írni, de ettől többször is eltér, mikor a családjáról van szó. Nem testi önmagáról azonban keveset beszél, épp ezért egyedisége is megkérdőjeleződik; ő egy test, aki naplót ír.

A fiatal elbeszélő önészlelése családi tragédiák hatására sérült, és íráskísérletével tulajdonképpen felépíteni szándékozik önmagát, és életét végigkíséri az enciklopédiából kivágott izommodell, melynek tanulmányozása előtt nem volt fogalma a saját testéről, de bizonyos értelemben önmagáról sem. Épp ezért a testészlelés tudatossá tétele egyfajta eszmélést jelent, és ettől kezdve másokat is ilyen módon próbál meghatározni. Mindezekből az következik, hogy olyan értelemben keveset tudunk meg a szereplőről, ahogyan azt egy „hagyományos” regényben tennénk.

A kötet hangneme az egyébként csak látszólag súlytalan témát derűssé és humorossá teszi, de tény, hogy nem két nap alatt bedarálós könyv. Azért írom, hogy látszólag, mert az orrpolipok, szex, ürítés stb. felszíne mögött a szöveg voltaképpen lételméleti kérdésekkel foglalkozik. Nagyszerű könyv, mindenkinek ajánlom.

Mariann_ P>!
Daniel Pennac: Testnapló

Ezt a könyvet szilveszter hajnalán kezdtem el, így lehet az elmúlt év utolsó, vagy mivel éppen csak belekezdtem,akár ezévi első könyvem is.
Fantasztikus volt. Mivel mindig is érdekeltek a férfigondolatok, hogyan látják ők, és naná, hogy másképpen, élvezettel olvastam.
A felén túljutva, 40 éves kortól meg egyszerűen zseniális volt.
Ha csak néhány dolgot emelek ki, akkor egy tüsszentés leírása, a szorongás elemzése, egy orrvérzés tamponálással megoldása, vagy az arckifejezések elemzése majd a női-és férfi szépítkezéshez, tisztálkodáshoz használt szerei közti különbség…….. és sorolhatnám.
Minden tetszett , olyannyira, hogy szívesen találkoztam volna ezzel a francia úriemberrel.
A naplóregényt 12-87 éves koráig írta.
És amit nem hagyhatok ki, az a következő : a lányára bízta ezt a naplót, hogy halála után olvassa el, és ha lát benne valamit, ami másokat is érdekelhet, akkor név nélkül kiadathatja. A könyvet elsősorban a nőknek szánta, cserébe szívesen olvasna egy olyant, amit egy nő vezet a saját testéről. A rejtélyekről, arról hogy mit érez egy nő a melle formájával, a súlyával kapcsolatban, és folytathatnám…..
Időnként megnevettetett, időnként iszonyúan kínos, brutálisan őszinte dolgokról mesélt, tabuk nélkül, de mégis kifinomultan.
Ennyit már régen írtam egy könyvről.
Biztosan sokkal kevesebben olvassák, mint amennyien értékelni tudnák, belőlem rengeteg érzést hozott elő, nekem nagyon sokat adott.
Olvassátok !!

lanora>!
Daniel Pennac: Testnapló

Daniel Pennac tolla által testet öltött egy testnapló.

Így tudom elképzelni a mű megszületésének folyamatát:

Daniel a fejébe vette, hogy ír egy jó könyvet. Nem volt szemérmes a témaválasztásnál. Agyafúrt módon, hol tapintatosan, hol tapintat nélkül vette górcső alá az emberi testet.

Vállalta a kockázatot, hogy kényes dolgokat feszeget, hogy helyenként gyomorba vágó lesz a történet.
Olykor felmerült benne a kérdes, vajon könnyen emészthető könyv kerül-e ki a keze alól. Nem elég, ha egy jó kezdéssel meghozza az étvágyat, az sem mindegy, hogy a végére érve milyen marad a szája íze az olvasónak.

Beleadta hát a szívét.

Az írói vénája, a széles látóköre, a szóhasználatának a könnyedsége és a remek humorérzéke kezeskedett arról, hogy egy emlékezetes regényt írjon.

Érzékletesen szemlélteti az olvasóval, hogy milyen végtelenül, magától értetődően fontos (lenne) ismerni a testünket, hallgatni a jelzéseire, szemmel tartani a változásait. Kézzel foghatóvá tenni önmagunk létezését.

A szerkesztő átolvasta a kéziratot, mi több szemügyre vette, hogy nem sántít-e valahol, megáll-e a saját lábán a történet.

Nem és igen.

A művét ünnepelték, így nemhogy nem tört derékba az író karrierje, de
megízlelte a sikert, ami joggal megilleti, hiszen egy szédületesen jó könyvet írt.

A megismerés vágya a vérünkben van. Akik eddig még nem olvasták a regényt, gondolom, most a fejükhöz kapnak…

Janna21>!
Daniel Pennac: Testnapló

Ó, ha ezt a könyvet kamaszként olvashattam volna….talán jobban el tudtam volna fogadni magam (is). Érdeklődéssel, csodálkozással figyelhettem volna a test apróbb, nagyobb változásait, környezetére adott válaszait. Nem szégyenteljesen, elbújva mások, s magam elől. De még úgy gondolom most sem késő, engedjük át magunkat a lelki örömök mellett a testi reakciók sokféleségének, gyönyörűségének…..akár egy kellemes fürdő, lágy szellő, jó bor, sok cikóriás év után egy fekete kávé, vagy szőlőlekvár esetében is. Az idézetek úgy gondolom magukért beszélnek.

garçonquilit>!
Daniel Pennac: Testnapló

Nagyszerű könyv az élet egy olyan aspektusáról, amit nyilvánvalósága és nemrég óta tartó kirakatba helyezettsége ellenére továbbra is az illendőség és az ízlésesség homálya fedez: a testről.
Meglepően érdekes könyv, mert minden pszichologizálást, analizálást, értelmezést nélkülözve elemzi az élet eseményeit. Filozofikus hangulata egyszer sem súlyosabb a kelleténél.
Jól érzékelhetők a különböző életkorok sajátosságai, az egyébként nagyon kifinomult és jól szerkesztett mondatokkal, és bekezdésekkel operáló narrációban.
Humora és érzelmessége kiválóan illeszkedik a téma meztelenségéhez és szabadosságához. Nem egyszer nevettem fel, vagy gyűlt gombóc a torkomba.

cashews>!
Daniel Pennac: Testnapló

Döcögősen megy mostanában az olvasás. Őt, viszonylag gyorsan, de: kiolvastam. Csodálatos, igazi „könyvmoly” érzés volt, olyan, amilyet már régen nem éreztem. Nem tudok ennél többet írni.
Olvassátok el!

pennac>!
Daniel Pennac: Testnapló

Mindig tudtam, hogy Daniel Pennac egy zseni. Kár, hogy ezt kevesen tudják itthon. Olvassatok Pennacot!

1 hozzászólás

Népszerű idézetek

cassiesdream>!

Szegény orvosok! Egész életüket azzal töltik, hogy egy olyan programot javítgatnak, amit úgy fejlesztettek ki, hogy végül bekrepáljon.

412. oldal

Kapcsolódó szócikkek: orvos
robinson P>!

Újra rátalálok a kávé ízére a sok cikóriás év után! A fekete, keserű, erős kávé ízre. A harapás a szájban: amint lenyeltük a kortyot, elégedetten csettintünk a nyelvünkkel.

121. oldal

Kapcsolódó szócikkek: kávé
zoja>!

Beszéj, fiam, beszélj. Hidd el nekem, ennél még mindig nem találtak ki jobbat, hogy megértesd magad.

223. oldal

cassiesdream>!

[72 éves…]
Egy ideje a bélgázok zsarnokoskodnak felettem (…)
Tijo jól mulat a vallomásomon, cserébe elmeséli egyik vidám történetét. (…)
Négy öreg barát beszélget. Az első azt mondja a másik háromnak: amikor fingok, szörnyű hangja van, és irtó büdös is. A második: az enyém is szörnyű hangos, de semmi szaga nincs. A harmadik: az enyémnek hangja nincs, de a szaga, a szaga, hát, fiúk, az aztán a bűz! A negyedik: az enyémnek se hangja, se bűze. Hosszú csend, sanda pillantások, majd az egyik megkérdezi: hát akkor minek fingasz egyáltalán?

334. oldal

1 hozzászólás
cassiesdream>!

67 éves…
Mindig ugyanaz a mellbevágó érzés: minél frissebb a fénykép, annál nehezebben ismerek magamra; ha régi, rögtön látom, hogy ez én vagyok.
Ezt az utolsó fényképet Grégoire [a szerző unokája] maga csinálta, és hívta elő két hete. Muszáj újra felidéznem a jelenetet, hogy magamra ismerjek rajta, (…) a könyvtárszoba, az ablak, a tiszafa, a délután, a fotel, és én, éppen zenét hallgatok. A tragikus, bánatos képedből kiindulva, mondja Grégoire, nyilván éppen Mahlert hallgatsz. Hogyhogy, te egy arckifejezésből kitalálod, milyen zenét hallgat valaki? Nagyon is, például amikor azt a lengyelt, azt a Pendereckit hallgatod, olyan az arcod, mint egy valahol ottfelejtett Rubik-kocka.

310-311. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Bűvös kocka (Rubik-kocka)
2 hozzászólás
robinson P>!

A félelem nem véd meg semmitől, és kiszolgáltat téged mindennek! De attól óvatos, még lehetsz!

55. oldal

zoja>!

Nagyon nehéz másnak leírni a pontos helyet, hogy hol vakarojon meg. Ezen a területen a másik mindig csalódást okoz. Mint oly gyakran, hajszálnyira mellényúl. […]
Egészen a kéjérzésig tudjuk vakargatni magunkat, de csiklandozhatod magad napestig, soha nem fogsz nevetni.

271. oldal

cassiesdream>!

73 éves, 7 hónapos, 10 napos
1997. május 20, kedd

A szemközti járdán vidám egyetemista lányok köszöntötték a tavaszt. Csak jöttek, a mellük önálló életet élt szelős blúzuk alatt, sőt az egyiküké bőségesen ki is bukkant az atlétatrikó kivágásán. (…) Menet közben is őket néztem, boldoggá tett a gondolat, hogy már úgysem tudom megkívánni őket. Vagyis csak tiszta csodálatról lehetett szó.
(…) miután Romain Garynek nem volt többé erekciója, öngyilkos lett (…) Buñuel viszont (…) megkönnyebbült, amikor végre megszabadult a libidójától (…)

351-352. oldal

Kapcsolódó szócikkek: libidó · Luis Buñuel Portoles · Romain Gary
Nikki_Sage>!

Minden tizedik születésnap temetés és születés is egyben. Öreg ötvenes voltál, és tessék, most fiatal hatvanas lettél. (…) Az új életkorodban kisfiú vagy. Élj soká, nem is olyan rossz belegondolni. Fújd el a hatvan gyertyádat, öregfiú, tíz évre újjászülettél!

robinson P>!

Van valami testi, szinte állati, mindenesetre primitív szexualitás abban, amikor az öreg irodafőnök szembekerül az új, fiatal alkalmazottal. Legalábbis ezt az érzést keltette bennem a minisztériumi találkozó. Két hím méregeti egymást. Az öreg, domináns hím, és a fiatal, a trónkövetelő.

126. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Muriel Barbery: A sündisznó eleganciája
Joanne Harris: A St. Oswald fiúiskola
Alexandre Dumas: Monte Cristo grófja
Michel Tournier: A Rémkirály
Pierre Souvestre – Marcel Allain: A titokzatos koldus
Honoré de Balzac: Vesztett illúziók I–II.
Honoré de Balzac: Goriot apó / César Birotteau
Pierre Souvestre – Marcel Allain: Egy geniális kalandor a XX. században
Guy de Maupassant: Péter és János
Michel Houellebecq: Elemi részecskék