Virágot ​Algernonnak 95% 2730 csillagozás

érdekes könyv vótez az eszemet is megpiszkáltta meg ojjan komoj gondolattyaim lettek tölle. abba a naggyon okos csárliba meg belé zúgtam aztat hiszem. lágyész ez a keyes

Micsoda egy elképesztően jó könyv ez! Hidegrázós az első oldaltól az utolsóig. Minden egyes momentuma elgondolkodtatott és felzaklatott. A múlt és jelen szívbemarkoló összefonódása, a főhős percről percre történő állapotváltozása, az egér szerepe mind-mind hihetetlen erős hatással volt rám. Ez tipikusan egy olyan könyv, amit mindenkinek el kellene olvasnia nemtől, kortól függetlenül! Kötelező olvasmánnyá tenném középiskolában.

Kicsiszivem most szakadt le. Ennél nincs is szebb… Azt hiszem többé nem tudom elolvasni, mert belehalnék. ♥

Virágot kell vinnem Algernonnak, Charliet pedig sírva megölelni.
Rég illett volna kiolvasni ezt a könyvet, sőt éreztem is, hogy Keyes ezzel a kötettel kicsiszívemhez fog szólni. Megtörtént.
Charlie életútját mindenkinek meg kell ismernie és ízlelnie, akiben van egy csipetnyi empátia, vagy szociális érzékenység. Számomra mindenek mellett talán épp azok a részek voltak a legsúlyosabbak, amikor a múltbeli tapasztalatok, események, sérelmek vannak elmesélve.

Kínlódós elkezdeni ezt az értékelést, mert a Virágot Algernonnak a lehető legközérthetőbben, legértelmesebben és legérzelmesebben akar szólni egy csomó dologról – a csomó alatt itt azt értem, hogy a szerző választott konfliktusát olyan következetességgel és alapossággal járja körbe, ami tárgyilagosan szemlélve még ijesztőnek is tűnhetne, ráadásul minden irányból a leginkább lényeglátón, célratörőn, hogy beleférjen formátumának reális kereteibe. Egészen másféle regény ez, mint a hozzá képest elvont filozófiai magasságokban járó Don Quijote, a „kevesebb néha több” gondolatiságában felépülő Benjamin Button különös élete, vagy a sokkal inkább politikai-társadalmi problémákra reflektáló Kutyaszív. Talán nem is véletlen, hogy a kötet emiatt szinte minden létező fronton élre tör a sci-fik között, noha klasszikus értelemben véve nem sok sci-fis vonás van benne.

És pontosan a fentiek miatt, bármennyire is nagy hatással van ránk a szöveg, magunk számára is nehéz számba venni, pontosan miket is tanultunk meg Keyes-től. Ha tanultunk egyáltalán valamit. Mindenesetre biztosan sokat megtudtunk a szellemi visszamaradottság vélt-valós állapotáról, a lélek mélyének néhány fontos törvényszerűségéről, az értelem, az intelligencia, az érzelmek és az emlékek kavargó világáról, ahol minden mindennel összefügg, és meghatározza emberi természetünket. A mű ösztönösen reagál az átlagolvasó számára is homályosan ismerhető távol-keleti tanokra, ideálokra, akár közhelyes szállóigéinkre is – hisz amiről nem tudunk, az nem fáj. Nem erre akar nekünk szegről-végről apellálni a keleti bölcs, aki elménk kiürítésére biztat minket az ideális létállapot eléréséhez? Vajon az okos ember tényleg szükségszerűen boldogtalan? Sallang mindaz a tudás, ami értelmünkre rakódik életéveink alatt? Minél magasabb az intelligenciánk, annál szomorúbb, elkeserítőbb összefüggéseit látjuk csak át az életnek – és emiatt mi sem leszünk alkalmasak másra, mint hogy másoknak fájdalmat okozzunk? A bölcsesség is igazán abból fakad, ha szembenézünk totális tudatlanságunkkal?
Tényleg boldogabb az az ember, aki kevesebbet ért meg a világból? Számára az okosodás szükségszerű tragédia a felismerések és a kiábrándulások kódolt mivolta miatt? És visszafelé miért fáj még jobban a folyamat? Miért nem hoz tudatunkra jótékony leplet a tudatlanság? Keyes miért nem oldoz fel minket a regénye végén azzal, hogy meghagyja Charlie-t a kezdetek kezdetén tapasztalt egyszerű, fájdalmasnak persze még mindig fájdalmas, de a maga módján élhető állapotában?
Sok a kérdés és kevés a válasz, pontosabban ha vannak is válaszaink, nincs kedvünk őket odatenni a kérdések mellé, hiszen mindig van egy újabb kérdésünk – talán a regény cselekménye túlságosan messzire visz, talán egyszerűbb volna nekünk megállni félúton, mert ott még fel tudnánk dolgozni a lezajlott folyamat tanulságait. Ám a cselekmény második nagy egysége mintha módszeresen elvenne tőlünk szinte mindent. A második etapban komoly katarzist, veszteséget és lesújtottságot érzünk, és mindazt, amit saját magunkban felépítettünk a képzeletbéli csúcsig, látványosan erodálja valami szomorú dolog a lejtőn lefelé haladva. A Virágot Algernonnak nem lesz a nagy tanulságok és megfejtések regénye – kérdések és érzelmek maradnak csak vissza utána.

Mit tanultunk tehát Keyes-től? Jobb emberek lettünk? Nem gondolnám, akkor mostanra már jobb világban élnénk. Toleránsabbak lettünk talán? Nem arra tendál az univerzum.
Lehet, hogy az egész történet túlságosan is jól ragadja torkon az érzelmeinket? Charlie Gordon története vajon nem válik túlságosan is hősies küzdelemmé, elemelkedve jellemének és az általa képviselt embereknek a valódi világától? Nem kellene hibaként felrónunk a szerzőnek, hogy alapossága ellenére végeredményben inkább nagy érzésekre kiéhezett lelkünket érinti meg igazán értelmünk helyett? Nem utalhat mindez legalább nyomokban arra, hogy Keyes bizonyos értelemben szemfényvesztőnek is tűnhet?
Bárhogy legyen, méltán népszerű könyv, és emberi lény legyen a talpán, aki minden rétegében felfejti és kérdéseit megválaszolja mindenféle műtéti beavatkozás és a vele vállalt mulandóság nélkül!

Zseniális könyv az emberi lélekről, természetről és a világhoz illetve egymáshoz való viszonyunkról…
Keyes egyedi, felkavaró de mégis magával ragadó módon festi le az emberi élet körforgását – rendhagyó történet ez, egy alapigazsággal:
„Különös dolog a tanulás; minél tovább haladok, annál több olyan dolgot látok, aminek eddig a létezéséről sem tudtam. Röviddel ezelőtt még ostobán azt gondoltam, hogy mindent meg tudok tanulni, a világ minden tudományát. Most csupán azt remélem, hogy tudomást vehetek a létezéséről, és felfoghatok egy szemernyit belőle.”

Dr. Strauss aszongya lekel irnom eszt az értélelést. Az elején rosz a hejesírás, de Charlie boldog, mert mindenki szereti és sok a barát ja. Asztán minden megváltozik. „Ez az értelem éket vert közém és mindazok közé, akiket ismertem és szerettem, és kiűzött a pékségből. Magányosabb vagyok, mint azelőtt bármikor. Szeretném tudni, mi lenne, ha Algernont visszatennék a nagy ketrecbe, a többi egér közé. Ellene fordulnának?” Asztán viszaolvasom amit irtam és asztat már alig értem, mert ojan szavakat használtam amiket nem is értek és már hamar elfáradok csak ne felejcsek el olvasni és egyre roszabul érzem magam. Tegyetek virágot Algernon sirjára a hatsoudvarba.

spoiler
Ez valami bődületesen jó könyv. Azt hiszem többé nem tudom elolvasni, mert belehalnék.

Ez a történet tökéletes, zseniális, hatalmas, és még sorolhatnám az egyéb dicsérő szavakat. Már az első pillanattól fogva magával ragadott, és még a negyedénél sem jártam, mikor tudtam, hogy ez kedvenc lesz. Ez a könyv alapjaiban változtatja meg az ember világképét. Ha leveszünk róla minden kissé irracionálisnak tűnő cselekményszálat, akkor ráébred az ember, hogy ez mennyire általános érvényű, minden egyes korban valószerű történet.
Végig fájdalmat éreztem, mikor szóba került, hogyan kezelik a csökkent értelmi szinttel rendelkező embereket. Végig azon gondolkoztam, hogy ez nem egy fikció, hiszen nap mint nap találkozunk az efajta kirekesztéssel. Én nem akarom, hogy Charlie-t elutasítsák, nem akarom, hogy kirekesszék, nem akarom, hogy másképp nézzenek rá. Hiszen annyi Charlie van a világban, és ezt nem bántásként mondom. Csak azért, mert valaki más, még nem kell kizárni a társadalomból.
Leginkább Charlie édesanyját tudtam elítélni a történetben. Csak mert a fia nem rendelkezik akkora IQ-val, mint szeretné, nem helyes lemondani róla. Ezt embertelennek tartottam.
Úgy érzem, nagyon összevissza az értékelésem, nem tudok értelmesen gondolkozni ezután a könyv után. Óriási benyomást tett rám. A körforgás, amit bemutat, maga az egész történet, csodálatos volt.
Szívszorító, magával ragadó, szeretnivaló. Én szerettem Algernont, és szerettem Charliet. Nem is igazán tudom megfogalmazni, amit érzek. Ezt olvasva, sokkal inkább elítélem azokat, akik gúnyt űznek bármilyen fogyatékkal élő emberből.

Amikor 16 éves voltam, egy szakmai órán az oktatónk mesélt három könyvről. Az egyik az Előttem az élet, a másik a Virágot Algernonnak, a harmadik pedig az Aranyketrec. Akkor határoztam el, h elolvasom ezeket a könyveket. Az Előttem az élet azóta az egyik kedvencem. Most ez is az lett.
Nem tudom leírni, mit érzek. Nagyon szíven ütött Charlie sorsa. És a stílus, ahogy Keyes ír… Együtt jártam végig a poklot és a kánaánt a főhőssel. Valami fantasztikus élmény!
Köszönöm Marika néninek!

Virágot Algernonnak, nagy ölelést Charlienak és irodalmi Nobel-t Keyesnek!